Új Dunántúli Napló, 2002. december (13. évfolyam, 327-354. szám)

2002-12-14 / 340. szám

Ül 2002. December 14., szombat KULTÚRA R I PORT 7. OLDAL Távozik a szimfonikusok vezetője Hamarosan pályázatot írnak ki a megüresedett igazgatói posztra Futnak a képek A i Film a születésről Lemondott igazgatói posztjáról Szkladá­nyi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zenekar vezetője. Dr. Toller László polgármester­nek írt levelében a lemondás indokaként a közgyűlés által hozott, a zenekar át­szervezésével kapcsolatos határozatból származó problémahalmazra hivatkozik. Váratlanul lemondott igazgatói posztjáról Szkladányi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zene­kar vezetője. Mint lapunknak elmondta, 1984- től 1989-ig ügyvezető igazgatóként, azóta pe­dig kétszer elnyert pályázat alapján töltötte be az intézmény igazgatói posztját, hivatalos megbízatása jövő év december 31-ig szól. Tevékenysége eredményeként a zenekar elnyerte a Lajtha László-dijat, a Bartók-Pász- tory-díjat, a város Pro Communitate Díját, ő pedig megkapta a Magyar Köztársasági Ér­demrend Kiskeresztjét, fuvolaművészként és a Mecsek Fúvósötös alapító tagjaként pedig számos más kitüntetést. Vezetése alatt a zene­kar négy kontinensen vendégszerepeit, a vi­lág számos lemezcégének készített CD-felvé­teleket. Kapcsolatai révén szerződtette Pécsre Breitner Tamás nyugdíjazása után Howard Williams, Nicolás Pasquet és Hamar Zsolt karmestereket, akik a város zenei hírnevét erősítették és erősítik itthon és külföldön egyaránt. A zenekar az 1984-es önállóvá válástól kettős, részben színházi, részben hangversenyfeladatokat lát el, amelyekben valamennyi zenekari művész részt vesz. Ez a rendszer vélemé­nye szerint működött, még ha időnként ne­héz egyeztetési problémák is adódtak. A köz­gyűlés által hozott új határozat a zenekar át­szervezéséről Szkladányi Péter számára ren­geteg szakmai, egyeztetési, munkajogi, pénz­ügyi és emberi problémát jelentett, amelynek végrehajtásáért ő a felelős. Tekintettel arra, ér­vel az igazgató, hogy az általa felépített Pécsi Szimfonikus Zenekart nem szeretné szétrob­bantani, nem látott más megoldást, minthogy Szkladányi Péter arra kérte a polgármestert, fogadja el lemon­dását az igazgatói posztról. Ugyanakkor kije­lentette, szívesen áll továbbra is az új igazga­tó és Hamar Zsolt vezető karmester rendelke­zésére tapasztalataival, bel- és külföldi kap­csolataival, műsorszerkesztéssel, nyelvtudá­sával, valamint zenekari művészként. Érdeklődésünkre dr. Toller László polgár- mester elmondta, hogy véleménye szerint Szkladányi Péter maradandót alkotott a zene­kar élén, de tudomásul veszik lemondását és azt, hogy kívülről segíti az intézmény munká­ját. A posztjára minél előbb kiírják a pályáza­tot, s minden remény megvan arra, hogy az együttes újult erővel, komoly eredményeket ér el. Arra a kérdésre, hogy a pályázat várha­tó tavaszi eredményességéig ki irányítja az in­tézmény munkáját, tekintettel arra, hogy Ha­mar Zsolt vezető karmester két hónapra Ame­rikába utazik, a polgármester elmondta, hogy a kulturális főosztály vezetőjével egyeztetve hamarosan megoldást találnak erre a problé­mára is. CSERI LÁSZLÓ A LUCA-NAPI „ÚJ BOROK MUSTRÁJÁNAK” nyilvános ered ményhirdetését tartották tegnap Pécsett, a Dominikánus Házban. A résztvevőket az érmes borok kóstolója és a Szélkiáltó együttes vidám műsora várta. A legszebb fehér bor díjazottja Wähler János (balról), a legvarázslatosabb vörösé Kun Sándor lett. Pécs Város Különdíját Volk Gábor (középen) és a Pécsi Kulturális Központ különdíját Hauch István (jobbról) vehette át. A legnagyobb elismerést, a „Luca vére” díját Hárs Tibor szajki versenyző kapta. fotó, müller andrea A Sorsunk sorsa Egy folyóirat leginkább a má­nak szól, mindig egy adott év­számot visel a homlokán, ezért is érdekes, vajon érde­mes-e feltámasztani? A pécsi Sorsunk című irodalmi lap, ami 1941-1948 között jelent meg, most antológia formájá­ban jelent meg újból. A Várkonyi Nándor alapította Sor­sunk az egyik legfontosabb lap volt a XX. század közepén, hatása mindenképpen érzékelhető volt országosan is, de még inkább Pé­csett, még a betiltása után egy év­tizeddel indított Jelenkor eseté­ben is. A Pannónia Könyveknél most megjelent válogatás épp an­nak a Tüskés Tibornak a munká­ja, aki az induló Jelenkor főszer­kesztőjeként bőven táplálkozott a Sorsunk hagyományából, és a lap egykori szerkesztői, munkatársai is segítségére voltak. A nyolc évfolyamnyi Sorsunk 4000 oldalon jelent meg, ebből 360 oldal került most kötetbe, mintegy esszenciáját adva an­nak, ami a Sorsunk volt. Mint Tüskés Tibor mondta:- Várkonyi csodálatos szerkesz­tő volt, csak az értéket tisztelte, ta­lán egyedüli volt abban, hogy az általa szerkesztett lap se urbánus nem volt, se népies, a tágasság volt a jellemzője. A Sorsunkban ugyanúgy jelen volt Kodolányi Já­nos, mint Hamvas Béla, vagy Sin- ka István és Weöres Sándor. A könyvbemutató esten jelen volt a lap egykori szerzője, a ma 81 éves Kopányi György, aki, mint mondta, annak ellenére, hogy 1951 óta Budapesten él, min­dig megmaradt pécsinek. Ót an­nak idején Várkonyiék fedezték fel mint költőt, és a lap megszű­néséig dolgozott is a Sorsunkba.- Amikor először találkoztam a Sorsunk szerkesztőivel a Nádor kávéházban, Várkonyi Nándor egy cédulára azt írta fel, „Költő szüle­tett”. De ami nagyon fontos: hogy itt a köz­lés mellett a nevelés is nagy hangsúlyt ka­pott, az olva­sásra való buz­dítás. Melegség áradt ezekből az emberekből, Várkonyiból, Csor­ba Győzőből, Bárdosi Németh Já­nosból, Lovász Pálból, lehetett érezni, hogy szinte izgultak ér­tem, hogy tényleg jó, művelt köl­tő legyen az emberből. És hát a szerkesztés felelőssége! Úgy ösz- szehozni a lapban publikáló em­bereket, hogy ne tagadják meg egymást, az nagyon nagy dolog volt. Bizonyos vagyok benne, hogy a Sorsunk valóban vezető folyóirat volt a maga idejében, mert néhány megszállott zsenit mondhatott a magáénak. M. K. Azon gondolkodom, miért is néztem úgy, olyan érzelmi azo­nosulással és - igen - esztétikai tapasztalatra nyitottan Almási Tamás Sejtjeink című művét, mintha nem is dokumentumfilm volna, hanem katartikus hatású játékfilm? Elsősorban bizonyára azért, mert manapság, a velejükig ha­zug „valóság-show”-k időszaká­ban ez az alkotás visszaadja a „mozgóképen ábrázolható „való­ság” ltifejezés becsületét. A film a lombikbébiprogramról szól, há­rom házaspár részvételével. Al­mási figyelmes, tapintatos és tü­relmes kamerája nem tolakszik, nem kukkol, hanem maga is a képeken rögzített világ részévé, szereplőjévé válik, aki együtt iz­gul a hősökkel - hadd mondjam így: hősökkel, ahogy egy regény alakjait nevezzük -, s miközben tárgyilagosságra törekszik, sze­retne segítségükre lenni azzal, hogy ott van, s követi sorsuk ala­kulását. Amikor például Györgyi harmadik kísérlete is kudarcot vall, láthatóan az ad neki erőt az újabb próbálkozáshoz, hogy el­panaszolhatja a kamerának, mennyire szeretne életet adni egy gyermeknek. Úgy, mint Tündi, aki már örül­het, s Évának is könnyebben megy, ikrekkel várandós. De a szü­lés során, orvosi műhiba követ­keztében, meghal az egyik gyerek. Éva férje, a komoly, mackós külse­jű János, könnyeivel küszködve mondja el a felvevőgépnek, hogy a várva várt, megszületett kicsi mel­lett ő most és mindörökre egy üres helyet lát, mert ott is lennie kelle­ne valakinek. Aztán vállára veszi az élő csecsemőt, majd annak lé­legzését hallgatva azt mondja: ez a legszebb zene. Érezni lehet, hogy a kamera jelenléte segít a házas­párnak a történtek érzelmi feldol­gozásában. És most, azt hiszem, e szép film titká­hoz érkeztünk. Ez a titok vég­ső soron na­gyon egyszerű: egy döntéssel, egy választással kapcsolatos. A film szereplői - és témája által a rendező is - az életet vá­lasztják. A létet a nemléttel szemben. A zsidó-keresz­tény etika ősi parancsa ez, a hindu bölcs pedig azt mondja erről: Ahimsza, se­gítsd az életet. A bemutatott lom­bikbébiprogramnak is valahol itt keresendő az értelme. Ezt szol­gálja a meddőség ellen küzdő or­vos, dr. Konc János, örülve, ha eredmény mutatkozik, s olykor káromkodva, ha már megint nem sikerült a dolog. De van a Sejtjeink-nek még egy tanulsága. Alighanem azt mutat­ja be, amit az élet dramaturgiájá­nak lehetne nevezni, azaz, hogy a világhoz úgy is viszonyulha­tunk, mint egy megírt vagy ép­pen íródó könyvhöz. Ez a vi­szony a befogadás során akkor érvényesül leghatározottabban, amikor szegény Györgyinek, a rengeteg igyekezet, megpróbálta­tás és költség ellenére, negyed- szerre sem jön össze, és ekkor fá­radtan, összetört szívvel feladja. Ám a nézőben megszólal egy hang, hogy, kérem szépen, ez té­vedés, képtelenség, így nem le­het vége a történetnek. (Ezt a rendező maga is érezte, mert a vetítést követő beszélgetés során elárulta, hogy ő ugyan nem vallá­sos ember, de ebben a helyzet­ben bizony imádkozott Györgyi­ért és a férjéért.) Pedig vége van. Már ki is van írva a vászonra: „Vé­ge”. Aztán mégis jön egy legutol­só kép, amelyen Györgyit nagy pocakkal látjuk, alatta a felirat: a forgatás befejezése után fél évvel természetes úton teherbe esett. Az élet tovább írta a filmet. És a néző fellélegzik. A jó dokumentumfilmnek igaz­nak kell lennie. Almási Tamás műve oly módon igaz, hogy szép is, a szó esztétikai értelmében. (A közszolgálati tévé egyes csatornája e hó 19-én tűzi műso­rára a Sejtjeink-et, egy későbbi időpontban bővebb változatát a Duna Televízió is bemutatja.) Nagy Imre „Nem szabad megaláztatásnak érezni, hogy megint fel kell feküdni.” Egy öregember emlékirataiból A papír sokat elbír Megírtam már, hogy Heribert Mg bajor történész és népes munka- csoportja szerint időszámításunkat manipulálták. A történelmi közép­kor 614 augusztusától 911 szeptem­beréig tartó időszakáról sosem volt eseményeket tanítunk, illetve rész­ben ebbe az időbe maszatolták a megelőző, majd azt követő valódi történéseket. Akkor jeleztem, ha­marosan magyarul is megjelenik Il­iig két legfontosabb tanulmánya. Novemberben egy kötetben olvas- <■ Írattuk a Kitaláü középkor és a Ki ál- lította át az időt c. könyveket. Örömmel tapasztalom, sok em­bert érdekel a történelem. Ki ször- nyülködve, ki cinikusan mondogat­ja: ez képtelenség, lehetetlen. Aki elolvasta a félezer oldalas kiad­ványt, alig kételkedik. Megerősítést vár, mert hinnie kell Illignek. Kiderül, hogy bár a nagy csalás összehangoltan, III. Ottó német-ró­mai császár, II. Szilveszter pápa és VII. Bíborban született Konstantin idejében indult, de a hamis igazolá­sok gyártása még sokáig tartott. A német birodalomban II. Frigyes ha­láláig (1250). Okleveleket, életraj­zot, pápai névsort, családi krónikát hamisítottak, nemrég épült templo­mok fölszentelését évszázadokra visszadatálták. A fegyelmezett írás­tudók úgy érezték, jó ügyet szol­gálnak, amikor másolatot készíte­nek az elveszett eredetiről, amikor a kolostor krónikájában visszame­nőleg is korrigálják az elődök ha­nyagságából kimaradtakat. A né­met császárok dicsőséges elődöket és hatalmas birodalmat kreáltak az ősöknek, amire igényt lehet tarta­ni. Róma a pápai állam világi hata­lom jellegét legalizálta a többszö­rös adományoztatással. Bíborban született (valójában zabigyerek) Konstantin, saját kezűleg írta meg az eredetiek pótlására készült bi­zánci krónikába, a dinasztiaalapító nagyapjáról szóló fejezetet, hogy némileg elfogadhatóvá tegye a pa­rasztfiúból lett udvari lovász, ítit- szegések és császárgyilkosságok árán való felemelkedését. A séma rafinált gondolkodásra vall. Az antik vüág összeomlása után visszaesett Európában a tár­sadalmi és művészeti élet fejlődé­se. Aztán jött a Karoling rene­szánsz, a minden tekintetben szuper Nagy Károllyal, aki felvi­rágoztatta az építészetet, a művé­szeteket és a tudományokat. Analfabéta létére még a könyvtá­rakat és az irodalmat is. Őse lett minden valamire való európai fő­úri családnak. Évente több győz­tes csatát vívott, hogy hatalmassá növelje birodalmát, az utakkal, városokkal még alig rendelkező világrészben. A kezdetleges gaz­dálkodás, piacok és élénk keres­kedelem nélkül virágzó életet te­remtett. Aztán jöttek a vikingek, szaracénok, magyarok, s elsor­vasztották kegyetlenségükkel a hatalmas birodalmat, visszasüly- lyedt minden a hatszázas évek elejének szintjére, mindent fel kellett újra fedezni, amit Nagy Károly és kora már tudott. Sajnos elfelejtettek régészeti do­kumentumokat rejteni a földbe, a hamis iratok igazolására. Elfelejtet­tek pénzeket veretni e korból. Élfe­lejtették Károly 30000 famulusa közül egynek is a létezését oklevél­lel hitelesíteni. Visszadátumoztak viszont XI. századi épületeket, fest­ményeket, miniatúrákat, iparművé­szeti alkotásokat, amelyeknek sem előzményük, sem közvetlen folyta­tásuk a művészettörténetben. Ezek a vikingek úgy tudtak le­rombolni és felégetni egy várost, hogy később a régészeti feltárás során belőle egy foszlány, egy gyu­faszálnyi hamu sem maradt. Bizáncban és Rómában pedig a nagy sötétség. Képrombolás - mondják jobb híján. De nincs föl­mutatható kordokumentum, az utólag született papírokon kívül. De hát az iszlám, a kínai év­könyvek, a csillagászat leleplez­nék a csalást. Iliig mindenre vála­szol. Lateránban még évszázado­kig a pápa uralkodásának évét je­lölték dátumként, az anno domini helyett. A kínai időszámítást 1280 körül, a mongol dinasztia idején, s 1600 körül a jezsuita misszió ide­jén egyaránt igyekeztek az európa­ihoz pontosítani, kevés sikerrel. Iz- landtól Kínáig, az araboktól Jáváig egyaránt rejtélyesek a kronológia és régészeti ellentmondások, a kri­tikus 300 évben. Csak győzze az olvasó figyelemmel. Nézzük, mit sugall e felfedezés a Kárpát-medence történelmét il­letően. 567 őszén, Baján avarjai meg­szállják az Alföldet, egy év múlva elfoglalják Pannóniát is. A hatszá­zas évek elején, a frank-avar határt az Enns folyónál húzzák meg. Ezt erősíti a már fiktív időben (692), Pippin majordómus és az avar kö­vetek megállapodása. Most felejtsük el az eztán kö­vetkező frank győzelmeket, Avaria meghódítását, és azt tanuljuk, hogy Árpád népe 900 körül birtok­ba veszi a teljes Kárpát-medencét. (Vonjunk ki 300 évet.) Hadjáratai­kat többnyire két vezér vezeti. Egy magyar és egy avar főúr. 907-ben, Árpád halálának évében, az Enn- sig nyomulnak előre, amely ezt követően Zolta uralkodásától kezdve, ismét határfolyó. 914-ben az I. Komád ellen láza­dó Arnulf bajor herceg családjával a magyaroknál keres menedéket. Ez az Árnulf, mint a bajor (bavar) arisztokrácia jelentős része, avar származású lehetett, hasonlóan Hont és Pázmány vitézekhez, akik szintén famíliástul jöttek ha­za. Bár induláskor, szentföldi za­rándoklatnak nevezték felkereke- désüket. De nyájastul, szolgákkal, katonákkal jöttek, s Géza fejede­lem első szavára letelepedtek a hasonló címerű családok között a Felvidéken. Egyébként ezeket a nyugaton rekedt avarokat akkori szóhasználattal nálunk németek­nek nevezték. Csak később mondtuk felületesen az aleman- nokat, frankokat, svábokat, szá­szokat is annak. Bizonyság, hogy Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk nagy tu­dású klerikusaink, egyházi em­berként is valós történéseket men­tettek át elveszett vagy elpusztított őskrónikáinkból. Úgy hírlik, Heribert Iliig figyel­me már a magyar történelem felé fordult. Várjuk kutatásának újabb eredményeit. A derék bajort az sem zavarja, hogy sosem fogják díszdoktorrá avatni Budapesten. Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom