Új Dunántúli Napló, 2002. augusztus (13. évfolyam, 208-237. szám)

2002-08-31 / 237. szám

2002. Augusztus 31., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA OSZTRÁK FAKSZIMILÉK A LENAU HÁZBAN. Az 1800-as évek végén alkotó Gustav Klim és Egon Schiele rajzainak és akvarelljeinek fel­dolgozásából nyílott tegnap kiállítás Pécsett. A szeptember közepéig látogatható tárlatot Somogyvári Imre tiszteletbeli osztrák konzul köszön- tője után dr. Barbara Lee Störck, a? osztrák kulturális intézet budapesti irodájának igazgatója nyitotta meg. _________________fotó: laufer László Év adot nyitottak Évadnyitó társulati ülését tartotta tegnap a Pécsi Szimfonikus Zenekar, amely az „A” bérleti koncertjeinek sorát a „Múzsák találkozása” jegyében állította össze. Bejelentették: az önkor­mányzat az október 3-i ülésén dönt az együttes szerkezeti át­alakításáról. Az október 3-i testületi ülés tár­gyalja majd a Pécsi Szimfonikus Zenekar szerkezeti változásainak kérdéseit, jelentette be Újvári Je­nő alpolgármester a társulat teg­nap délelőtt megtartott évadnyitó ülésén. Minderre nem csupán azért van szükség, hangsúlyozta, mert az elvárt minőségi munka ellenében tisztességes anyagi hát­teret is szeretnének biztosítani, hanem azért, mert a zene a nem­zeti kultúrának azon területe, amellyel mindenféle közvetítő nélkül be lehet kerülni a nemzet­közi kulturális élet vérkeringésé­be. A strukturális változás szük­séges tehát ahhoz is, hogy egy esetleges regionális szerepet fel­vállaló, és így az EU-s elvárások­nak jobban megfelelő együttes létrehozásának feltételrendszere megteremtődhessék. A zenekar 2002-2003-as műsor­tervét Szkladányi Péter igazgató is­mertette, kiemelve azt a kívánatos tendenciát, amely valamilyen te­matikát vonultat végig egy-egy koncerten belül vagy esetleg egy egész hangversenyévadon át. Idén az „A” bérlet hangversenyei a „Mú­zsák találkozása” jegyében zajla­a szimfonikusok nak, vagyis a különböző művésze­ti ágak, mint az irodalom, a festé­szet vagy a tánc, valamint a zene kölcsönhatásait igyekeznek fel­mutatni. Az igazgató szólt arról, hogy vendég­hangversenyt ad a Győri Fil­harmonikus Zenekar, egy- egy bérleti koncerten vezényli a pécsi zene­kart Nicolás Pasquet, Kovács Já­nos, Howard Williams, Philippe de Chalendar. Továbbra is sor ke­rül ifjúsági hangversenyekre Ba­ranyában és Tolnában, a város ünnepén adott koncerten tiszte­legnek a századik születésnapját ünnepelő Takács Jenőnek. A tur­nék előtt vasárnapi matinékat tar­tanak, s a zenekar az Egyesült Ál­lamokban, Kínában, Japánban és Svájcban turnézik majd. Á zenekar vezető karmestere, Hamar Zsolt elmondta, olyan mű­vészi célt érdemes megfogalmaz­ni, amely eredményeképpen az együttes a zenei minőség véd­jegyévé formálódhat, s ezáltal vonzóvá válik akár az elérhetetlen gázsival bíró művészek, akár a befektetők számára is. Hamar Zsolt ennek a célnak az érdeké­ben felajánlotta minden energiá­ját, lelkesedését és tehetségét, s azt kívánta, hogy olyan körülmé­nyek teremtődjenek meg, ame­lyek között csak a hangokkal kell foglalkozniuk, semmi mással. CSERI LÁSZLÓ Nemzetközi szakértőket képeznek A nefnzetközi kapcsolatok szak­értői kerülhetnek ki hamarosan a Pécsi Tudományegyetemről - tudtuk meg dr. Laczkóné Tnka Ágnestől, a Politikai Tanulmá­nyok Tanszékének docensétől. Ilyen felsőfokú diplomataképző pillanatnyilag kettő működik Magyarországon, a budapesti Ál­lamigazgatási és Közgazdaság- tudományi Egyetemen, valamint a szombathelyi főiskolán. A pé­csi szak szervezője elmondta, hogy itt nem hivatásos diploma­tákat nevelnek, az ötéves nappa­li tagozatos képzés három szak­irányt céloz meg. Európai integ­rációs, biztonságpolitikai és regi­onális nagytérségi területeken kapnak a hallgatók átfogó isme­reteket, és a végzősök nemzetkö­zi szakértők lesznek. A diploma megszerzése nem könnyű feladat, és a védéshez alapfeltétel két felsőfokú nyelv­vizsga. A Politikai Tanulmányok Tanszéke vezérelte programban jogászok, közgazdászok és a PTE Földrajzi Intézetének taná­rai is oktatnak majd. Ha a terve­zetet az egyetemi szenátus szep­temberben jóváhagyja, akkor no­vemberre a minisztérium már megkapja az akkreditációs kérel­met, és ha minden jól megy, jövő szeptemberben indulhat az első osztály. A végzősök olyan civil szakér­tők lesznek, akik a nagyobb váro­sok önkormányzatainak nemzet­közi kapcsolatait irányíthatják, a médiában helyezkedhetnek el mint katonapolitikai, környezet- védelmi, vagy térségfejlesztési ta­nácsadók, és nagyvállalatok üz­letpolitikáját elemezhetik. Az első osztályt 30 fővel indítják, és lesz egy fizetős tankör is, ahol a fél­éves tandíj 100 ezer forint - Buda­pesten már van ilyen, ott a havi összeg kerül ennyibe. M. B. E. Futnak a képek Amélie a jelmezbálban „Nem kellene pszichológushoz fordulnod?” - kérdezi barátnője az új francia film hősnőjétől, Michéle-től, a cselekmény befeje­ző szakaszában. A kérdés megala­pozott, ám, sajnos, megkésett. Ez­zel kellett volna kezdeni. Ez a le­ány ugyanis, bár nem vagyok a lé­lekgyógyászat avatott szakembe­re, nyilvánvalóan pszichikai eset. Annyira az, hogy szerintem min­denki látja is, kivéve a rendezőt. Michéle téves önképpel rendel­kezik. Azt hiszi, hogy vallásos, pe­dig csupán hóbortos. Tegnapelőtt még katolikus volt, tegnap budd­hista, ma már a judaizmust tanul­mányozza, holnap az iszlám kö­vetkezik, végül majd valami szek­ta. Nem fogja fel, hogy a hit nem olyan, mint a kozmetikumok, amiket divat szerint lehet cserebe­rélni, nem smink, amit az évsza­kokhoz kell igazítani, sem jelmez egy álarcosbál igényeinek megfe­lelően. Valójában nem Istent kere­si, hiszen akkor már meg is találta volna, hanem önmagát, s az a baj, hogy ebben a vonatkozásban nincs kit megtalálnia. Ez az üres­ség, s az általa okozott frusztráció, gátlásosság lenne Michéle eseté­nek tanulmányozásra érdemes problémája. Az Isten nagy, én kicsi vagyok (Dieu est grand, je suis taute petite) lehetne jó film, ha a rende­ző, Pascalé Bailly valóban lélekta­ni kérdésként kezelné tárgyát. El tudom képzelni, mivé válhatott volna ez a téma, mondjuk, Eric Rohmer kezében. Pascalé Bailly azonban nem nagyon tud mihez kezdeni vele. Gyanúm szerint azért, mert elmulasztotta a rendel­kezésére álló anyag alapos elem­zését, s a témából adódó formai követelmények tisztázását. Átvesz például egy ma­napság divatos naplóformát, anél­kül, hogy levonná ennek az elbeszé­lés technikájára vonatkozó elemi tanulságait. Azu­tán minden külö­nösebb ok nélkül művészkedésbe fog. Úgy montíroz­za a felvételeket, mintha valami fontos, ám titkolni való gondolata lenne, de nem de­rül ki, mi lenne ez. Modoros beállítá­sokat alkalmaz, fordított gépálláso­kat, értelmetlen plánokat, nem tudni, miért. És ami a legnagyobb Jelenet a filmből (Michéle: Andrey Tauton, Frangois: Edmond Baer) baj, Bailly teljesen szabadjára en­gedi a hősnőt alakító Audrey Tautou-t, aki ezúttal olyan szerte­lenül játszik, mintha az Amélie csodálatos élete paródiáját akarná bemutatni. Azért van egy jó pillanata is. Michéle úgy véti, terhes, ám barát­ja, aki túl van ugyan már a harmin­con, de még nem érzi magát kellő­en felkészültnek az apaságra, köz­li vele, nem akar gyereket. Mihez kezdenénk vele, kérdezi. Audrey Tautou ekkor szótlanul maga elé néz, majd csendesen azt mondja: például szerethetnénk. Ez a jele­net akár fordulópontja lehetne a filmnek, amely átemelhetné a tör­ténetet egy komolyabb, igénye­sebb szférába, mert azt sejteti, hogy éppen ez, vagyis egy' másik lény, például egy gyermek iránti szeretet lehetne az, ami segíthetne betölteni a hősnőben rejlő üressé­get. Bailly azonban kiaknázatlanul hagyja ezt a lehetőséget. A zsidó családba integrálódni akaró lány sorsa egy másik igen komoly problémát is felvethetne, amit a kultúrák közti párbeszéd, megértés vagy meg nem értés kér­désének nevezhetnénk. Bailly azonban e téren is megmarad a külsőségeknél, anélkül, hogy szembesülne a kommunikációt zavaró naivitás, gyanakvás, túlzott érzékenység és téves önértékelés, valamint az előítéletek által oko­zott gondokkal, sérülésekkel, sér- tésekkel, továbbá ezek esetleges orvoslásának módjaival. Talán a rendező maga is érzékelte mulasz­tását, mert az utolsó felirat szerint: „Folytatása következik”. Egyszóval az Isten nagy, én ki­csi vagyok lehetne jó film. Kár, hogy nem az. Nagy Imre Szeptember elsején, holnap, Pécs Város Ünnepén, este, a Pécsi Szimfonikus Zenekar ünnepi hangversenyén két egykor Pécsett élt zeneszerző művét hallhatja a közönség. A pécsiséget erősíti, hogy a város szülötte, Jandó Jenő, Kossuth-díjas zongoraművész is közreműködik a koncerten, az énekesek Bukszár Márta és Kuncz László lesznek, a Kodály Zoltán hangversenyteremben. A hely­színt a nagyközönség volt Park moziként tudatosítja. A műsoron Kodály Háry János című dalművének részletei és Ta­kács Jenő Tarantellája szerepel. Kodály pécsi éveiről, kötődései­ről, minden zenekedvelő sokat hallott. Takács Jenő neve csak ke­vesek számára cseng ismerősen. Kedves gesztus, hogy művének műsorra tűzésével a zenekar a vá­ros történetének művészetileg ki­emelkedő korszakára emlékeztet. _______________________________________ Egy öregember emlékirataiból Ta rantella Hatvan évvel ezelőtt, 1942-ben jött Pécsre Takács Jenő és 1948-ig fontos személyisége volt a város zenei életének. Zeneszerzőként, előadóművészként és zenepeda­gógusként egyaránt lerakta név­jegyét. Érkezésekor már világhírű művésznek számított. Bartók ba­rátja volt. Ezért is telepítette le Esztergár Lajos polgármester, a kulturális élet nagyvonalú mecé­nása. Takács korábban a Fülöp-szi- geteken végzett népzenei gyűjtő­munkát, egzotikus dallamgyűjte­ményeket jelentetett meg Manilá­ban és Johannesburgban, hang­versenyezett Kínában, Japánban és az ÚSA-ban, tanított a manilai egyetemen és a kairói zenekon­zervatóriumban. Megírta már két zongoraversenyét, három balett­zenéjét, a Nílusi legendát Buda­pesten mutatták be, kész volt a zenekartól, zongoristától nagy virtuozitást igénylő Tarantella, gi­tárra és zenekarra írt műveit ját­szották. Amilyen keveset tudnak róla ma, olyan hírnévnek örvendett hatvan éve. ’42 őszén lett a pécsi konzerva­tórium igazgatója, ahol a világon először tanítottak szolfézst. 1945 novemberében tért vissza Pestre Pécsről a Kodály házaspár, ekkor már szolfézs-előkészítő volt itt, a következő években pedig minden zenenövendék tanult szolfézst. E módszer gyakorlata Pécsről indult világkörüli útjára. A háború évei és a háborút kö­vető évek. Pécs művészeti életé­nek aranykora. A Sorsunk, Várko- nyi Nándor főszerkesztésében, azon idők egyik legszínvonala­sabb folyóirata, amely következe­tesen ellenáll az indogermán esz­mék terjedésének. A Janus Pan­nonius Társaság elnöksége a leg­kritikusabb időben is kézbesítette búvóhelyére, két zsidó származá­sú tagjának a rendezvényi meghí­vókat, nem voltak hajlandók a diszkriminációra. A Janus Társa­ság nem csak a polgári elitre fi­gyelt, utolsó munkásmatinéjukat a színházban Pécs első bombázá­sának napján tartották. Olyan he­lyi írók voltak a támaszai mint Csorba Győző, Weöres Sándor, Bárdosi Németh János, Makay Gusztáv, Zsikó Gyula, de olyan írókat kötnek Pécshez, mint Ba­bits, Illyés, Kodolányi, Fodor And­rás, Mészöly Miklós, Takáts Gyu­la, Tatay Sándor. A színházat a tu­dós Székely György igazgatja. A német megszállás idején a Háry János bemutatójának előkészüle­tei folytak. Április végén volt a be­mutató. Hatszor játszották, ’45 ta­vaszán Maros Rudolf vezényleté­vel még ötször. A képzőművésze­ti élet Martyn Ferenc hazatérésé­vel lendül föl igazán. A vidéki városok közül mindig is kiemelkedett Pécs gazdag zenei élete. Takács Jenő letelepítésével különös pezsgés indult. ’43 már­ciusában a Pécsi Zenekedvelők Egyesületének zenekara és a Hor­váth Mihály vezette Pécsi Oratóri­um Kórus hangversenyén Handel- és Beethoven-műveket vezényel a színházban, valamint zongoraművészként, J.Chr. Bach: B-dúr zongoraversenyét játssza. Május 3-án a Rádió Budapest II. élő adásban közvetítette a Pécsi Nemzeti Színházból a Budapesti Filharmónia Társaság hangver­senyét, amit Dohnányi Ernő vezé­nyelt. A hangversenyen Takács Jenő játszotta Tarantella c. művét. Ez év decemberében ugyancsak a színházban Piovesan Sirióval (he­gedű) és Koréh Edével (ének) adott hangversenyt. A későbbiekben is folyamato­san koncertezett, a kitűnő hege­dűművésszel, Piovanesannal többször szonátáztak a nagykö­zönség örömére. ’48-ban változott a művészet- politika országszerte. Ebben az évben még Magyarország képvi­selője volt egy genfi zenei hang­verseny zsűrijében, ahol Debus­sy- és Ravel-művek mellett a Ta­rantella volt az egyik szabadon választható mű. Egy év múlva már Lausanne-ben és Genfben ta­nított zenét, majd az USA-ban. Nyugdíjba vonulása után Bur- genlandba telepedett le. Közel Magyarországhoz. Októberben lesz százéves. Megérdemelne egy dísztáviratot a város ünnepe s műve felújítása alkalmából. A Tarantella egyébként toren- tói eredetű nápolyi tánc szokatla­nul zaklatott - 6/8 vagy 3/8 - ütemben. Nevét állítólag egy ta­rantella nevű mérges póktól nyer­te. A délolasz néphit szerint, akit ez a pók megmar, csak a végkime­rülésig tartó egyre fokozott sebes­ségű tánc mentheti meg a biztos haláltól. Olyant is meséltek, hogy a tarantella csípése dühöt okoz, amit csak fergeteges tánccal lehet levezetni. A kettő végül is ugyan­az. Dühre manapság van okunk elég. Ki tudja, milyen álnéven csípnek ma a tarantellák. Talán a Tarantella zene passzív hallgatása is adhat átmeneti gyógyírt. Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom