Új Dunántúli Napló, 2002. március (13. évfolyam, 59-88. szám)
2002-03-14 / 72. szám
6. OLDAL MARCI U S 5 . 2002. Március 14., csütörtök BM1 Iskolapéldák hazaszeretetből Baranya történelmének fontos szereplői a Perczelek Vörösmarty Mihály a Perczel családnál házitanítóskodva nemcsak a grammatikára oktatta tanítványait: Mórt, Miklóst és Sándort. Életpályájukon maradandó nyomot hagyott Vörösmarty hazafias nevelésének hatása. A Perczel család sok ágon futó történetének jelentős múlt századi eseményeként 1817-től 1826-ig Vörösmarty Mihály a Perczel gyerekek mellett neve- lősködött. Perczel Mórnak 18 testvére volt. A szám magában is jelzi a családfa koronájának ágsűrűségét. A Perczelek címmel impozáns monográfia jelent meg 2001-ben dr. Dobos Gyulának, a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára igazgatójának tollából. A monográfus Mór I. -nek, Miklós Il.-nek és Sándor II. -nek nevezi az ifjakat, akik nagy költőnk, Vörösmarty tanítványaként 1848-ban a hazaszeretet iskolapéldáit adták. MindPerczel Mór hárman a reformkor, a forradalom és a szabadságharc kiemelkedő személyiségei voltak. Perczel Mór Vörösmarty hatására, már 10 évesen megesküszik Rákóczi képe előtt, hogy életét a hazának szenteli. A költő ebben az időben kezdte el a Zalán futása című műve megírását. Perczel Etelka iránti reménytelen szerelme pedig egész későbbi életére hatással volt. Dr. Dobos Gyula részletes pályaképet ad a család bonyhádi ágáról. Perczel Mórt Perczel Miklóssal együtt választotta Pécs városa tiszteletbeli polgárává. Perczel Mórnak a szabadságharcban kibontakozott hatalmas ívelésű katonai pályája a híres ozorai győzelemmel vette kezdetét, majd a Muraköz felszabadításával folytatódott. Kossuth nem sokkal Pákozd után a remélhető politikai hozadék érdekében így fordul hozzá levélben: „Valami győzelmecskét édes Mórom! Különben az örökös reti- ráda lever minden bátorságot a nemzetben!” Perczel Mór ettől kezdve viszont ellentétbe kerül Görgeyvel. Meg akarván mutatni, hogy igazi hazafi, egyre másra vívja nagy hírű csatáit az osztrákokkal, horvátokkal, oroszokkal és szerbekkel. Monográfusa is kiemeli: senki nem vállalt annyi csatát, mint Perczel Mór. Miklós szintén a szabadságharc tisztikarában töltött be fontos szerepeket. A szomorú végkifejletről is megemlékezik a monográfia: Amikor Görgey Világosnál gúlába rakatta a fegyvereket, a Perczel fivérek már Orsovában tartózkodtak... Turnu Severinben érte őket utol Kossuth Lajos. A tábornokot és testvérét távollétében elítélték, jelképesen kivégezték. Miklós (II.) Baranyában kezdte pályáját vármegyei aljegyzőként. Mórral együtt aktív szervezője a Dél-Dunántúl védegyleti mozgalmának, ami Baranyának is fontos szerepet szánva a hazai áruk védelmét szolgálja. A kezdeményezést Kossuth később országos méretűvé szélesíti ki. Ugyanazt- a Perczel Miklóst, akit Mórral együtt annak idején jelképesen kivégeztek, 1867-ben, miután visszatér az emigrációból, I. Ferenc József Baranya főispánjává nevezi ki. Perczel Sándor (II.) a harmadik Vö- rösmarty-tanítvány szintén katonai pályáról kerül a szabadság- harc forgatagába. 1848 márciusában Baranya megyében az Állandó Bizottmány tagja. A pákozdi csatában nemzetőr-parancsnokként vesz részt, és Jellasicstól megmentvén a magyar ágyúkat döntően befolyásolja a küzdelem pozitív kimenetelét. A családra jellemző egyfajta megosztottság. A forradalmárok mellett egy részük megmaradt királypártinak. A Bach-korszakban az utóbbiak Bonyhádi Perczel névből többen csak a Bonyhádit hagyják meg. Bonyhádi Gyula és Bonyhádi István az ország keleti felében megyefőnökök is voltak. Sokan viselik ma is a Perczel nevet. Élnek leszármazottak Baranyában, Tolnában, más megyékben és külföldön. A családi megemlékezések leikeként emlegetett idős Perczel Bertalan, Perczel Mór dédunokája, „Berti bácsi” ma is Bonyhádon él, és a római katolikus^ közösség kántoraként szolgál. Érdeklődésünkre szerényen elhárította a többi leszármazott által említett szerepét az évenként március 15-i megemlékezésekben, családi gyűlésekben. Viszont hangsúlyozta, hogy a Perczelek közé való tartozás idős kora ellenére is rendkívül sokat jelent neki. Dr. Dobos Gyula a Perczel család kutatója és alighanem legjobb ismerője 10 méter levéltári iratot vizsgált át eddig. Ez több tízezer konkrét iratot jelent. Elmondta, hogy a monográfia megjelenése óta sok levelet kap a család más, azaz nem bonyhádi ágainak tagjaitól. Segítséget ajánlanak a további kutatáshoz. A levéltár-igazgató úgy gondolja, hogy a Perczelek története valamiképpen a magyar történelem évszázadait is felöleli. A család- történet színfoltjai megegyeznek a magyar történelem alapszíneivel. A Perczelek tehetségük, képességeik és képzettségük folytán fontos, több évszázados szereplői Tolna és Baranya történelmének, és közigazgatásának egyaránt. BEBESSI KÁROLY Perczel Miklós Perczel Sándor Felejthetetlen neve jelzi az időt „Az én nevem óramutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jőni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek a neve: állami függetlenség.” - fogalmazta meg pályája politikai programjának gerincét 1894 márciusában utolsó, nem sokkal halála, március 20-a előtt írt mondataiban Kossuth Lajos. Nemcsak Magyarország kormányzója volt, hanem Pécs díszpolgára és választott országgyűlési követe is, tiszteletének a kuruc mentalitásúnak nemigen számító baranyai megyeszékhelyen is voltak áldozatai. 1841. január 2-án indult a Pesti Hírlap, a liberális ellenzék lapja Kossuth Lajos szerkesztésében. Széchenyi István által erőteljesen bírált izgató modorára olyan példát is nézhetünk, amivel Pécs az országos érdeklődés középpontjába kerül. Kossuth „Bot, vessző, korbács” címen vezércikket írt egy jelentés nyomán: „Szombat volt és Pécsett hetivásár, hol sok adó-vevő tarka vegyületben sürgött-forgott, s örült az életnek, a szép időszaknak. Egyszerre kardok, láncok csörögnek, szuronyok csillámlanak, és jő a piactól nem messze fekvő megyeház bűzhödt földalatti börtöneiből - s igazat mondjak vermeiből - egy sereg, szennyes rongyokba burkolt, elfonnyadt arcú rab, igenis, cifra poroszlóktól körülvéve. Két szerencsétlen rémítő tölgyderest és jókora köteg mogyoró pálcát emele vállain és sejtetni hagyja, hogy mi következik. Meg áll most a piaczon az egész expedíció, tó- dula sokaság bámulni a vérfagylaló exe- cutiót... miként dobatik le durva hajdúk által némely félalélt a deresről, s miként d vízbe, nyöszörögve, összegörnyedtem - Szegény hazám! Csak most is igaz, hogy nincs ország, hol úgy „con amore” botoznák az embereket, mint kebeledben. Mikor lesz szép tereiden borúra derű?” (Ez a szép tér a mai Széchenyi tér volt.) 1844. október 6-án megalakdt a Védegylet. Elnöke Batthyány Kázmér gróf - a sitóósi várúr -, alelnöke Teleki László gróf, a liberális ellenzék radikálisainak főnemesi vezérlakjai, igazgatója pedig Kossuth Lajos. Tagjai becsületszóra megfogadják, hogy tíz évig csak magyarországi árut vásárolnak, ha erre lehetőség van. 1846. augusztus 20-án, a Védegylet pesti nagygydésén Kossuth anyagi nehézségeire hivatkozva lemondott igazgatói tisztségéről. E két időpont közé esik egyetlen pécsi látogatása. Bezerédy Győző helytörténésztől úgy tudjuk, hogy Kossuth Lajos 1845-ben látogatott Pécsre. Országjárása során egy Kossuth Lajos napra megszállt a Magyar Király szállodában, amely a mai Felsőmdom utca és Király utca kereszteződésének sarkán állt. Azért ezt a szállót választotta, mert ez volt a baranyai szabadelvűek vezérének, gróf Batthyány Kázmérnak a pécsi „ főhadiszállása”. Kossuth feltehetően ekkor találkozott a botozós vezércikk adatszolgáltatójával is. A ma már alig ismert Hainer Ignác 1818-ban nemesi származású vagyontalan értelmiségi családban szdetett. 1840-ben ügyvédi képesítést szerzett, és utána Pécsett folytatott ügyvédi gyakorlatot. A reformkor derekán a radikálisok között vállalt szerepet. 1841-43 között a Pesti Hírlap baranyai tudósítója, később a Védegylet Pécs vidéki osztályának, valamint a Nemzeti Kaszinó jegyzője volt. 1848 márciusa után gróf Batthyány Kázmér, Baranya vármegye főispánjának, a Délvidék későbbi kormánybiztosának a magántitkára lett. 1849 februárjában azonban Debrecenből visszatért a családjához a császári csapatok által megszállt területre. Márciusban letartóztatták, de májusban szabadon bocsátották, viszont az ügyvédi gyakorlattól eltiltották, közhivatalt sem vállalhatott, vagyona nem volt. Kilátástalan helyzete miatt 1854-ben Amerikába emigrált. Pécs nem volt igazán kurucosan forradalmi mentalitású, de városának tanácsa 1848. március 18-án Kossuth Lajost is díszpolgárává választotta. Sokakban megmaradt a forradalmi érzület és Kossuth tisztelete a vészterhes időkben is. 1849. június 11. reggelén, az osztrákok által megszállt Pécsett a statárium ellenére Kossuth-kokárdát viselő Bresszán János (Giovanni Bressano), udinei származású polgárt egy császári tüzér főhadnagy ólmos bottal leütötte, majd az ájult embert a csizmájával taposva sarkantyúja feltépte az áldozat nyaki ütőerét. Az olasz-magyar hazafi elvérzett. Tetemét egy napig közszemlén hagyták elrettentésül. Ennek hatására a főtéren éltette Kossuthot négy pécsi jogakadémista az osztrák járőr előtt. A következő napon a kihajtott pécsiek szeme láttára a főtéren deresre húzatta őket a város- parancsnok, majd a négy diákot kitiltották Pécsről. 1861-ben Pécs egyike volt azon városoknak, akik tüntetőleg országgyűlési követté választották az emigrációban élő Kossuth Lajost, aki persze ténylegesen nem tölthette be e megbízásokat. A kiegyezés után sok pécsi is felkereste a Torinóban élő Kossuthot, különösen a jogakadémisták tartották vele a kapcsolatot. A kormányzó rengeteget levelezett. A Pécsi Helytörténeti Múzeum birtokában is több Kossuth-levél van. Olyan kérésekkel is megkeresték - meséli Bezerédy Győző -, hogy döntse el a fogadást: vendéghajat (parókát) visel-e, vagy sem. Kossuth erre is válaszolt, és beismerte a vendéghajat. Közismerten tehetsége volt a Kasszandra-jósla- tokra. Mintha megsejtette volna azt is, hogy születésének bicentenáriumára egyesek most a mérleg könnyebbik serpenyőjében láttatják őt az újra feltámasztott „Széchenyi vagy Kossuth” polémiában. A Szigetvári Olvasóegyletnek 1870-ben küldött levelében írja: „Mi felejteni nagyon szeretjük - még a felejthetetleneket is. De tanulni? tudnánk, csakhogy nem merünk.” DUNAI IMRE Egyszer, már eléggé elázott állapotban elmesélte, nem is akart Petőfi lenni, de nem bújhatott ki előle, ha egyszer az. Húszévesen ismertem meg a lánglelkű költőt, aki a Garas presszó teraszán ücsörgött, és tisztán emlékszem rá, alföldi papucsának leffegett a gumitalpa. Akkor már fel volt borzolva a haja, kis kecskeszakállából tépkedett idegesen szálakat, sovány, halvány arca kísértetiesen hasonlított a róla készült dagerrotípia-felvétel- re: olyan karistolt, pöttyös, töredezett és szürke volt. Kicsit sok volt a lumpból az utóbbi napokban, ismerte be vacak kis pipáján ször- csögve, de rákaptak a Most mutasd meg!-játékra, és egyszerűen nem tudják abbahagyni, ma is reggel hétig nyomták az ipart. Petőfi egyébként, ahol összecsaptak két cintányért, ott volt, sőt, az volt a csoda, ha a cintányérokat nem ő maga csapta össze. Többnyire organizálni és ennek apropóján veszekedni hallottam, de természetesen mindig kész, a téma mélységeit számomra feltárni sose képes előadásokkal is szolgált, bár ezek célközönsége inkább a bölcsészlányok voltak. Petőfi bőven megélt abból, hogy úgy nézett ki, mint múltbéli alteregója. Tudtommal sose funkcionált költőként, jóllehet egy bökverset fabrikált egy farsangi mulatság alkalmával, ahol - alig hittünk a szemüknek! - nemes egyszerűséggel Petőfinek öltözött, ez alkalomból kokárdával, karddal. Petőfi, te drága Sándor, zseniális, hősi lélek, leszek bátor, ámbátor félek versenyezni véled! Mondanom sem kell, fergeteges sikert aratott, csüggtek rajta a csajok, pedig a keresztneve Imi volt, ugyanúgy, mint a Zámbó Jimmynek, de ezt se tudta senki. Idővel, ciklusokban, a társaság cserélődött körülötte. A konformis- tábbja elvégezte az egyetemet, a többi kikopott, hazament, eltűnt, dolgozni kezdett, de Petőfi nem érzékelte ezeket az egyén számára bizonyára gyökeres változásokat, elvégre a Garas teraszán ugyanúgy álltak az asztalok és a székek a napernyők alatt, a régi lányok helyébe újak telepedtek, akik addig, unalmas iskolai tanulmányaik alapján nem is gondolták volna, hogy a kedvenc költőjük Petőfi Sándor. Az idő múlását csak az jelezte, hogy drágább lett a sör és újból lehetett eredeti Unicumot kapni. Aztán Petőfi is minden emberi számítás szerint elmúlt 26 éves, és természetesen (hála istennek!) nem halt hősi halált a csatában, sőt, szinte már nyugtalanító módon lehiggadt, az élet csatájából sem óhajtotta kivenni a részét. Ha nagy néha összefutottunk, vagy a Garas környékén vágtattam a dolgomra, messziről rikoltozva intett oda az asztalához, de néhány felületes mondat után csak borongott, már semmiről nem akart meggyőzni vad kézmozdulatokkal és a pipával hadonászva, s még ugyanannak az ellenkezőjéről sem. Ha egy félórácska közös és néma töprengés után szabódva felálltam, mondván mennem kell, vár a munka, teljesen értetlenül mért végig, úgy éreztem: sajnál, mivé lettem. Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a mi Petőfink sem képes teljes mértékben dacolni az idővel. Lassacskán pocakot eresztett, ami mindig kibuggyant a nadrágszíja felett, s hogy, hogy nem, azon a részen állandóan tó volt nyílva egy gomb hagyományos fehér ingén, kilátszott a szőrös hasa. De az arca, sőt, valaha vékony, zongoraművészhez illő keze is megpuffadt, az orra mind pirosabb árnyalatban fénylett (és szinte megnőtt, mint Cyranó- nak!). A halántékán, mint mindannyiunknak, egyre gyakrabban verekedték elő magukat az ősz hajszálak a barnák közül. Szerintem már negyvenéves is megvolt, amikor egyszer valakitől fél füllel hallottam, hogy a Petőfi dolgozik. Méghozzá ugyanott, ahol fél életét töltötte, a Garasban, ő a csapos. Amikor egyszer arra jártam, ezúttal hívás nélkül, benéztem. Tényleg ott támaszkodott a pult másik oldalán, keze ügyében egy fél pohár sörrel. Most megint sovány volt, majdnem olyan, mint régen, arca akár egy elrontott, sötét dagerrotípia. Csak az inge maradt fehér, de elöl egy kockás konyharuhát kötött a hasára kötény gyanánt. Elvigyorodott, és máris húzta maga felé a csap karját. Jobb híján azt kérdeztem tőle, mit szól ehhez a szibériai őrülethez, hogy találtak volna egy olyan Petőfit, aki nem a csatában halt meg, hanem orosz fogolyként, és különben is...- Akarják látni, mi lett volna belőle? Milyen egy öreg Petőfi? Itt vagyok én! - bökött a mellére a pipa szárával, és mintha még kuncogott is volna, amit gyorsan a pohárba fojtott. Kipróbált, komolynak tűnő törzsvendégek jöttek egymás után, akik valószínűleg nem tudhatták, ki volt hajdanán a mi Petőfink, mit akart és mit nem, és mért lett belőle elevenen is halott költő, aki a csap mögött várja őket nap nap után.- Sanyikám, a szokásosat! - jött innen is, onnan is a hang, és Petőfi egyszer csak rám kacsintott, fejével a teremben ülők felé intve: lám, hol a boldogság mostanában... MÉHES KÁROLY Köztünk élő Petőfi