Új Dunántúli Napló, 2002. július (13. évfolyam, 177-207. szám)

2002-07-14 / 190. szám

2002. JULIUS 14. ARCKÉP A tenyerén hord a jóisten Törőcsik Mari újabb elismeréssel gazdagította gyűjte­ményét. Nemrégiben a pécsi Országos Színházi Találko­zón Inganga szerepéért kapta meg a legjobb női alakí­tás díját. A múlt hét végén már a Szegedi Szabadtéri Játékokon lépett színre Shakespeare örökbecsű és mos­tanság különösen aktuális színdarabjában, a III. Ri- chárdban. Hogy mi Törőcsik Mari titka? Talán az, hogy nem farigcsál szobrot magának. A legnagyobb művé­szek közt is a legegyszerűbb. Póztalansága, öniróniája, nemes hétköznapisága mégis annyi erőt, annyi bájt, annyi bölcsességet, és annyi méltóságot hordoz, hogy egyszerűsége is csak karátokban mérhető. Törőcsik Mari Született: 1935. november 23. Diploma: Színház- és Filmművészeti Főiskola (1958) Pályája: 1958- Nemzeti Színház, 1979- győri Kisfaludy Színház, 1980- Mafilm, 1990- szolnoki Szigligeti Színház, a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense Legismertebb filmjei: Körhinta, Két emelet boldogság, Sikátor, Szamárköhögés, Vigyázok, Hosszú alkony. Arany Pálma-díjas (Cannes - 1976) ■ Nem fogalmaz. Ahogy érzi, úgy mondja, amit ki akar mondani. „Én olyan kis vakarék vagyok.” Eny- nyit az alkatáról. „Amíg beleférek a bolond öreg­asszony tipikus esetébe, addig bármit felvehetek. Most már úgyis mind­egy.” Külső és belső két mondatban. „Olyan va­gyok, mint az asztalos, el­végzem a rám bízott munkát.” Semmi művé- ► szieskedés, titokzatosság. Ez a lényeg, és kész. —— 'Törőcsik Mari. Rövid 'hajjal, ujjatlan trikóban, nadrágban. Inganga király­nő Weöres Sándor álmából. Ősanya. Varázslatos bo­szorkány. Százarcú tündér.- Fábri Zoltán, Körhin­ta, Pataki Mari. Ott áll a debreceni tanyavilág­ban Soós Imre előtt a bo­káig érő sárban. De amint kijutott az alkotás Can- nes-ba, azóta szinte min­den filmje a világot járja.- Fábrit egészen kivéte­lesen magasra értékelem. Tudtam, hogy nagyon sok színésznővel készített pró­bafelvételt. Én még nem is voltam színésznő akkor, csak elsőéves főiskolás. A próbafelvétel után azt mondtam, ha megkapom a szerepet, nem fogok rá­gyújtani a forgatás során. Be is tartottam szépen, de az utolsó jelenet után, ami­kor az istállóban csókoló- zom Soós Imrével, ott állt az öltöztetőnő, és már adta is a kezembe a cigit és az öngyújtót. Na, azóta nem fogadkozom. , - Maga a történet megviselte? Rátelepe­dett a lelkére?- Soha nem telepedett rám szerep. Soha az élet­ben. uib, _ Eljátssza és eldobja? 31 n - Gondolom, ez alkati • kérdés. Számomra a színé­szet olyan képesség, hogy az ember egyik pillanatról a másikra olyan koncent­rált állapotba tudja hozni az idegrendszerét, amit a szerep, a helyzet megkí­ván. A gyerekek ismerik ezt az állapotot, amikor önfeledten játszanak a sa­rokban, ők tudnak így be­lefeledkezni. Tehát sem előtte, sem utána nem fog­lalkozom ezzel. Odaállok a kamera elé vagy bemegyek a színpadra, és ha kell, fo­gom a kést, és úgy teszek, mintha belevágnám vala­kibe. Minél drámaibb a fel- ,,adat, minél jobban igény­beveszi az idegrendszere­met, annál vidámabb, an­nál felszabadultabb va­gyok előtte.- Sosem érezte terhes­nek a sok drámai sze­repet?- Engem semmi nem fá­raszt, ha olyan rendezővel áld meg az isten, aki pon­tosan szólaltatja meg a da­rabot. Ha jó rendezővel dolgozom, száz oldalt is el tudok mondani anélkül, hogy a torkom kikészülne. De ha olyan előadásban játszom, ami nincs kész, berekedek, elfáradok. Ha pontos, játszva megcsiná­lom. Az Édes Annát is Fábrival forgattam, ez volt talán az ötödik filmem. De még akkor sem tudtam a szakmát. Innen oda fel kel­lett néznem rémülten. Ezek olyan víziószerű jele­netek voltak, többszöri át­állással. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok egész nap ezt csinálni. Gyilkost már játszottam korábban is, az nem viselt meg engem, konyhakést azonban mind a mai napig nem lehet előhagyni előt­tem. Tudniillik annyira fel­fokozott állapotban tartot­tam magam a szétszabdalt jelenetek miatt, hogy az ér­zés valahogy bennem ma­radt. Ma már ezek a dolgok sem okoznak gondot. Ak­kor nagyon nehéz volt. Ám ahogy öregszik az ember és gyarapszik a tudása, tá­gul a gondolkodása, a vi­láglátása, az idegrendsze­rét is egyre jobban hasz­nálja. Érzékenység kell eh­hez a pályához, nagyfokú érzékenység. Brechtnél az agy szólal meg. Az egé­szen más, de annak is a he­lyén kell megszólalnia. Mostanában egyre többen már csak drámáznak, a földre vetik magukat, ordí­tanak, én meg ilyenkor azt kérdezem: ember, és hol vagy te? Francois Truffaut, a franciák jeles rendezője majd megőrült a Körhintá­tól, annyira szerette. írt is egy cikket rólam, amely­ben külön bekezdést szen­telt annak a jelenetnek, amelyben Soós Imre lekér Szirtes Ádámtól. Tetszett neki, ahogy Imre vállára tettem a kezem. Én meg er­re nem is emlékeztem. Az­tán néhány évvel ezelőtt, amikor meghalt Fábri, megnéztem a filmet, és kiderült, tényleg úgy csi­náltam, ahogy Truffaut ír­ta. De akkor ez nem volt tudatos a részemről. Akkor én csak azt tudtam, hogy az Imrébe vagyok szerel­mes, és gyorsan a vállára tettem a kezem.- Annie Girardot-val olvastam nemrég egy in­terjút, akit Isabelle Huppert-ről faggatott az újságíró közös filmjük, A zongoratanárnő kap­csán. ,,Kis nőben nagy erő” - mondta Girardot. Ez önre is érvényes.- Girardot sem hatal­mas nő. Benne is nagy erő van.- Ezt is örökli az em­ber?- Az alapokat biztos, hogy a génjeiben hordja. * Jó családba születtem. A pályához azonban nem­csak erő, hanem rengeteg szerencse is kell. Engem a jóisten a tenyerén hor­doz. Gondoljon csak bele: még a legsikeresebb pá­lyának is vannak buktatói. Világhírességek hogyan tudnak felőrlődni, tönkre­menni?! A sikerbe is bele lehet halni, ha az ember rosszul dolgozza fel. Én hihetetlen türelemmel élek.- A tűrésben ott a fáj­dalom is.- Fájdalom nélkül nincs élet. Én, ebben is. szeren­csés- vagyok. Tömény, gaz­dag élet áll mögöttem. Volt hét estém és jó pár pillana­tom, és az nem kevés, szoktam mondani.- A Zsámbéki Gábor rendezte Szent György és a Sárkányban még a leg­fiatalabb kollégáját is el­kápráztatta. És nemcsak a szakmai tudásával, nőiségének páratlan ra­gyogásával is.- Furcsa, őrületes szel­lem, amit Weöres Sándor képvisel a magyar iroda­lomban. Tiszta játék, csu­pa lebegés, miközben az emberi, társadalmi mély­ségeket is pontosan látja. Én egy százéves asszonyt játszom a darabban, aki el­mondja: legszívesebben mindenkit megölne, csak az unokáját, a szenvedé­lyes Laurót viseli el. Nincs annál borzasztóbb, mintha egy idős színésznő fiatal szerepet kezd el játszani. Ez borzasztó! Kiábrándító! Az én hajam le van fújva őszre, valóban úgy nézek ki, mint egy százéves öreg­asszony. Es ez a nő elkezd beszélni arról, hogy mi­lyen volt húszévesen. Erről nekem is eszembe jutott egy s más.- Káprázatosak ezek a külső-belső átváltozá­sai. Ahogy ide-oda ugrál az időben, ahogy köpköd és pipázik, ahogy asszo- nyi varázsával játszik, ahogy ,,zsábás-pókos” ujjaival képzeletben újra megérinti ifjúkora leg­szebb férfitesteit. Amikor szöveg nélkül fekszik a színpadon, jár valami a fejében? Vagy nem tud elkalandozni egy pilla­natra sem? . - Spiró György darabjá­ban, a Honderűben a Tivoli színpadán szinte végighall­gatom az előadást. A Kato­nában, Weöres darabjában nem. Higgye el, hallgatni fárasztóbb, mint száz oldalt elmondani. Ha bemozdul­nék, tönkretenném az elő­adást. Ugyanis mindenki rám nézne. A Szent György és a Sárkányban is végig koncentrálnom kell. Még fent, a kosárban ülve is.- Nagy újságolvasó lévén mit érez, amikor szinte naponta kapja az újabb és újabb híreket a globalizáció ,,ered­ményeiről”?- Vannak dolgok, ame­lyekről nem tudok beszél­ni, mert vagy nem vagyok elég művelt, vagy elég tájé­kozott. Egyet viszont tu­dok: amikor a fiamért men­tem Hanoiba, láttam, hogy milyen kultúrákat tett már tönkre az ember. Most az ezerötszáz-kétezer éves ázsiai kolostorokra gondo­lok. Én akkor megrémül­tem, és azt mondtam, ezt egyszer biztos visszakap­juk. Azt hiszi, tudom én mi az, hogy globalizáció? Nem tudom. De azt keményen megtanultuk, hogy a „testvériség, egyenlőség, szabadság!” nem jó. Nem irigylem, ha valakinek öt kocsija, három háza és két nyaralója van, de az em­berfölötti gazdagságtól rosszul vagyok. Amikor a világ egyik részén naponta ezrek halnak éhen, másutt meg valakinek nyolc kasté­lya van. Ráadásul ő csak szállodában szeret lakni, és át is fújják a lakosztá­lyát, mert nem szereti a ké­ket. Az ilyen emberre én azt mondom: vigyétek már kőbányába! Abban sem va­gyok olyan biztos, hogy hasznosak ezek a tudom is én, hogy mondják... multi­cégek! Amikor meg azt hal­lottam, hogy két atomtölte­tű tengeralattjáró árából egész életre meg lehetne oldani Afrika ivóvízkészle­tét, leültem, és nem bírtam megmozdulni. Mert azok­ból a csontsovány, legyek­kel ellepett gyerekekből is fantasztikus emberek le­hetnének, de nem lesznek, mert már most roncsok.- Az eutanáziáról mi a véleménye?- Nehéz kérdés. Min­dennel vissza lehet élni, de képzelje el, ha ezzel visz- szaélnek! Meg aztán kit kérjek majd meg arra, hogy ha én már nem tudok magamról, akkor adja be nekem a gyógyszert? Az én édesapám, tudja, hihetet­len tartásos ember volt. De amikor napokon át már csak az infúzió éltette, és ott feküdt kiszolgáltatva a kórházban... szóval egy­szer a húgommal majd­nem nem szóltunk, hogy jöjjenek gyorsan... csak nem mertük megtenni. Úgyhogy szaladtunk a nő­vérért, de lehet, hogy nem kellett volna. Azon gondol­kozom sokszor, hogy mennyivel szebb volt, ami­kor a dédnagyapám falun meghalt. Elaludt szépen. Nem tartották gépeken. Feléleszteni vagy életben tartani egy embert, akiről tudva tudom, hogy az agya már soha többé nem fog működni... Én is majd élő halottként fogok feküdni? Gábor Miklós mondta, hogy a gyors szívhalál, az a jó. Csak ugye, nincs lehe­tőségünk választani.- Legendás barátság köti Bara Margithoz...- Nekem nincsenek ba­rátnőim. Kollégáim van­nak, akiket nagyon szere­tek. Bara Margit a testvé­rem. Az „öcsém” pedig Prágában él: Jifí Menzel. Ha jól számolom, negy­venhét éve vagyok színész. Margit az egyetlen, akit a szülőfalumba a nővérem­hez és az anyámhoz is el­vittem. Tehát közelről is­meri a családomat. Volt, hogy tizenöt évig nem ta­lálkoztunk. Ez sem oko­zott törést a kapcsolatunk­ban. Leültünk a sarokba, röhögtünk egy jót, és megint ment minden a ma­ga útján. Van még egy barátom, akivel sajnos nagyon ritkán találkozom. Fejes Endre.- ír még?- Nem tudom. De ha megírta a Rozsdatemetőt, oly mindegy! Az olyan csodálatos mű! Tavaly nyáron Amerikába ment a lányom. Két könyvet ad­tam neki az útra. Annyira izgultam, hogy mit mond majd! Az egyik a Rozsda- temető volt, a másik Esterházy családregénye, a Harmonia Caelestis. Mindkettő olvastán fel­hívott, hogy nem tudja le­tenni, és hogy örökké há­lás lesz értük.- Esterházy új művét, a Javított kiadást olvas­ta már?- Még nem. Hatalmas tragédia lehet Esterházy számára, ami kiderült az édesapjáról, hogy három- perhármas ügynök volt. Meggyőződésem, hogy megzsarolták őt, és a fiai miatt belement. Ezt, gon­dolom, Péter sem tudja biztosan, mert az ilyesmi­nek nem marad írásos nyo­ma. Erről nincsenek papí­rok. Csak a tényről, hogy „bedolgozott”.- Bár kemény, férfi­centrikus rendezők keze alatt dolgozott, Csehov és Dosztojevszkij helyett Peter IVeiss és Bertold Brecht darabjaiban ját­szott, nőiességéből senki és semmi nem tud elven­ni. Mennyi energiájába került, hogy ez így ma­radjon?- Ne tréfáljon! Ha egy nő nincs tisztában azzal, hogy mire született, akkor tehet bármit, nem segít raj­ta. Amikor családom lett, gyerekem született, én is hajnalban keltem, és tet­tem, amit tennem kellett. És ezt így tartottam helyes­nek. Egy hatvanéves nő­nek azonban tisztában kell lennie azzal, hogy ő már öreg hölgy. Nincs annál szörnyűbb, mintha még mindig villogni akar. Ró­lam már árad is, hogy én öreg csaj vagyok, így aztán ki fél tőlem? Senki! Úgy­hogy lehet imádni, nem?- Akkor jöhet a sör...- Jöhet!- Mennyi a napi adag­ja? Még mindig kettőnél tart?- Néha túllendülök. Mi­vel már nem játszom na­ponta, és főleg, ha a vidéki házamban vagyok, többet megiszogatok. Ha főzök, egy doboz sör akkor is el­fogy. Keverek-kavarok, közben jókat kortyolgatok. Régebben finom konyako­kat ittam, de most már csak nagyon ritkán. Főleg premieren, Nem kívánom, és nem is bírom. De sör nélkül nem élet az élet. Egyébként a világos sörö­ket szeretem. Állandóan kenyeret eszem, és sört iszom, de megóvott az is­ten. Nem kellett nagyon vigyáznom. Látja, ebben is szerencsés vagyok. Ilyen az alkatom. Szabó G. László Törőcsik Mari öccseként szereti a neves cseh filmrendezőt, Jifí Menzelt 4 \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom