Új Dunántúli Napló, 2003. február (14. évfolyam, 31-58. szám)

2003-02-22 / 52. szám

2003. Február 22., szombat KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL Erdély világa Portrék, tájak Csontos Joli fotóin A Határon Túli Magyarságért Alapítvány pécsi Pannon Ma­gyar Házában nagy érdeklődés mellett megnyílt Csontos Joli fo­tográfus Erdély világa című ki­állítása. Erdély nemcsak fogalom, jelenség- világ is. A megannyi képzetet éb­resztő, társító határon túli világ még sokrétűen őrzi az ottani ma­gyarság ősi kultúráját, szokásait. Azzal együtt, hogy sajnos ennek a szinte teljes leépülése, végleges el­tűnése is tapasztalható, még min­dig egyben maga a „tiszta forrás”. A művészetek, így a Csontos Joli művelte fotóművészet is szívesen időzik eme forrásvidék szívünk­nek kedves tájain. Indiát is megjárt kamerája immár csaknem egy évti­zede Erdélyre figyel. Minden egyes exponálás valamiféle értékmentés. Ugyanakkor az az érzésünk, „el­szalasztott lehetőségek” és pillana­tok sorjáznak mégis minden kép mögött. Hiszen a kamera „felfogó­képessége” is véges.- Apámtól, a Sárospatakon hu­manista nevelőként és fotográ­fusként tevékenykedő dr. Csontos Ernőtől tanultam a fényképezést - mondja. - A fotó számomra az anyagi, a lelki és a szellemvilág egységét képezi. Azért szerettem bele Csíksomlyóba, Zetelakába, Erdély megannyi tájába, városá­ba, színes, ma is élő kultúrájába, mert a gyermekkorom is újraé­ledt ezáltal. Képeimben ma is en­nek a két világnak a találkozását élem meg. Hat éve járok rendsze­resen Erdélybe fényképezni, az itteni pécsi kiállításon munkáim­nak csak az egytizede látható. Műfajilag is változatos az anyag, hiszen sok az egyedülálló termé­szeti szépség, a táj. Igen gazdag az építészet és a népszokások ma is élő világa. A mesterségek, a kézművesség, a falusi élet szinte őseredetiségükben szemlélhe- tők. Rengeteg portrém is van. Er­délyben az emberek még kinyíl­nak, magukat adják. Azért a port­ré kivételével mindig együtt fény­képezem az embereket azzal a szűkebb-tágabb világgal, amiben élnek. BEBESSI K. Újabb arcképek Janusról Egyik legnagyobb költőnkről, a pécsi kötődésű Janus Pan- noniusról jelentetett meg új könyvet dr. Jankovits László irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanára. Közelítés Janushoz (Accesus ad Janum), ez a címe a monográfiá­nak, mely átfogó képet ad a köl­tőről, nem hagyva ki pályája azon állomását sem, amikor pél­dául az erotikus epigrammái szü­lettek. Az irodalomtörténész olyan ókori minták alapján tár­gyalja Janus életművét, amelyek a humanista szerzők életpályáját, versalkotását befolyásolták. Kiderül a műből, hogy a tudós végtelenül szellemes egyén volt, a polihisztorok korában is kimagas­ló műveltséggel, ám hosszú volt az út, míg a költő feljutott a csúcs­ra. Akkortájt a szónokokat és köl­tőket egy iskolában képezték, s ebből a könyvből azt is megtud­hatjuk, hogy milyen gyakorlatok segítségével. Egyszerű meséket kellett újra és újra megírniuk, hosszabban és rövidebben, bölcs mondásokból faragtak négysoros epigrammákat, ókori mítoszokat vettek elő, hogy megcáfolják vagy megerősítsék az állításait. A di­csőítésekből előbb csak pár soros munkák lettek, majd szónokla­tok, elégiák, értekezések. Antik szerzőket utánoztak, miközben az imitáció csiszolta a technikáju­kat, és az egy­mással folyta­tott versengés felszínre emel­te az igazi te­hetséget. Janus Pan­nonius az elő­dök közül nem Or. Jankovits László adta alább a legnagyobb la­tin költőnél, Vergiliusnál. Abban is hasonlított rá, hogy ifjoncként maga is írogatott pajzán versiké­ket, majd később komoly epikus műveket, élete végén pedig ő is filozófiával foglalkozott. Am a monográfia rávilágít arra, hogy az utánzás már a kezdetektől át­fordul önálló alkotásba, és nagy költőnknek nincs oka pályája egyetlen korszakát sem titkolnia. MÉSZÁROS B. E. _______Futnak a képek_______ Au tóbusz-capriccio A Jött egy busz... című film a kere­tes szerkezetű elbeszélések elő­adásmódját követi. Öt epizódból áll, amelyek egy buszjárat útvona­lával kapcsolatosak. Az alkotócso­port tudora, Jancsó Miklós, szerin­tem igen helyesen, azt a tanácsot adta az egyes részek fiatal rendező­inek (valamennyien a hetvenes években születtek), hogy ne a feje­zeteket összekötő szerkezeti vázzal foglalkozzanak, hanem ki-ki csinál­ja a saját epizódján belül azt, amit akar. Bízni kell a képekben, hadd éljenek, vagy összeállnak majd egy nagyobb egésszé, vagy nem. Úgy vélem, összeálltak, amennyire kellett. A busz-motí­vum megfelelően működik, az ani­mációs betétek szellemesek (a Kis- tehén készítőjének, Igor Lazinnak a munkái), de valamiféle erőltetett egység helyett a forrná variációkra helyeződik a hangsúly. A film job­bára igazolja, hogy ezek valóban gyönyörködtetnek. A legvitathatóbb színvonáúnak a No comment című bevezető részt tartom. Azt gondolom, hogy a ren­dező, Schilling Árpád ezúttá túl­zott engedékenységet tanúsít a mai közízlés ásóbb régióivá szemben. Mind a női főszereplő kiváasztása, mind a jelenet stílusvilága erre utá. Az alkotói kompromisszum követ­keztében az áomjelenet erőltetett- nek látszik, és szándékolt iróniája is csak korlátozottan érvényesül. Nem úgy, mint a Cipők című kö­vetkező epizódban, amelynek ren­dezője, Török Ferenc remekül elját­szik a különféle ízlésregiszterek imitációjává, miközben fő erénye, a realista kömyezetrajz iránti érzé­ke is maradéktáanul érvényesül. Három szereplő táálkozásának vé­letlenszerűsége mögött (korábbi té­mája, a Moszkva tér után) ezúttá a Keleti páyaudvar „vidékének” for­gatagát idézi meg. Páti György Táltosember-e stili­záltabb, játékosabb alkotás, s ugyanakkor több szerepformáó le­hetőséget biztosít a színészeknek. A rendező - Pohárnok Gergely erő­teljesen kimunkát képei segítségé­vel - kiváóan ironizája a populáris kátúra mítoszteremtő (vagy in­kább: mítoszokat mímelő) hajla­mát. A repülés mondabeli „feltalá­lója”, Daedáosz ezúttá pesti öreg­emberként (és Haumann Péter­ként) születik újjá, feltámasztja ha­lott fiát (az Ikarusz szellemes rárí- melés a keretalkotó motívumra), s elindulnak a Nap ellem végső küz­delemre, ami az egész Föld pusztu­lásává járna (ha lúd, legyen kövér), ha nem álná útjukat a város fölött őrködő Tátosember, azaz Gáffi László kettős szerepben. A Negyedóra (rendező: Bodó Viktor) a Gutenberg tér életét mu­tatja be. Hőse, Gyula (Gazsó György) olyan mániákus megfigye­lőként rögzíti környezetének törté­néseit, mintha a Sátántangó dokto­rának paródiája lenne. Az epizód iróniája - ez a Jött egy busz.... do­mináns hangneme - kétirányú: egyrészt leleplezően feltárja a hét­köznapi életben működő mecha­nizmusokat, másrészt az ezeket rögzítő és minden áron értelmezni akaró igyekezetben korunk teoreti­kus mániát is kigúnyolja. Végén csattan az ostor. A pro­dukció legjobb epizódja Mund- ruczó Koméi A 78-as járat Szent Jo­hannája című műve, amely a stí­lusbeli regisztervátásra épülő tech­nika mesteri példája. Előbb hátbor­zongató hitelességgel fényképezett közúti tömegbáesetet látunk, majd kiderül, hogy filmet forgatnak, sta­tiszták játszanak háottakat és se­besülteket, akik a rendező szaváa „feltámadnak”, leszállnak a hord- ágyakról. És ekkor a prózá diáó- gus énekké vátozik, s máris egy operaelőadás részesei vagyunk, amelynek centrumában Johanna má képmása áll, akit Tóth Orsolya játszik, énekhangja Boross Csilla. Jancsó Miklósnak igaza volt: az a legjobb csapatmunka, ha váaki a saját posztján a lehető legtöbbet nyújtja. Nagy Imre Jelenet a Cipők című epizódból (eladólány: Pelsőczy Réka) A tizenharmadik polgábára ké­szülnek a tettrekész pécsi polgárok. Erről akartam írni, de képtelen va­gyok elkezdeni. Meghát egy polgá a környezetemben. Egyszer má el­jött érte a£ alattomos kaszás, de ak­kor a felesége még visszakergette s az orvosok is tudtak segíteni. De van, akit nem lehet örökre lerázni. Nehezen tudok most farsangtemető mulatozásra gondolni. Nagyon megvisel, ha egészséges, életerős­nek látszó emberek mennek el mel­lőlem. Egy lépcsőházban laktunk. Negyvenéves szakmá barátságunk jogán, naponta ugratott, hogy dob­jam el a botomat, így nem tudok elég gyorsan szaladni a lányok után. Máskor győzködött, ne strapájam má magam annyit. Menjünk ki a szőlőjébe, ott hűvös van és jó leve­gő, ne csinájunk semmit, csak be­szélgessünk a régi időkről, legfel­jebb egy pohá bort is megiszunk, ha kiszárad a szánk. Idézzük fel a hajdani Kamarakórus Fesztiválokat és Gyermekszínjátszó Fesztiválo­kat, Vasarely pécsi látogatását s a va­lamikori kollégákat, akikkel közö­sen fáadtunk. Mellettem fiatalabbnak látszott náam, senki sem gondolta, hogy „közelebb van a hetvenhez.” Sport­ember volt. A kézilabda szerelmese. De a Pécsi Kamarakórusnak is biz­tos tagja, amikor az még a Nevelők Háza jelzőt viselte. Vidéki tanító­ként kezdte. ’62-ben jött Pécsre. Azokban az években, amikor a vá­ros művészeti élete felvirágzott, egyik csendes, de fáadhatatlan mo­torja volt e pezsgés hátterének. So­sem tolta magát előtérbe. Tanácsi főelőadóként, később iskolágazga- tóként is csak segíteni akart. A Dol­gozók Önálló Gimnáziumának ő te­remtett arculatot. Sokszor beszél­tünk róla, hogy a legtehetségesebb kamaszok néha kezelhetetlenek ti­nédzser korban. Sok diplomás em­ber köszönheti érettségijét annak, hogy a DÖG-ben toleranciával fo­gadták. Vannak, akik emlékeznek erre, de sokan tán szégyellve a múl­tat, meg sem ismerik má Komlódi József igazgató urat. Sem a tanítvá­nyok, sem az egykor könyörgő szü­lők. Űyen az élet - sóhajtottunk nyug­díjasként. A leghasznosabb polgá is örülhet, ha ötven év múlva egy mecseki pihenő, vagy egy forrás, őr­zi a nevét. De senki sem tudja má, kit takar ez a név. Táán ezért fontos, hogy amíg „tettrekészek” lehetünk, figyeljünk egymásra. Ez az igény hozta létre ’91-ben az első polgábát is, Pontosan Kosáy Aurél, aki nép­művelőként is legszívesebben szú­ette százéves székeket pofozott helyre, s kaposvári főiskolai taná korában is krisztus-saruban és far­merban járt, vászontetejű Renátá­jában hordta le Pestről a szamizdat irodalmat az értelmiség fellazításá­ra. Sokan gondolták, hogy Aurél a rendszerváltás után majd erkölcsi tőkét kovácsol abból, hogy nézetei­ért és tevékenységéért némiképp zaklatták, s bizonyáa politiká kar­riert fut be. De nem nyilvánította magát a szocializmus üldözöttjé­nek. E helyett ma is biciklivel já a Király utcában, antik kép és köcsög­kereskedést nyitott, ahol képkerete­zés mellett öreg lámpákat is reparál- hat, s politikai tettként, a polgári közélet akkor egyik első tereként, megszervezte a polgábát. Jóllehet, csáádja polgári hagyományából addig, csak a külföldi síeléseket tar­totta meg. Fővédnök, védnökök, a bál zárt­körű, csak meghívottaknak. Min­den védnök felel meghívott vendége viselkedéséért. Mindez akkor még mosolyt is fakasztott. Néhányan rongyrázásnak gondoltuk. De a nonkonformisták szmokingot öltöt­tek, s a jótékonysági cél nemessé tette az ügyet. Tudósok, orvosok, jogászok, bölcsészek, válákozók, művészek itt kerültek személyes is­meretségbe. Itt vették észre, hogy a másiknak is emberarca van. Azt hi­szem a polgári gondolkodás itt kez­dődik: tisztelni és becsűim azt is, aki nem én vagyok. Aki mást csiná. A politiká acsarkodások elem- bertelenítő gyakorlata közepette kü­lönösen fontos, hogy újrateremtsük a polgári erényeket. A közösségért, városért, elesettekért váó önzetlen felelősséget. Ma má kevesen tud­juk, hogy váaha a főtisztviselők nem tiszteletjeggyel jártak színház­ba, hanem páholyt béreltek, hogy Martyn Ferenc festőművész egy pé­csi rendőrkapitány ösztöndíjává utazgatott Franciaországban, s szakmá beszámolókat írt mecéná­sának. A Zsolnay csáádban, aki nem volt művész, szociális munkát végzett. Mindez ma legenda. De ha­gyomány is, amely kötelez. A 13. Polgárbál jótékonysági szándékából nem csak az tetszik, hogy ezúttá a belépőkből, tombolá­ból, árverésből maradó nyereséget a hajléktáanoknak adják, gesztusér­tékűnek tartom az idei tombolát. Eddig cégek, magánszemélyek ajánlottak föl hasznosítható nyere­ményeket. El is untam az életemet, míg valamennyi gazdára talált. Most - egy építész barátunk javasla­tára - a tombola fő és egyetlen nye­reménye, egy kavics lesz. Remélem, szép kavics. Mert a gesztus a fontos, hogy a tombola bevételével is több jusson a váos legrászorultabb em­bereinek. 1994-től a védnökök, polgárdíj­jal tüntetik ki azt, aki szerintük, so­kat tett a váosért, a közösségért, a polgári szellemiségért. Mert ma fokozottabban igaz, hogy „Nem a falak, hanem a polgárok erényei védik a várost. ” Andrásfalvy Berta­lan néprajztudós, Balikó Zoltán evangélikus esperes, Bezerédi Győző helytörténész, a színész Jászay Joli néni, Lábady Tamás á- kotmányjogász, Méhes Károly akadémikus gyermekgyógyász, Probst Kázmér orvosprofesszor, Rajczi Péter tanár, helytörténész életművének elismerése után az elmúlt évben, távollétemben, bará- tám rám szavaztak. Amikor meg­tudtam, má hiába tiltakoztam. S az ember hiú is. Legjobban mégis az esett, hogy a polgárdíj átadását, a bál fővédnöke, Ormos Mária tör­ténészprofesszor és korábbi fővéd­nöke, Körinek László jogászpro­fesszor, közösen celebrálta. A poli­tiká palettán másutt álló két tudós kézfogása biztosított, ha elismeré­sem túlzott is, de garantátan poli­tikamentes. Előre gratulálok az idei díjazott­nak. Bükkösdi László Polgárbál Hosszúhetényi lakodalom Pesten Január utolsó szombatján minden évben a Muharay Elemér Néptáncszövetség újévköszöntő néptánc-antológiát rendez Buda­pesten a Corvin téri Hagyományok Házában. Az előző év kiemel­kedő produkcióit hívják meg ebbe a műsorba. Idén Baranyából a Hosszúhetényi Népi Együttes mutatkozhatott be a fővárosban. tes a hosszúhetényi lakodalmast táncolta el Pesten. Ez a 17 perces koreográfia végigköveti a lakodal­mi mulatság eseményeit, amely­nek legjellegzetesebb hetényi momentuma a fürösztés.- A 19. században Hosszúhe- tényben még szokás volt, hogy a falu legközelebbi közkútjához el­ment az egész násznép és ott a menyasszony szertartásos módon megmosdatta a vőlegényt. A mon­dóka arra buzdította: „Förösztd meg a jóságért, a szépségért, meg pedig főiskolai hallgatóként a Ba­ranya Táncegyüttesben ismerke­dett meg a színpadi tánccal. Hajdan a Komlói ÁFÉSZ pártfo­golta az együttest, 1990-től az ön- kormányzat, illetve Általános Művelődési Központ adja a támo­gatást. A tánccsoport most a zene­karral együtt 40 fős. A lakodal­masban vendégszereplők is fellép­nek, például Jakab János kislánya is. A korösszetétel szerint 16 és 45 év közöttiek képezik a törzstagság derékhadát. A legfiatalabb táncos, Tollár Szilvia 16 éves, a legidő­sebb Nagy Sándomé, Aranka né­ni a 74. évében jár. Az együttes ös­szetétele is igen heterogén: er­dész, egyetemista, főiskolás, kö­zépiskolás, műszerész, ápolónő... Az elfoglaltságok miatt általában hetente egyszer tudnak próbálni. Az együttes öt koreográfiát tud jelenleg színpadra vinni: a katonaságot „sirató” regrutatán- cot, egy német táncot, egy Vígsá- gok elnevezésű összállítást, a ta­vaszvárót és a lakodalmas szoká­sokat. Mivel Hosszúhetényben német nemzetiség is él, az ő ké­résükre vették fel repertoárjukba a német táncot. Most újabb né­met koreográfiát tanulnak be: á helyi német kisebbségi önkor­mányzat a mecénása ennek a produkciónak. A Muharay Elemér Néptánc­szövetség újévköszöntő néptánc­antológiájába mindig az előző esz­tendő kiemelkedő produkcióit hív­ják meg. A Hosszúhetényi Népi Együttes tagja a szövetségnek, amely évente öt-hat helyszínen rendez az országban minősítő ver­senyt. Tavaly a hosszúhetényi együttes is részt vett a Pécsváradon rendezett bemutatón és „kiválóan minősült” elismerésben részesült, sőt országosan a legnagyobb pont­számot kapta a zsűritől. A tavaly ősszel fennállásának 30. évfordulóját ünnepelt együt­a holtig tartó sze- retetért. ” Aztán nagy mulatság kezdődött - mesé­li Jakab János, a Hosszúhetényi Általános Műve­lődési Központ közművelődési igazgató-helyette­se, az együttes ve­zetője, aki egyéb­ként Somogy me­gyei gyökerű. Az irányítást és ha­gyományokat tíz éve vette át Ka­szás Jánostól, az együttes e]ső ve­zetőjétől. Ő maga is táncolt öt éven át a csoportban, azt megelőzően A menyecskék „kara” a hosszúhetényi lakodalmas mulatságból FOTÓ: LÄUFER L,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom