Új Dunántúli Napló, 2002. március (13. évfolyam, 59-88. szám)

2002-03-14 / 72. szám

6. OLDAL MARCI U S 5 . 2002. Március 14., csütörtök BM1 Iskolapéldák hazaszeretetből Baranya történelmének fontos szereplői a Perczelek Vörösmarty Mihály a Perczel családnál házitanítóskodva nemcsak a grammatikára oktatta tanítványait: Mórt, Miklóst és Sándort. Életpályájukon maradandó nyomot hagyott Vörös­marty hazafias nevelésének hatása. A Perczel család sok ágon futó történetének jelentős múlt szá­zadi eseményeként 1817-től 1826-ig Vörösmarty Mihály a Perczel gyerekek mellett neve- lősködött. Perczel Mórnak 18 testvére volt. A szám magában is jelzi a családfa koronájának ág­sűrűségét. A Perczelek címmel impozáns monográfia jelent meg 2001-ben dr. Dobos Gyulá­nak, a Tolna Megyei Önkor­mányzat Levéltára igazgatójá­nak tollából. A monográfus Mór I. -nek, Miklós Il.-nek és Sándor II. -nek nevezi az ifjakat, akik nagy költőnk, Vörösmarty tanít­ványaként 1848-ban a hazasze­retet iskolapéldáit adták. Mind­Perczel Mór hárman a reformkor, a forrada­lom és a szabadságharc kiemel­kedő személyiségei voltak. Per­czel Mór Vörösmarty hatására, már 10 évesen megesküszik Rá­kóczi képe előtt, hogy életét a hazának szenteli. A költő ebben az időben kezdte el a Zalán futá­sa című műve megírását. Perczel Etelka iránti reménytelen szerel­me pedig egész későbbi életére hatással volt. Dr. Dobos Gyula részletes pá­lyaképet ad a család bonyhádi ágá­ról. Perczel Mórt Perczel Miklóssal együtt választotta Pécs városa tisz­teletbeli polgárává. Perczel Mór­nak a szabadságharcban kibonta­kozott hatalmas ívelésű katonai pályája a híres ozorai győzelem­mel vette kezdetét, majd a Mura­köz felszabadításával folytatódott. Kossuth nem sokkal Pákozd után a remélhető politikai hozadék ér­dekében így fordul hozzá levél­ben: „Valami győzelmecskét édes Mórom! Különben az örökös reti- ráda lever minden bátorságot a nemzetben!” Perczel Mór ettől kezdve viszont ellentétbe kerül Görgeyvel. Meg akarván mutatni, hogy igazi hazafi, egyre másra vív­ja nagy hírű csatáit az osztrákok­kal, horvátokkal, oroszokkal és szerbekkel. Monográfusa is kiemeli: senki nem vállalt annyi csatát, mint Perczel Mór. Miklós szintén a szabad­ságharc tisztikarában töltött be fontos szerepeket. A szo­morú végkifejletről is megem­lékezik a monográfia: Amikor Görgey Világosnál gúlába ra­katta a fegyvereket, a Perczel fivérek már Orsovában tartóz­kodtak... Turnu Severinben érte őket utol Kossuth Lajos. A tábornokot és testvérét távol­létében elítélték, jelképe­sen kivégezték. Miklós (II.) Baranyá­ban kezdte pályáját vár­megyei aljegyzőként. Mórral együtt aktív szer­vezője a Dél-Dunántúl védegyleti mozgalmának, ami Baranyának is fontos szerepet szánva a hazai áruk védelmét szolgálja. A kezde­ményezést Kossuth később országos méretűvé szélesíti ki. Ugyanazt- a Perczel Mik­lóst, akit Mórral együtt an­nak idején jelképesen kivé­geztek, 1867-ben, miután visszatér az emigrációból, I. Ferenc József Baranya főis­pánjává nevezi ki. Perczel Sándor (II.) a harmadik Vö- rösmarty-tanítvány szintén kato­nai pályáról kerül a szabadság- harc forgatagába. 1848 márciusá­ban Baranya megyében az Állan­dó Bizottmány tagja. A pákozdi csatában nemzetőr-parancsnok­ként vesz részt, és Jellasicstól megmentvén a magyar ágyúkat döntően befolyásolja a küzdelem pozitív kimenetelét. A családra jellemző egyfajta megosztottság. A forradalmárok mellett egy részük megmaradt ki­rálypártinak. A Bach-korszakban az utóbbiak Bonyhádi Perczel névből többen csak a Bonyhádit hagyják meg. Bonyhádi Gyula és Bonyhádi István az ország keleti felében megyefőnökök is voltak. Sokan viselik ma is a Perczel ne­vet. Élnek leszármazottak Bara­nyában, Tolnában, más megyék­ben és külföldön. A családi meg­emlékezések leikeként emlegetett idős Perczel Bertalan, Perczel Mór dédunokája, „Berti bácsi” ma is Bonyhádon él, és a római katolikus^ közösség kántoraként szolgál. Érdeklődésünkre szeré­nyen elhárította a többi leszárma­zott által említett szerepét az évenként március 15-i megemlé­kezésekben, családi gyűlések­ben. Viszont hangsúlyozta, hogy a Perczelek közé való tartozás idős kora ellenére is rendkívül so­kat jelent neki. Dr. Dobos Gyula a Perczel csa­lád kutatója és alighanem legjobb ismerője 10 méter levéltári iratot vizsgált át eddig. Ez több tíz­ezer konkrét iratot jelent. El­mondta, hogy a monográfia megjelenése óta sok levelet kap a család más, azaz nem bonyhádi ágainak tagjaitól. Segítséget ajánlanak a további kutatáshoz. A levéltár-igazga­tó úgy gondolja, hogy a Per­czelek története valamikép­pen a magyar történelem év­századait is felöleli. A család- történet színfoltjai megegyez­nek a magyar történelem alap­színeivel. A Perczelek tehetsé­gük, képességeik és képzett­ségük folytán fontos, több év­százados szereplői Tolna és Baranya történelmének, és közigazgatásának egyaránt. BEBESSI KÁROLY Perczel Miklós Perczel Sándor Felejthetetlen neve jelzi az időt „Az én nevem óramutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jőni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a vég­zetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek a neve: állami függetlenség.” - fogal­mazta meg pályája politikai programjának gerincét 1894 márciusában utolsó, nem sok­kal halála, március 20-a előtt írt mondataiban Kossuth Lajos. Nemcsak Magyarország kor­mányzója volt, hanem Pécs díszpolgára és vá­lasztott országgyűlési követe is, tiszteletének a kuruc mentalitásúnak nemigen számító ba­ranyai megyeszékhelyen is voltak áldozatai. 1841. január 2-án indult a Pesti Hírlap, a liberális el­lenzék lapja Kossuth Lajos szerkesztésében. Szé­chenyi István által erőteljesen bírált izgató modorá­ra olyan példát is nézhetünk, amivel Pécs az orszá­gos érdeklődés középpontjába kerül. Kossuth „Bot, vessző, korbács” címen vezércikket írt egy jelentés nyomán: „Szombat volt és Pécsett hetivásár, hol sok adó-vevő tarka vegyületben sürgött-forgott, s örült az életnek, a szép időszaknak. Egyszerre kardok, láncok csörögnek, szuronyok csillámlanak, és jő a piactól nem messze fekvő megyeház bűzhödt föld­alatti börtöneiből - s igazat mondjak vermeiből - egy sereg, szennyes rongyokba burkolt, elfonnyadt arcú rab, igenis, cifra poroszlóktól körülvéve. Két szerencsétlen rémítő tölgyderest és jókora köteg mogyoró pálcát emele vállain és sejtetni hagyja, hogy mi következik. Meg áll most a piaczon az egész expedíció, tó- dula sokaság bámulni a vérfagylaló exe- cutiót... miként dobatik le durva hajdúk által némely félalélt a deresről, s miként d vízbe, nyöszörögve, összegörnyed­tem - Szegény hazám! Csak most is igaz, hogy nincs ország, hol úgy „con amore” botoznák az embereket, mint kebeledben. Mikor lesz szép tereiden borúra derű?” (Ez a szép tér a mai Szé­chenyi tér volt.) 1844. október 6-án megalakdt a Véd­egylet. Elnöke Batthyány Kázmér gróf - a sitóósi várúr -, alelnöke Teleki László gróf, a liberális ellenzék radikálisainak fő­nemesi vezérlakjai, igazgatója pedig Kos­suth Lajos. Tagjai becsületszóra megfo­gadják, hogy tíz évig csak magyarországi árut vásárolnak, ha erre lehetőség van. 1846. augusztus 20-án, a Védegylet pesti nagygydésén Kossuth anyagi nehézsé­geire hivatkozva lemondott igazgatói tisztségéről. E két időpont közé esik egyetlen pécsi látogatása. Bezerédy Győző helytörténésztől úgy tudjuk, hogy Kossuth Lajos 1845-ben lá­togatott Pécsre. Országjárása során egy Kossuth Lajos napra megszállt a Magyar Király szállo­dában, amely a mai Felsőmdom utca és Király utca kereszteződésének sarkán állt. Azért ezt a szállót választotta, mert ez volt a baranyai szabadelvűek vezérének, gróf Batthyány Kázmérnak a pécsi „ fő­hadiszállása”. Kossuth feltehetően ekkor találkozott a botozós ve­zércikk adatszolgáltatójával is. A ma már alig ismert Hainer Ignác 1818-ban nemesi származású vagyonta­lan értelmiségi családban szdetett. 1840-ben ügyvédi képesítést szerzett, és utána Pécsett folytatott ügyvé­di gyakorlatot. A reformkor derekán a radikálisok kö­zött vállalt szerepet. 1841-43 között a Pesti Hírlap ba­ranyai tudósítója, később a Védegylet Pécs vidéki osz­tályának, valamint a Nemzeti Kaszinó jegyzője volt. 1848 márciusa után gróf Batthyány Kázmér, Baranya vármegye főispánjának, a Délvidék későbbi kor­mánybiztosának a magántitkára lett. 1849 februárjá­ban azonban Debrecenből visszatért a családjához a császári csapatok által megszállt területre. Március­ban letartóztatták, de májusban szabadon bocsátot­ták, viszont az ügyvédi gyakorlattól eltiltották, közhi­vatalt sem vállalhatott, vagyona nem volt. Kilátásta­lan helyzete miatt 1854-ben Amerikába emigrált. Pécs nem volt igazán kurucosan forradalmi men­talitású, de városának tanácsa 1848. március 18-án Kossuth Lajost is díszpolgárává választotta. Sokak­ban megmaradt a forradalmi érzület és Kossuth tisz­telete a vészterhes időkben is. 1849. június 11. regge­lén, az osztrákok által megszállt Pécsett a statárium ellenére Kossuth-kokárdát viselő Bresszán János (Giovanni Bressano), udinei származású polgárt egy császári tüzér főhadnagy ólmos bottal leütötte, majd az ájult embert a csizmájával taposva sarkantyúja feltépte az áldozat nyaki ütőerét. Az olasz-magyar hazafi elvérzett. Tetemét egy napig közszemlén hagyták elrettentésül. Ennek hatására a főtéren éltet­te Kossuthot négy pécsi jogakadémista az osztrák járőr előtt. A következő napon a kihajtott pécsiek szeme láttára a főtéren deresre húzatta őket a város- parancsnok, majd a négy diákot kitiltották Pécsről. 1861-ben Pécs egyike volt azon városoknak, akik tüntetőleg országgyűlési követté választották az emigrációban élő Kossuth Lajost, aki persze tényle­gesen nem tölthette be e megbízásokat. A kiegye­zés után sok pécsi is felkereste a Torinóban élő Kos­suthot, különösen a jogakadémisták tartották vele a kapcsolatot. A kormányzó rengeteget levelezett. A Pécsi Helytörténeti Múzeum birtokában is több Kossuth-levél van. Olyan kérésekkel is megkeresték - meséli Bezerédy Győző -, hogy döntse el a foga­dást: vendéghajat (parókát) visel-e, vagy sem. Kos­suth erre is válaszolt, és beismerte a vendéghajat. Közismerten tehetsége volt a Kasszandra-jósla- tokra. Mintha megsejtette volna azt is, hogy születé­sének bicentenáriumára egyesek most a mérleg könnyebbik serpenyőjében láttatják őt az újra feltá­masztott „Széchenyi vagy Kossuth” polémiában. A Szigetvári Olvasóegyletnek 1870-ben küldött levelé­ben írja: „Mi felejteni nagyon szeretjük - még a fe­lejthetetleneket is. De tanulni? tudnánk, csakhogy nem merünk.” DUNAI IMRE Egyszer, már eléggé elázott álla­potban elmesélte, nem is akart Pe­tőfi lenni, de nem bújhatott ki elő­le, ha egyszer az. Húszévesen ismertem meg a lánglelkű költőt, aki a Garas presszó teraszán ücsörgött, és tisztán emlékszem rá, alföldi pa­pucsának leffegett a gumitalpa. Akkor már fel volt borzolva a haja, kis kecskeszakállából tépkedett idegesen szálakat, sovány, hal­vány arca kísértetiesen hasonlított a róla készült dagerrotípia-felvétel- re: olyan karistolt, pöttyös, törede­zett és szürke volt. Kicsit sok volt a lumpból az utóbbi napokban, is­merte be vacak kis pipáján ször- csögve, de rákaptak a Most mu­tasd meg!-játékra, és egyszerűen nem tudják abbahagyni, ma is reg­gel hétig nyomták az ipart. Petőfi egyébként, ahol össze­csaptak két cintányért, ott volt, sőt, az volt a csoda, ha a cintányé­rokat nem ő maga csapta össze. Többnyire organizálni és ennek apropóján veszekedni hallottam, de természetesen mindig kész, a téma mélységeit számomra feltár­ni sose képes előadásokkal is szolgált, bár ezek célközönsége inkább a bölcsészlányok voltak. Petőfi bőven megélt abból, hogy úgy nézett ki, mint múltbéli alteregója. Tudtommal sose funk­cionált költőként, jóllehet egy bökverset fabrikált egy farsangi mulatság alkalmával, ahol - alig hittünk a szemüknek! - nemes egyszerűséggel Petőfinek öltö­zött, ez alkalomból kokárdával, karddal. Petőfi, te drága Sándor, zseniális, hősi lélek, leszek bátor, ámbátor félek versenyezni véled! Mondanom sem kell, fergete­ges sikert aratott, csüggtek rajta a csajok, pedig a keresztneve Imi volt, ugyanúgy, mint a Zámbó Jimmynek, de ezt se tudta senki. Idővel, ciklusokban, a társaság cserélődött körülötte. A konformis- tábbja elvégezte az egyetemet, a többi kikopott, hazament, eltűnt, dolgozni kezdett, de Petőfi nem ér­zékelte ezeket az egyén számára bi­zonyára gyökeres változásokat, el­végre a Garas teraszán ugyanúgy álltak az asztalok és a székek a nap­ernyők alatt, a régi lányok helyébe újak telepedtek, akik addig, unal­mas iskolai tanulmányaik alapján nem is gondolták volna, hogy a kedvenc költőjük Petőfi Sándor. Az idő múlását csak az jelezte, hogy drágább lett a sör és újból lehetett eredeti Unicumot kapni. Aztán Petőfi is minden emberi számítás szerint elmúlt 26 éves, és természetesen (hála istennek!) nem halt hősi halált a csatában, sőt, szinte már nyugtalanító mó­don lehiggadt, az élet csatájából sem óhajtotta kivenni a részét. Ha nagy néha összefutottunk, vagy a Garas környékén vágtattam a dol­gomra, messziről rikoltozva intett oda az asztalához, de néhány felü­letes mondat után csak borongott, már semmiről nem akart meggyőz­ni vad kézmozdulatokkal és a pipá­val hadonászva, s még ugyanan­nak az ellenkezőjéről sem. Ha egy félórácska közös és néma töpren­gés után szabódva felálltam, mondván mennem kell, vár a mun­ka, teljesen értetlenül mért végig, úgy éreztem: sajnál, mivé lettem. Nem kerülhette el a figyelme­met, hogy a mi Petőfink sem ké­pes teljes mértékben dacolni az idővel. Lassacskán pocakot eresz­tett, ami mindig kibuggyant a nadrágszíja felett, s hogy, hogy nem, azon a részen állandóan tó volt nyílva egy gomb hagyomá­nyos fehér ingén, kilátszott a sző­rös hasa. De az arca, sőt, valaha vékony, zongoraművészhez illő keze is megpuffadt, az orra mind pirosabb árnyalatban fénylett (és szinte megnőtt, mint Cyranó- nak!). A halántékán, mint mind­annyiunknak, egyre gyakrabban verekedték elő magukat az ősz hajszálak a barnák közül. Szerintem már negyvenéves is megvolt, amikor egyszer valakitől fél füllel hallottam, hogy a Petőfi dolgozik. Méghozzá ugyanott, ahol fél életét töltötte, a Garasban, ő a csapos. Amikor egyszer arra jártam, ezúttal hívás nélkül, be­néztem. Tényleg ott támaszkodott a pult másik oldalán, keze ügyé­ben egy fél pohár sörrel. Most megint sovány volt, majdnem olyan, mint régen, arca akár egy elrontott, sötét dagerrotípia. Csak az inge maradt fehér, de elöl egy kockás konyharuhát kötött a ha­sára kötény gyanánt. Elvigyoro­dott, és máris húzta maga felé a csap karját. Jobb híján azt kérdeztem tőle, mit szól ehhez a szibériai őrülethez, hogy találtak volna egy olyan Petőfit, aki nem a csatában halt meg, hanem orosz fogolyként, és különben is...- Akarják látni, mi lett volna belőle? Milyen egy öreg Petőfi? Itt vagyok én! - bökött a mellére a pi­pa szárával, és mintha még kun­cogott is volna, amit gyorsan a po­hárba fojtott. Kipróbált, komolynak tűnő törzsvendégek jöttek egymás után, akik valószínűleg nem tud­hatták, ki volt hajdanán a mi Pető­fink, mit akart és mit nem, és mért lett belőle elevenen is halott költő, aki a csap mögött várja őket nap nap után.- Sanyikám, a szokásosat! - jött innen is, onnan is a hang, és Pető­fi egyszer csak rám kacsintott, fejé­vel a teremben ülők felé intve: lám, hol a boldogság mostanában... MÉHES KÁROLY Köztünk élő Petőfi

Next

/
Oldalképek
Tartalom