Új Dunántúli Napló, 2003. március (14. évfolyam, 59-88. szám)
2003-03-24 / 81. szám
M 2003. Március 24., hétfő KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL „Arcomon az éj álarca” (Shakespeare Rómeó és Júliá-ja a Pécsi Nemzeti Színházban) A színjáték során az írott dráma cselekménye olyan szcenikai térbe helyeződik, amelyet a díszlet realizál. A Rómeó és Júlia pécsi bemutatójáról szólva azért hangsúlyozom ezt, mert Horesnyi Balázs színpadi látványképzése ennek az előadásnak egyik legmeghatározóbb eleme. A szürke, függőleges szerkezet, a rivaldanyílással párhuzamos falfelület mindvégig uralja a teret, stabil hangulati tényező, de háttér is, amely érdes, matt felületével a Pilinyi Márta által tervezett színes, reneszánsz kosztümökben folyó játék kiemelését szolgálja. Könnyűszerrel átlényegíthető építmény: egy rózsaablak rávetítésével és a fényviszonyok tompításával máris Lőrinc barát celláját idézi. A kapuzat és a fölötte lévő homlokzati szakasz síkon belüli, lefelé történő elmozdításával, süllyesztésével az instabilitás fenyegető jelzése is a térhatás részévé válik, a megroskadtság sejtelmével ellenpontozva a masszív benyomást. Az utcai és köztéri jeleneteknél az ablakok mögött szemlélődő alakok jelennek meg, mintegy a nézők pozíciójában. A kapu ismétlődő megnyitásakor mélységében kitágul a színpad, de a játék mindvégig az előtérben zajlik, amit a térviszonyok leleményes átfordítása tesz lehetővé, így a báli jelenet esetében. Rómeónak és társainak a Capulet-házba való belépésekor, a küszöb átlépésének pillanatában átrendeződik az előtér, s a fiatalok visszafordulva máris a nézők felé jönnek, mintha egy villámgyors montázsmegoldásnak, filmbeli vágásnak lennénk tanúi. A képsík ugyanilyen megváltoztatása a kriptajelenetben már kevésbé sikeres, a belső ajtó megnyitása ekkor funk- ciótlannak tűnik. E befejező jelenetet egyébként is megoldatlannak érzem. Lőrinc barát sírós hangon előadott összefoglalását a történtekről alig érteni, a herceg érzéketlenül, sőt türelmetlen hangon megfogalmazott záró szövegének előadási stílusa pedig nem illeszkedik a tragikus hangulatba. Még akkor sem, ha ez az elgondolás nyilván érintkezik a főhatalom és a - közönyös, érzéketlen - halál asszociatív összekapcsolásával, amit a Bánky Gábor által megformált herceg maszkos báli megjelenése nyomatékeit azzal az igen kifejező megoldással, hogy a szerelmesek első találkozására a föléjük magasodó alak fekete köpönyege mögött, mintegy annak árnyékában kerül sor. E komor távlatot erősíti, hogy Bánky játssza a halálos mérget kiszolgáltató Patikus és a Lőrinc levelének kézbesítését végzetesen elmulasztó János barát epizódszerepét is. A játék gördülékenyen pereg, a nézői befogadás lendületének feltételeit - láthatóság, hallhatóság, világosí- tás - azonban néhány sajnálatos körülmény korlátozza. Ezek közül elsőként említendő, hogy .a színpadon elhangzó szöveget nem lehet mindig tisztán érteni, ami nem csupán, sőt elsősorban nem akusztikai gondokra vezethető vissza, sokkal inkább beszédtechnikai nehézségek rejlenek a jelenség mögött. Ami azért is feltűnő, mert a rendezés eleve lemondott Kosztolányi vagy Mészöly Dezső veretes szövegéről, ezek helyett Nádasdy Ádámnak a mai élő beszédhez közelített fordítását tolmácsolja az előadás. (Ami egyébként szépen jambizál és szellemesen találékony.) Igen zavaró továbbá, hogy az erkélyjelenetben Júlia a színfal bal felső sarkában kiképzett helyen áll, így az azonos oldalon lévő páholyokból és a karzatról nem lehet őt látni, ami nyilván bosszantó. Ez a probléma rokon természetű azzal a hibával, hogy a világítás nem eléggé dinamikus, aminek következtében olykor a nappali jelenetek is homályba borulnak. A címszerepeket tehetséges fiatal színészek játsszák. Mészáros Sára Júliája szemünk előtt érik gyereklányból asszonnyá, Köles Ferenc játéka pedig arról vall, hogy a szerelem, Stendhallal szólva, olyan lelki kristályképződés, amit a méltó társ megtalálása vált ki. Mészáros Sára elhiteti velünk, hogy Júlia megpillantása a Capulet-ház ünnepén határt tekintve valóban olyan, mint a lélek tavába dobott „salzburgi gally”, amely a kristályosodásnak nevezett lelki folyamatot elindítja Rómeóban. Kár, hogy Köles replikáinak néhány, az átlagos hangerőnél és tempónál gyorsabban, illetve halkabban elmondott szakaszát a nagyszínház nézőterén nem minden esetben lehet jól hallani. A főszereplők mellett Füsti Molnár Éva Dajkáját kell kiemelni, aki Júlia iránti szeretetét hol ügyes falazással, hol rangos-gangos, páváskodó közreműködéssel, hol pedig praktikus-elvtelen tanácsadással éli meg. Erőteljes alakítás továbbá Ottlik Ádám fanatikus Tybaltja, Harsányi Attila mai gesztusokkal megformált, ironikus hangú Mercutiója (igen formás a nehéz Mab királynétiráda), és a befejező jelenetet leszámítva Stenczer Béla is jól oldja meg Lőrinc barát szerepét. Úgy vélem, a rendező, Balikó Tamás valójában polgári drámaként értelmezi Shakespeare művét, s ebből következően - számomra igen rokonszenvesen - nem külsőségekben modernizálja a szöveget (mint jeleztem, klasszikus kosztümös előadást láthatunk), hanem a mű értelmezési horizontját igazította a polgári színmű - ma, azt gyanítom, igen aktuális csengésű - tradíciójához. Nézem az előadást, és arra kell gondolnom, hogy Rómeó és Júlia történetében, annak minden tragikuma mellett sem a végzetes szerelem narratívája jelenik meg, hanem a hűséggel megélt házasság európai szólama, amelyben, Denis de Rougemont fogalmait idézve (s egyszersmind vitatkozva felfogásával, ő ugyanis az udvari szerelem példájának tekinti a művet) a keresztény szeretet, Agapé, egyesül Érásszal, a szenvedélyes vonzalommal. A szerelmesek vágyuk beteljesedéséhez Lőrinc barát áldását kérik. Shakespeare fiataljai nem meghalni akarnak, hanem élni, de meghalnak, mert nem élhetnek egymással elveik szerint. Nem az arcuk sötét, hanem sorsuk álarca. Valóban a polgári drámák étosza ez, szemben az anyagias érdekekkel, a zabolátlan szenvedélyekkel és a gyűlölet által táplált klánszellemmel. Ezt a miliőt plasztikusan érzékelteti a többi szereplő, kivált a szülői négyes (Bukszár Márta, Kovács Dénes, Lesznyák Katalin és Pilinczes József.) A díszlet jobb felső sarkában időnként megvilágosodó ablak kereszt alakú faszerkezetével egyaránt utal a dráma centrumában álló érzelem és magatartás benső lényegére és a hősök áldozati sorsára az adott világban. „Az éj palástja”, amelyről Rómeó beszél - igaza van a rendezőnek - már a báli jelenetben eltakarja őket. Nagy Imre Tybalt (Ottlik Ádám) halála fotó: tóth l. Az ÉS Tárcatára Pécsett Az ÉS-esték keretében legutóbb az irodalmi és politikai hetilap tárcarovatának szerzői mutatkoztak be a Pécsi Művészetek Házában. A szerkesztőség és a kulturális intézmény folytatni kívánja ezt a sikeres, fővároson kívüli kezdeményezést.- A tárca az, ami mellett a kávé kihűl - mondja Darvasi László író, aki az Élet és Irodalomban, meg a szegedi Délmagyaror- szágban Szív Ernőként ismert tárcaszerző. - Az ember belefeledkezvén az olvasásba, még a kávéjához sem nyúl hozzá. Az eszményi tárca ott lapul az ember zsebében, pontosabban a tárcájában - folytatja. - A mindenkori szerkesztő kérésére a mindenkori szerző csak elővesz egy várhatóan sok olvasót fölvillanyozó, rövid írást. A tárca rögtönzés, egyben az örökkévalóság lenyomata, vázlatos, míves, nem agyonírt, fényesre csiszolt, lágy, kemény mini-novella, jegyzet... A Tárcatár négy szerzője közül három elismeri, hogy bár szorgos tárcaíró, meg nem mondaná, mi a tárca. Most úgy fest az Élet és irodalomnál, hogy Csema-Szabó András, Darvasi László (Szív Ernő), For- gách András és Grecsó Krisztián váltják egymást. Ez hetente egy- egy tárcát jelent szerzőként.- Mindebből idővel önálló kötet is születhet - mondja Csuhái István, a pécsi ÉS-esten zajló beszélgetés karmestere. Dérczy Péter, a lap szépprózai rovatának szerkesztője, a Tárcatár rovat amolyan rendezőjeként és dramaturgjaként is ismerteti a heti produkció hátterét. Az első világháborút jóval megelőző időkben született tárcairodalom ezerarcúságát ecsetelve Krúdy, Kosztolányi, Karinthy nevét említi. - A tárca személyessége, kézjegy jellege nagyon fontos - mondja. - A Tárcatár négy mostani szereplője négy külön világ, a sokszínűség, a változatosság tehát garantált. Darvasi László a beszélgetés záróakkordjaként elmondja, hogy a tárca az íróknak amolyan irodalmi kenyérkereset is. Azonban, ha neki bármilyen gazdagság is szakadna a nyakába, azért csak megírna heti egy-két tárcát. A saját kedvtelésére. FESTMÉNYEK A GEBAUER GALÉRIÁBAN. A pécsi Civil Közös ségek Fláza kiállítótermében láthatják az érdeklődők a Szombathelyen élő Torjay Valter alkotásait (képünkön a művész önarcképe). A tárlat a jövő hónap elejéig tekinthető meg. _________fotó: laufer László A fejlődés stratégiai kérdései Az együttműködés, az összefogás fontosságát, a tettre kész gazdasági szereplők, tudós elemzők szándékainak megismerését helyezték leginkább előtérbe a Pécs-Baranya Jövőjéért című elemző cikksorozat kapcsán érkezett reakciók. A Dunántúli Napló és a Pécs-Ba- ranyai Kereskedelmi és Iparkamara közös kezdeményezésének keretében a héten dr. Horváth Gyula, az MTA Regionális Kutatások Központjának főigazgatója vizsgálja a hanyatlás okait, a fejlődés lehetőségeit. Dr. Kéri István, a kamara elnökének vitaindítója után az elmúlt héten dr. Németh Zsolt, a KSH Baranya Megyei Igazgatóságának vezetője a rideg számokkal, statisztikai tényekkel mutatott rá a megye gazdaságának roppant nehéz helyzetére. A 14 részes elemző cikksorozat első két epizódjára több, a kezdeményezés időszerűségét hangsúlyozó reakció érkezett a lapunk honlapján (www.dunantulinaplo.hu) erre a célra létesített web-fórumra. A reagálások szinte kivétel nélkül az együttműködés, az összefogás, ösz- szehangolás fontosságát emelik ki a megye gazdaságának fellendítésére irányuló munkában. Idézet az egyik reagálásból: „A vitaindító írás egyik leginkább támogatható megállapítása, hogy egy vállalkozás sikerének titka, ha a vezető képes egy világosan megfogalmazott cél érdekében mozgósítani a rendelkezésére álló szellemi TŐKÉT. Számos helytálló megállapításon túl kiemelésre érdemes a másik nagybetűs vélemény, ami az ÉRTÉKTEREMTÉS fontosságát hangsúlyozza. De mikor leszünk kritikusak magunkkal szemben?! Vajon van bennünk elegendő kitartás, tisztesség, minőség és tudásigény? Képesek vagyunk-e a mindennapi munkában példát mutatni a munkatársainknak? Fel tudjuk-e vállalni és kezelni cégünk jövője érdekében az átmeneti kudarcokat vagy a csalóka, nem megalapozott anyagi sikert?” A már megjelent elemzések és a hozzászólások teljes szövege lapunk honlapján olvasható. A sorozat következő írása szerdán jelenik meg, benne dr. Horváth Gyula, a MTA Regionális Kutatások Központjának főigazgatója mutatja be a hanyatlás trendjét, kritikusan villantja fel a felelősség kérdését, és fejlesztési koalíció formájában vázolja a kiút lehetőségét. (További részletek: www. dunantulinaplo. hu) _____ K. E. PÉ CS-BARANYA JÖVŐJÉÉRT TÉNYFELTÁRÓ SOSOZAT Két pécsi kitüntetett a tánc világából Évtizedekig a táncszínpadon A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki Tóth Sándort, a Pécsi Nemzeti Színház egykori balettigazgatóját, aki életműdíjként kapta az elismerést. Az erdélyi származású művész 1960-ban végzett a Táncművészeti Főiskolán, és rögtön leszerződött az akkor alakuló Pécsi Baletthez, amelynek azóta megszakítás nélkül tagja. Ez sem mindennapi teljesítmény, miként arra sincs példa a hazai gyakorlatban, hogy valaki 23 éven át irányítson egy baletttársulatot, ahogy ő tette 1969-es kezdettel. Tóth Sándort más balettigazgatók a pályán töltött évek számában meg sem tudták közelíteni, a második ebben a rangsorban az Operaház egykori táncvezetője Lőrincz György, 14 esztendővel. Az igazgatói posztot átadva koreográfusként tevékenykedett tovább a Pécsi Nemzeti Színháznál, majd nyugdíjasként sem állt le, a most is műsoron lévő Kakukkfészekben táncos szerepet vállalt, holott túl van már a hatodik ikszen is. Még érdekesebb ez a pályafutás annak ismeretében, hogy a balett-táncosok 25 éves aktív tánc után korengedményes nyugdíjba vonulhatnak, és a megfáradt izmokkal, ízületekkel többnyire élnek is ezzel a lehetőséggel: 45 éves kor után már a békés pihenést, vagy a nyugalmasabb oktatási területet választva. Hogy Tóth Sándor még napjainkban is bátran vállalja a színpadi megmérettetést, abban közrejátszik az is, hogy rendszeresen úszik, teniszezik, és persze a szellemét is képzi, például a bridzsasztal mellett. A Pécsi Nemzeti Színházban van egy tábla ezzel a felirattal: itt teljesen normális, egészségesen gondolkodó emberek is dolgozhatnak, de nekik sokkal nehezebb. Ahogy a táncművész mondja, 23 éves irányítói munkáját ennek szellemében végezte, méghozzá igen kedélyesen. S bár kétszer csábították, hogy hagyja el a várost, de Pécs szeretete, valamint az itt kialakult műhelymunka mindig visszatartotta. A munka- kapcsolat a legfontosabb szál az emberek között, vallja Tóth Sándor, és eszerint vélekedik a kitüntetéséről is: 1964-ben Liszt-díjat vehettem át, és akkor szentül meg voltam győződve, hogy azt az elismerést én kaptam. Ma már tudom, hogy egy ilyen díj hány embernek szól, hogy ebben része van a titkárnőtől a díszlet- tervezőkön át a balett-táncosokig mindenkinek, akivel valaha is együtt dolgoztam. MÉSZÁROS B. ENDRE Táncversek költője Soha nem volt még ilyen elismerésben része a pécsi balett-társulatnak, mint idén március idusán a kultúra díjesőjében, hiszen Tóth Sándor kitüntetése mellett Egerházi Attila is megkapta a legjobb táncművészeti alkotói elismerést, a Harangozó Gyula-díjat. Egerházi Attila stuttgarti, párizsi és osztrák tanulóévek után előbb a bécsi Vienna Dance Laboratory táncosa lett, majd az ezredfordulóig a Magyar Nemzeti Balett tagja volt. Emellett a kilencvenes évek elején Földi Bélával megalapították a Budapesti Táncszínházát. Közben elvégezte a tánctanárt szakot is, majd 2000-ben került Pécsre, a balett-társulat művészeti vezetőjeként. Azóta több koreográfiáját is láthatta már a baranyai közönség (Támad a szél, Carmen, Diótörő), bár néhány munkája már ezt megelőzően is eljutott a városba (Requiem az Ifjúságért, Reminiszcenciák, Játék-terek).- Bár közeledem a negyedik ikszhez, én még nem akasztottam szögre a balettcipőmet - mondja a kitüntetett. - Lételemem a tánc, mindennap gyakoriok tanítás közben is, és nem kizárt, hogy még színpadra állok. Bár nincsenek már ilyen ambícióim, sokkal jobban érdekel a táncalkotás és a tanítás, ám ha akad egy olyan szerep, nem menekülök el előle. Egerházi Attila világpolgárnak tartja magát, nem kötődik helyekhez, bár a pécsi munkáját ez alól kivételnek tekinti, mert úgy érzi, végre megállapodott. - Külön ajándék nekem, hogy a kedvenc városomban tevékenykedhetem a szakmában egy olyan csapattal, akikkel bárhol szívesen együtt dolgoznék - vallja jelenlegi helyzetéről. A beilleszkedés pedig olyan jól alakult, hogy nézete szerint a táncpályafutása, az alkotói tevékenysége mellett éppen azért jutalmazták most, mert Ke- veházi Gáborral közösen sikerült újjáéleszteniük a Pécsi Balettet, erre figyelt fel a szakma. A művészeti vezető úgy fogalmaz, nincsenek távlati céljai, csupán mindennap a hitvallásának megfelelően akar dolgozni. Pécsre sem a rang hozta, hanem a lehetőség, hogy társakkal, táncos barátokkal tudjon megvalósítani közös elképzeléseket. Egerházi Attila mint koreográfus imád táncverseket alkotni, szabadidejében pedig mindenevő a művészetre. Az olvasáson, a színházon, a zenei koncerteken át a moziig minden érdekli, persze a tánc van mindenkor a fókuszban. MÉSZÁROS B. E.
