Új Dunántúli Napló, 2002. június (13. évfolyam, 147-176. szám)

2002-06-07 / 153. szám

8. OLDAL POLITIKAI 2002. Június 7„ péntek MBB V I T A F Ó R U M Tiszta kézzel Mi, a reformkisgazdák a jelöltál­lításokat követően azonnal ta­pasztalhattuk irányunkban a politikai ellenállást. Párton belül is találkozhattam, mint jelölt, le­hangoló információkkal, s ren­geteg munkával sikerült össze­gyűjteni az induláshoz szüksé­ges ajánlószelvényeket. Meg­hökkentő esetekről szerezhet­tünk tudomást, például Győr­ben az ifjúszocialistákat segítet­te a Fidesz a kopogtatócédulák gyűjtésében. A budapesti Fi- desz-székházban országos el­nökségünket hosszas megvára- koztatást követően sem fogad­ták. Ugyancsak Fidesz-ellenállás eredménye volt, hogy bár min­den választókerületben állítot­tunk jelöltet, végül is csak 15 le­hetett icöpviselöjelölt, Baranyá­ból egyedül én. Kampányom során a liberális csapdáról és annak veszélyeiről beszéltem, illetve jeleztem, ha a két nagy párt mellett nem sza­vaznak más erőre, nem lesz megfelelő érdekképviseletünk a Parlamentben. Siklóson jelen volt fórumomon Liebmann Ka­talin országos elnökünk is. Én arról beszéltem, bár a folyama­tos kormányzásban vagyunk ér­dekeltek, ám a demokráciának jót tenne a kormányváltás. Az ugyanis a meggyőződésem, hogy demokráciánk nem az egyén szabadságán keresztül épül, és ez visszahathat a társa­dalmi tömegekre. Példaként a földtörvényt említettem: tulaj­donunk felett nem rendelkezhe­tünk szabadon. A reformkisgazdák az első fordulóban - országos listát nem tudtunk állítani - a társadalmi jobboldalra szavaztak. Ezt köve­tően tapasztalhattuk a Fidesz- vezetők és helyi Fidesz-funkcio- náriusok, polgármesterek ízlés­telen demagógiáját. 2002. április 17-én országos elnökségünk a második forduló stratégiájáról döntött. Programunkban a hangsúly a szociális szférán, il­letve a korrupció elleni küzdel­men volt. Képviselőcsoportunk baranyai kezdeményezésre fo­galmazta meg nyilatkozatát, hogy a második fordulóban a kormányváltó erőket támogatja. Erről a Reform-kisgazdapárt 15 ezer tagja azonnal értesülhetett, s családtagjaikkal együtt mint­egy 50 ezer szavazatot képvisel­ve el is döntötte a választás sor­sát. Köszönet jár aktivitásukért! Ez megmutatta ugyanis, hogy a legkisebb politikai erő is megha­tározó lehet, hogy egyenrangú­ak vagyunk a politikai tabellán. Az összetartozás jó érzésén túl ez megerősített bennünket ab­ban, hogy bár a liberalizációt, a globalizációt nem tudjuk elke­rülni, de elveinkhez hűnek kell maradnunk: küzdelem a vidék felemelkedéséért. Tesszük ezt tiszta kézzel, a biztos jövőbe ve­tett hittel. Béda Pál, a Reform-kisgazdapárt országos alelnöke, baranyai titkára Adassék tisztelet a hősöknek! A minap, amikor a pécsi temető Hősi emlék­műve előtt álltunk és vártuk a megemlékezés­re érkezőket, igen sok gondolat cikázott a fe­jemben. A megemlékezés végén keserű szájíz­zel kellett hazamennem. A keserű szájízt nem a szervezők, a jelenlévők okozták, hanem a távolmaradók. Még dúlt az első világháború, amikor megszüle­tett a gondolat a lövészárokban egy tiszt fejében: a háborúban elesett katonák - hősök - tiszteleté­re emléknapot kellene szentelni. Először 1917-ben született rendelet az elesett katonák, hősök megemlékezéséről, majd az 1924. évi XIV. törvény így rendelkezett: „Ezt az ünnepnapot - mint a Hősök emlékünnepét a ma­gyar nemzet mindenkor a hősi halottak emléké­nek szenteli.” 1944-ig minden évben rendben megtartották, majd ezt követően tilos volt a megemlékezés. Sőt, a gyermeknapra tették. A törvényt azonban nem helyezték hatályon kívül, csak nem volt sza­bad a magyar hősökre emlékezni. A rendszerváltást követően 1992-ben a repülő­sök emlékművet állítottak fel és ők megemlékez­tek az elesett katonatársaikról. Egy civil szervezet mozgalmat indított 1994- ben, hogy május utolsó vasárnapján ismét meg­emlékezzünk a magyar hősökről, áldozatokról. Az akkori felelős személyek egyetértettek e gon­dolattal, de nem történt semmi. Egy évvel később ez a civil szervezet megszervezte a megemléke­zést Budapesten, a Hősök terén, amit minden év­ben megtartottak. Később ismét előkerült a törvénymódosítás, hisz az 1924. évi törvény egyértelműen az első vi­lágháborúról szólt. Végül is megszületett 2001. június 19-én a 2001. évi LX1II. törvény a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről. A 2. §. ezt mondja: „A Magyar Köztársaság Or­szággyűlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek oku­lására, a hősök dicsőségére minden esztendő má­jus utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékün­nepévé nyilvánítja.” A3. §. így szól: „A Magyar Köztársaság Or­szággyűlése kifejezi azon meggyőződését, hogy az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek, a magyar nemzet fiai és lányai minden évben, a Magyar Hősök Emlék­ünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hőseinek.” Es a tapasztalat Pécsett? A Vitézi Rend és annak meg­bízottja, szervezői az adott kö­rülményeknek megfelelően he­lyesen jár el, jó munkát végez­tek. Viszont hiába hívtuk fel az önkormányzat fi­gyelmét a szervezésre, még csak meg sem jelent a megemlékezésen. De hol volt a honvédség kép­viselője? A református lelkészt kivéve, hol volt a többi egyház? A társadalmi szervezetek, a civil szervezetek képviselete? És hol volt a média? Mi­ért nem szóltak a Magyar Hősök Emlékünnepé­ről? Hogy akarjuk átadni az ifjúságnak a hazánk történetét, a hazánk múltját, ha nem merjük ezt az egy órát a hősi halottaknak szentelni? Hol volt az ifjúság? Gábor Gyula, Magyar Politikai Elítéltek Közössége Hol van az arcátlanság határa? Még a parlamenti választás első fordulója előtt beszélgettem több jobboldali ismerősömmel. Telve voltak önbizalommal, ami ilyen­kor természetes is. Néhányukban azért benne volt az aggódás, ne­hogy a szocialisták nyerjenek, mert annál rosszabb nem történ­het ebben az országban. Ezeknek az ismerőseimnek is, valamint a tévében, rádióban, nyilvános fórumokon, baráti be­szélgetéseken elmondtam, hogy az MSZP-győzelemnél is lehet rosszabb végeredmény számunk­ra. Akkor sokan nem is értették, hogy mi lehet az. Most már értik. Nem csak ők, hanem az MSZP- szimpatizáns ismerőseim is. Mi azért va­gyunk elkese­redve, mert a jobboldal el­vesztette a vá­lasztásokat, ők pedig azért, mert nem sike­rült egyedül nyerniük, ami­nek súlyos kö­vetkezményei lettek - ráfanyalod­tak az SZDSZ-re - és lesznek is mindnyájunk számára. Ennek a pár sornak a követke­zők miatt adtam a fenti címet. Egy öt és fél százalékos kis párt, amelyik éppen hogy becsúszott a magyar parlamentbe, „lenyel­te” a minisztériumok ráeső ré­szének a többszörösét, négyet, valamint még három minisztéri­umban olyan erősen liberális be­állítottságú (ők maguk nyilat­kozták) vezetőt „passzíroztak” be MSZP-színekben, amelyen keresztül így a minisztériumok közel felét ellenőrzik. Elképesz­tő arcátlanság. Azt már nem is akarom boncolgatni, hogy az is­mét „lenyelt” minisztériumok egyike az oktatásért felel. Szégyen, hogy a rendkívül jó képességű, nagyon jó vitakész­ségű, gyakorló tanárember (Hil­ler István) csak „pótléka” lehet egy olyan SZDSZ-es oktatási mi- nisz rnek, aki már egyszer ge- rinctörőt mért a magyar oktatás­ra, folytatva akkori elődje „ne­mes” cselekedeteit. Iskolavezető ismerőseim, tanárok állítanak meg és kérdezik: ugye ez nem igaz, csak valamilyen téves hír lehet. Hogy tehetett ilyet az MSZP? Mindegyiküknek csak azt mondom, hogy nem ők tet­ték, hanem az SZDSZ részéről vulkánként feltörő mérhetetlen hatalomvágy, az elképesztő ar­cátlanság, a „semmi sem elég” kóros lelkivilága azok részéről, akik kihasználva egy ilyen sze­rencsétlen helyzetet, a zavaros­ban halásznak. Képzeljék el, ha ezt a MIÉP tette volna! Az ellen­zéknek még esélye sem volt arra, hogy szöget verjen az MSZP ko­porsójába, az SZDSZ már bele­kalapált négyet, plusz hármat. Ennek persze örülnünk kellene, de kérem, ne tegyük, mert ugyanez a kalapácsot lendítő kéz lecsap a magyar oktatásra, a fia­talok nevelésére, ránk szabadít­va a liberalizmus és kozmopoli- tizmus mérhetetlen ártalmait. „Természetesen” maga alá gyűrte az SZDSZ az országos in­formatika fejlesztését, irányítását, rajta tartva kezét a XXI. század egyik legfontosabb ütőerén, az információk áramlásán, feldolgo­zásán, rendszerezésén és publi­kálásán. Orwell talán már ránk gondolt híres művében, az 1984- ben. A nagy „testvér” figyel ben­nünket. Több évtizede dolgozom a számítástechnikában, informa­tikában, hírközlésben, ezért tu­dom, hogy milyen „lehetősége­ket” takarnak az előző mondatok. Csak azért nem fejtem ki mélyeb­ben, mert nem akarok bíróságra járni. Majd az idő „kifejti” az ol­vasók számára is. Csak várni kell egy kicsit. A cikk terjedelmi kor­látái miatt nem elemzem a többi „öt és fél százalékos” minisztériu­mot, inkább arra kérem az olva­sót, hogy figyelje a napi politikai eseményeket. Hamarosan itt az őszi önkor­mányzati választás. Nem mind-, egy, hogy egy Budapestről irányí­tott „kalmár”-szellem rátelepszik Pécsre és Baranyára, vagy pedig olyan pártok, illetve azok szemé­lyiségei irányítják a várost és a megyét, amelyekre a fenti sorok nem jellemzőek, tudják a mérté­ket, a jó ízlést. Sipos Sándor, MIÉP Választások előtt Pár hónap, és újból az urnák elé járulhatunk. Az önkor­mányzati választások sokban különböznek és teljesen más­ként zajlanak, mint az ország- gyűlési választások, de úgy gondolom, érdemes beszélni az elmúlt választási „hadjárat­ban” elharapódzott jelenségről. A kampány ideje alatt nagyon sok­szor hallottunk az ország, a társa­dalom megosztásáról. A megosztásról szóló kritikák a liberális és a baloldali pártok képvi­selőitől hallatszottak. Szerintük megosztotta az országot a híres sportoló, a neves tudós, a kedvelt színész, aki a polgári oldalt támo­gatta. Óvatosan tettük fel a kérdést: a liberális és baloldalt támogató sportoló, tudós, színész nem osztja meg az országot, a társadalmat? Ha valami nem egységes, akkor az megosztott. Nem tudom, ezzel mi a baj. Madách Ember tragédiájának fa­lanszter jelenete jut eszembe, ami­kor az emberek csak azt csinálhat­ják, amit az uralkodó réteg megen­ged nekik. De, hogy közelebbi pél­dát is említsek, eszünkbe juthat a kommunizmus „egyenlősdisége”, amikor az ország „nem volt meg­osztott”. Emlékezünk arra az idő­szakra, amikor a választásokon egy jelölt közül választhattunk. Pár napja Vietnamban volt ilyen válasz­tás! Akkor az ország nem volt meg­osztott, 99,9%-os támogatottsággá lettek megválasztva a jelöltek. Em­líthetnék az egységes múltról hát­borzongatóbb példát is, amikor a másként gondolkodókat jobb eset­ben bebörtönözték, rosszabb eset­ben kivégezték. Nagyon bízunk benne, hogy azok, akik az ország megosztását rótták fel, nem ilyen egységes jövőre gondolniuk? A rendszerváltás fő eszmeisége közé tartozott a többpártrendszer, a szabad választójog, a szabad véle­ményalkotás joga. Úgy tűnik, mint­ha egyeseknek „elgurult volna a gyógyszere”, nem emlékeznek ar­ra, hogy miért akartuk annyian és annyira a rendszerváltást. Nagyon sok ember lelné abban az örömét, ha több mint tíz évvel a rendszerváltás után eljutnánk vég­re oda, hogy nem annak kellene fél­nie és szégyenkeznie, aki másként gondolkodik és a gondolatait ki meri mondani. Mi, keresztények megszoktuk az üldöztetést, a sanda tekinteteket. Krisztusba ve­tett hitünk műi­den esetben át­segít a gondo­kon, „A világ­ban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a vi­lágot.” Ezért most is vállaltuk a gondolatainkat, a cselekedetein­ket. És ugyanígy tekintünk az ön- kormányzati választások elé. Ismerjük a mondást, hogy „Mézzel több legyet lehet fogni mint ecettel!” De nem mondha­tunk mézet, ha ecet van a tányér­ban. És arra sem árt felhívni a fi­gyelmet, ha a méz madzagra van felkenve. Perényi József, MKDSZ Politikai arcéi Még az idén elkészül a jó politi­kus tízparancsolata jelentette be az Igazság és Béke Pápai Tanács a minap. Dolgaink szűkebb intézése so­rán mindenki lehetősége, adott­sága szerint hozzájárul - akár tu­datosan akarja vagy sem, pél­dául a na­pi pénzkereseti munkájával is - egy közös­ség gyarapodá­sához. A kö­zösségnek ki­alakult állás­pontját az őket képviselő emberek jelenítik meg (civil szervezetek, politikai pár­tok). Az érdekek érvényesülésé­ért döntéshozó szervezetekben lobbiznak. A bölcs képviselő - akár amatőr, akár profi - kell hogy rendelkezzen olyan tulaj­donságokkal, ami hosszabb tá­von is elősegíti a cél elérését. így bármilyen életszemlélet vagy ér­ték mellett is kötelezte el magát valaki, a hivatkozott „tízparan­csolat” meghatározó kell hogy le­gyen számára. Nézzük csak, a legtermészetesebb elvárások vannak egy csokorba gyűjtve! Evangéliumi kifejezéssel: 1. Boldog az a politikus, aki tisztában és tudatában van saját szerepének súlyával, 2. aki becsben tartja a becsüle­tességet, 3. a köz és nem saját javára dolgozik, 4. következetes és beváltja vá­lasztási ígéreteit, 5. aki megvalósítja és védel­mezi az egységet és ennek köz­pontjába Jézust állítja, 6. aki meghallgatja az embere­ket a választások előtt, alatt és után. A további tervezetben szerepel még: Boldog az a politikus, aki nem fél az igazságtól (János Pál pápa szerint: „az igazságnak nincs szüksége szavazatokra és nem fél önmagától”). Egy pont valószínűleg a médiával is foglal­kozik majd. A Pécsi Keresztény Kör (7611 Pécs, Pf. 32) szívesen fogadja a további észrevételeket, javaslato­kat. Mindenesetre elgondolkod­tató: vannak-e boldog politiku­sok, hol, kik, s lesznek-e az őszi önkormányzati választások után Magyarországon? Várbíró Péter, az MDF pécsi elnöke Külön(ös) vélemény polgári jövő ügyben „Hát ezt elvesztettük...” mondhat­juk kényszeredett mosollyal az ar­cunkon. Magyarázat persze adó­dik számtalan. Hogy a Fidesz el­aludt (vagy készakarva elaltatták és a közvélemény-kutatók „bevit­ték az erdőbe”). Hogy az ellenfelet csak a saját fegyverével lehet le­győzni (a politikában bizony nem válik be a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” magatartás és az odatartott egyik orca után ökölcsapások zúdultak a másik or­cára is), hogy hibásnak bizonyult a „nyugodtan hátradőlhetünk a ka­rosszékben, majd a tettek beszél­nek helyettünk” taktika, mert az átlag választópolgár agyába nem a polgári felemelkedést szolgáló ■■ programok: a családtámoga­tási rendszer, a diákhitel, a Széche­nyi Terv, a státusztörvény stb. vé­sődtek be, hanem a Kaya Ibrahim, az elmaradt (?) nyugdíjemelés, a lenyúlás, a Fidesz-khentúra stb., stb. „szitokszavak”, amiket a balli­berális média katyusái négy éven keresztül zúdítottak az országra (nem beszélve a választások előtti zárótűzről). Ne vigasztaljon bennünket a „hajszálon múlt” eredmény. Az ellenfelet „sok apró góllal kell megverni”. (Salamon Béla klasz- szikus mondása.) Ki emlékszik már arra, hogy a tavalyi szezon­ban győztes csapat egy nyavalyás öngóllal, vagy a kapus lába kö­zött éppen csak becsorgó labdá­val, vagy pláne bírói tévedésből (bunda?) megadott lesgóllal nyerte a bajnokságot? A futball- hasonlatot folytatva, az edzőnek viszont azon el kell mindenkép­pen gondolkoznia, hogy meddig játszatja a védelemben azokat a játékosokat, akiken az ellenfél le­támadó csatárai meccsről meccs­re úgy mennek át, mint kés a va­jon. A legendás Buzánszkyhoz hasonló karakterű védőkre lenne szükség, aki olyan biztonsággal őrizte posztját, hogy a kapus sza­badságra mehetett mögötte. Ez az utóbbi eszmefuttatás kivált­képp Pécsre vonatkozik. Mind a Fidesz vezetőségének, mind pe­dig a pécsi polgároknak érdemes volna újragondolni a csapat ösz- szeállítását. Bár (meg ne kövezzenek érte) elképzelhető egy másik forgató- könyv is. Mi lenne, ha... (játsz- szunk el a gondolattal) egyszer Pécs kipróbálná a „színre színt” játékmodort? Ez a jobb sorsra ér­demes „örök ellenzéki” város ti­zenkét év óta csak vergődik, nem találja a helyét, fortyog keserű le­vében, miközben reménytelenül lemaradt a fejlődésben és pimasz kisöccse még a báty (régióköz­pont) szerepét is elvitatja tőle. Lássuk, mire mennek, ha náluk a labda! Talán még az is elképzel­hető, hogy nem ülünk némán a lelátón, hanem buzdítjuk a csa­patot? Sajnos, félek, nem erről szól a politika. Ott a „ki kit győz le” elv érvényesül. Mindenesetre - ami a jövőt illeti - le kellene szá­molni néhány hamis illúzióval. Pécs már régóta nem az a 60-70 ezer lakosú polgárváros, püspöki székhely, ami hajdan volt. Más­részt az idevándorolt és generáci­ók óta lassan integrálódó (polgá­rosodó) lakótelepi százezer pol­gártársunk nem a „Kádár népe” (ilyenek is vannak, de elenyésző számban), nem ballaszt a polgári fejlődés útján, pláne nem ellen­ség, még csak nem is ellenfél. Óvakodnék attól a balítélettől is, hogy politikailag iskolázatlan, könnyen befolyásolható, retrog- rád gondolkodású, gyökértelen massza (proli?) jelzővel minősít­sük. A kirekesztés veszedelmes taktika (pláne, ha a többségre vo­natkozik). Istenem, ha egyszer az emberek jobban hisznek a saját tapasztalataiknak, mint a politi­kai siker-statisztikáknak. Ha „földhözragadt anyagiasságból” a bevételeiket és kiadásaikat képe­sek csak számon tartani és arra adják a voksukat, akitől a fenti egyenleg növekedését remélik. Akkor erre csak az lehet a józan (és eredményes) politikai recept: ha a népnek „panem et circen- ses” kell, ám adjuk meg neki! Ez pragmatizmus? Vagy reálpolitika? Ne fanyalogjunk, ha őszintén gondoljuk „a nép boldogítását”. A falusi szatócsboltban az élel­mes (és sikeres) boltos nem her­melinpalástot és ezüstróka gallért árul, hanem kenyeret és sót... A történelem tapasztalata sze­rint a fennkölt arisztokratizmus mindig alulmaradt a populista tö­megpártokkal való összemérette- tésben. A polgári jobbnak el kell döntenie, hogy a sértődött vesztes szerepében kíván-e tetszelegni, vagy tényleg Európa polgári nem­zetei közé akarja vezetni a jövő­ben jobb sorsra érdemes magyar népünket. „Tűké”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom