Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)

2001-12-24 / 350. szám

18 til*Sr Al'z Karácsony 2001. december 24., hétfő József Attila BETLEHEMI KIRÁLYOK Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkai, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! 1929. dec. ISTEN Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, De apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szívükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az ütjük végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött. 1925 ősze P iros ruhás, vattaszakállas zené­szek kis csapata vág át dobolva, trombitálva az egyik halvány ká­vébarna, és római-sárga utcán a Szent város intim belvilágában a Via Condotti és a Trevi kút közelé­ben. Merő költészet ez. A karácso­nyi ünnepköré. Mind a ritmus, mind a dallam érzékelhető ama já­tékosság szellemében, amely a Rómához nem különösebben kö­tődő Mikulásokat a helyszínhez és a háttérhez mégis hozzárendeli. A kultúra játékossága ez. A Mikulás nem gyerekriogató „zsákos” ember, akitől félni kelle­ne. A kisuvickolt cipőn kívül nem kér semmit. Inkább ő maga ad. Já­tékot, édességet. Merő játékból azért kerültek mellé a krampu­szok, a bőségszarúputtony ellen­pontozására pedig a virgács. A gyerkőcöknek szánt tanmese sze­rinti Télapó a karácsony amolyan ásatag pedellusa is, aki mondhat­ni, becsenget a fajsúlyos okulniva- lókban gazdag ünnepekre. Jóaka- ratú, naiv bölcselők szerint magá­ban a karácsonyban mutatkozik Kedélyes és találó pápai megjegyzések az elmúlt századokból Anekdoták a Tiara árnyékából Draskovich György pécsi püspök, aki ugyancsak részt vett 1562-ben a tridenti zsinaton, nem a mecseki borokból, hanem a tokaji egyik finom fajtájából, a tállyai bor­ból kínálta meg a szentatyát, aki elcsodálkozva a szokatlan aromán, megkérdezte: — Honnan való ez a felséges ital? Ex Italia? (Itáliából?) — Non ex Italia, tantum ex — Szentséged külseje, tartása me­rőben különbözik attól, ami­lyennek bíboros korában is­mertük. — Hallja hát a változás okát eminenciád — felelte a pápa. — Bíboros koromban ugyanis a paradicsom kulcsát kerestem, s hogy könnyeb­ben megtalál­jam, mé­lyen a földre hajol­___________________tam. ME és ismerszik meg teljességében az európaiság központinak mondott értéke, örök tananyaga, a szeretet is. Boldogabb országokban, ahol nem fenyőerdőirtásokkal, pazar­lással, oktalan pénzszórással ün­nepük a karácsonyt, a piros ruhás, csúcsos sap­kás Télapó az egész ünnep­körben jelen van. A játé­kosság révén a gyermekkor ele­mentáris boldogsága és a tanulás egybeeshetnek. A művészet min­den időben tág teret nyújt a játé­kosságnak. A zord évszak, a hi­deg, az anyagvilág kötelmeinek, a nehézkedési, a mozgáscentrumok felé vonzó és attól eltaszító erői, szorongattatásai ezáltal oldódhat­nak csak fel. Enélkül a játékosság nélkül rég ellehetetlenült volna már az élet a világ kultúrövezeteiben. A termé­szeti népek a maguk közvetlensé­gében ma is eképpen élik meg mindennapjaikat a játékos elemek túlsúlyában. A kultúrák védőpaj­zsot képeznek ezáltal a zabolátlan erőknek való kiszolgáltatottság el­len. Az ősi játékok ma is élnék. Ha másként nem, magatartásformák­ként. A gyerekek játékosan tanul­nak. Játszva ismerik meg a testű­fölfedezések zöme a játékosságból ered. Amikor még sokfelé vezet­nek járható utak, játékosan is el­dönthető, melyik lesz a továbbha­ladásé. Ha csak egyetlen út van, nagy baj van. Az emberek mértéktelenül és szenvedélye­Mikulások trombitával iS »S: Ez szenve­délyfüggővé, szenvedélybeteggé teheti őket. Az állatok sem kevésbé játékosak. Ők állítólag nem fedeznek föl sem­mit, a játékbetegségek viszont nem kerülik el őket. Az emberek egymással is szeretnek játszani. Tapasztalható, hogy az egyik cso­port a másik játékszere. Határo­zottan meg lehet különböztetni őket egymástól. A bábokként ke­zelt embertömegekkel való játsza­dozásra jó példát szolgáltattak azok a történelmi méretű kísérle­tezgetések, amelyeket így, most utólag nevezhetünk bármiként, a maguk idejében az opponens tár­sadalmi alakulatok országaiban két, a világot. A játék alapvetően fontos. Nélkülözhetetlen. Mintha a felhők is játszanának. Meg a lombok. Továbbá az óceánokicsil- lámló víztükrei. A hűvösebb öve­zetek fenyvesei és a trópusi esőer­dők langy lombkoronái. A diktatúrákban kevés a játé­kosság. A túlfejlett társadalmak­ban mindez beteges elemmé vál­hat. Kosztolányi nagy költeménye szerint „halált játszani” nemcsak egyszerűen morbid. Képtelen is. A mai európai kultúrkör játékvilágá­ban játszadozó ember egyszer csak azon kaphatja magát, hogy beteg, hogy életveszélyben van. A Szent hely Vatikán, a katolikus vi­lág központja. Akinek megadatik, hogy oda eljusson, a megilletődött- ség vesz rajta erőt. Szent Péter földje az áhítat helye. De a száza­dok a fennkölt történések mellett anekdotikus eseteket is ránk hagy­tak, bizonyítva, hogy Krisztus földi helytartói szent küldetésük mel­lett is hús-vér emberek voltak. A pápákkal kapcsolatos történetek­ből nyújtunk át egy csokorra valót Szalay Károly és Békés István gyűjtésének felhasználásával. Michelangelo Buonarroti, itáliai szobrász, festő, építész és költő — minden idők leghatalmasabb befo­lyású, legjelentősebb művészegyé­nisége; alkotásaiban a reneszánsz beteljesedését a barokk váltotta fel. Amikor a Sixtus-kápolna hatalmas freskóremekét: Az utolsó ítéletet festet­te, a képen gomolygó emberalakok tö­megében megörökítette számos kor­társának arcvonását is. így történt, hogy egy bíborost, akivel többször összezördült, s akit nem bírt elviselni, felismerhető ábrázolásban a kárhozot­tak seregébe helyezett el. A bíborosnak besúgták, hogy Mi­chelangelo mekkora gyalázatot kö­vetett el személyén, s a főpap meg­kérte X. Leó pápát, a Szt. Péter- templom újjáépíttetőjét, a művésze­tek nagy pártolóját, s a búcsúcédula- árusítás még nagyobb szervezőjét, hogy parancsoljon rá Michelangeló- ra: tegye jóvá a példátlan sérelmet. X. Leó, aki állandóan figyelemmel kísérte Michelangelo munkáját, a Sixtus-kápolnába ellátogatva szem­rehányást tett kedvenc művészének a főpap megcsúfolása miatt, s fel­szólította, fesse át az alak arcát úgy, hogy ne hasonlítson a bíborosra. Michelangelo azonban nem adta be a derekát, s a pápa őszentségé- nek fejére olvasta az evangélium szavait: — In Inferno nulla redemptio! A pokolban nincs megváltás! A bíboros türelmetlenül várta a pá­pai közbenjárás eredményét. Azon­ban sürgető érdeklődésére X. Leó vállat vont és sajnálkozva közölte: — Ha Michelangelo eminenciádat a purgatóriumba küldte volna, meg­felelő mennyiségű búcsúval onnét még kiválthatnám. Ám ő a pokol fe­nekére vetette eminenciádat, s oda már nem terjed ki az én hatalmam. A TÁLLYAI BOR DICSÉRETE A katolikus egyház zsinatjaira a vi­lág minden tájáról összesereglett püspökök magukkal vitték'szűkebb hazájuk borait is, s fehér asztalnál diskurálgatva, afféle borvetélkedőt tartottak. Egy alkalommal az olasz borok kerültek a szó valódi értelmé­ben — terítékre. III. Gyula pápa is­merte őket, s nem csak misebor­ként... A campaniai nedűket és a Lacrima Christit, Krisztus könnyeit, amint a pogány latinok még a Vezuvius könnyeként emlegették. Talia. (Nem Itáliából, csak Tállyából való.) Mire a pápa egy szójátékos penta- metert rögtönzött a püspökök szójá­tékára: — Summum Pontificem Talia vina decent! (A szentséges atyát illeti a tállyai bor!) A PARADICSOM KULCSA V. Sixtus pápa, még mint Felice Peretti bíboros, állandóan remegő lábakkal, földig görbülve, mankón vonszolta magát, mint akibe hálni jár a lélek. Éppen ezért, az 1585. évi pápaválasztáson a bíborosok kollé­giumában sok híve támadt. Peretti kardinális, úgy gondolták, törődött, gyenge ember, olyan egyházfő lesz belőle, akit kedvük szerint vezethet­nek, dirigálhatnak. Ám, alighogy a konkláve pápának választotta, a frissen felszentelt V. Sixtus elhajította mankóit, kiegye­nesedett, s olyan gyorsán szedte a lábát, mintha hatvannégy helyett harminc esztendős lett volna. Mikor megválasztása után néhány nappal, a szertartásos szokások szerint a fő­papság megjelent trónjánál, hogy térdre hullva hódoljon neki, Medici bíboros, aki álmélkodva szemlélte szálfaegyenes, méltóságos alakját, csendesen megjegyezte: Most, hogy megtaláltam, most már csak az Egekre nézek. A BÁTOR HAJÓSKAPITÁNY Az eredetileg a Szent Péter-bazilika mögött álló obeliszket V. Sixtus pápa kívánságára szállították át és állították föl a templom elé. A hatalmas munka roppant veszélyes volt, s a kivitelezést irányító Domenico Fontana építőmes­ter arra kérte a pápát, tökéletes nyu­galmat és csöndet biztosítson a műve­let végrehajtásakor. A pápa kiadta a parancsot: aki megnyikkan, a halál fia. Nyomatékül föl is állíttatott egy akasztófát a térre, és hóhért rendelt mellé. Az obeliszket földre fektették, alá hengereket tettek, s szeptember 10-én átgörgették új helyére. Majd 140 ló és 800 munkás közreműködé­sével hozzáláttak fölállításához. Egy San Remo-i hajóskapitány, bizonyos Bresca nevezetű, izgalmá­ban egyre közelebb merészkedett a művelethez, és így vehette észre, hogy a kötelek a kelleténél jobban megnyúlnak és hamarosan bekövet­kezik a katasztrófa. Ezért aztán, mit sem törődve az akasztófával, elkiál­totta magát: — Acqua alle Corde! (Vagyis: Vi­zet minden kötélre!) A tengereken ugyanis azt tapasz­A pápai Tiara \ talta, hogy a kenderkóc kötél átned­vesedve megrövidül. Az építőmester azonnal fölfogta a kiáltás értelmét, a munkásoknak odakészíttetett ivó­vízzel megnedvesítette a köteleket, és az obeliszket sikerült szerencsé­sen fölállítaniok. Brescát pedig a pápa megjutal­mazta. Kinevezte a pápai ezred szá­zadosává. Családja pedig azt az örö­kös kiváltságot kapta, hogy minden virágvasárnap a pálmatermő San Remóból Rómába szállítsa a szertar­táshoz szükséges pálmaágakat. Bresca hajójára fölvonhatta a pápai lobogót, San Remo címerébe pedig belekerült az oroszlán és a pálma, híres szülötte emlékére. Á KARFIOLOK ÉS A KERTÉSZ XV. Benedek pápa, aki az első világ­háború idején viselte a tiarát, egy ta­vaszon napról napra figyelte, hogy a pápai veteményes kertben egy hatal­mas karfiolágyás bontja töméntelen rózsáját. A karfiol nőtt, fejlődött, érett — de soha egy darab sem került a pápa asztalára. Pedig őszentsége szenvedélyes kedvelője volt a karfiol­nak. Egyszer aztán hosszabb időt töl­tött karfiolágyásai között, és sorra megszámolta a fejlett, hófehér feje­ket. Megállapította, hogy aznap kere­ken száz érett karfiol várt fogyasztás­ra. S miután ebből sem jutott a pápá­nak egy sem, némi bizalmas érdeklő­dés után megtudta, hogy a karfioltö­meget a Vatikán egy világi funkcio­náriusnak háza és konyhája nyeli el. XV. Benedek magához hívatta a kon­kurens karfiolkedvelőt, s megkérdez­te: — Mondja, fiam, magának nagy­számú, népes családja van? — Nincsen, szentatyám. Ketten vagyunk csak a feleségemmel. — Akkor, édes fiam, vigyázzon, mert megüti a bokáját. Két ember nem tud megenni napok alatt száz karfiolt, s ha harmadik kell hozzá, azt ne a ró­mai piacon keresse, itt vagyok a karfi­olomhoz én! A HIT EREJE XL Pius, a második világháborút megelőző évtizedek pápája, egy nagyszabású kihallgatás alkalmával elébe járuló hívők között észrevett egy hatalmas termetű, rengő húsú, közel másfél mázsás súlyát keserves kínnal cipelő hölgyet. — Honnan zarándokolt Rómába, leányom? — kérdezte tőle, mikor gyűrűcsókra nagykeservesen elébe térdepelt. ' — Németországból - rebegte a két oldalról feltámogatott dáma. — S mi hozta ide a Vatikánba? — A hit, szentatyám. A mélységes hitem. Mikor a terjedelmes hölgy tova- hömpölygött, a pápa utána pillan­tott, s mosolyogva mondotta kör­nyezetének: — íme a bizonyság: a hit hegyeket mozdít. sem kevesen respektálták őket. Sokan beugrottak eme játékoknak a világ minden táján, holott bár­merre is ütötték föl a fejüket, hi­ányzott belőlük a játékos elem. A nagyobb zökkenések, krakkok, a bajok elmélyülése esetén a játékos fél mindig azzal védekezett, hogy a történelem kitaposatlan útján haladva természetesek lehetnek a húsbavágó tévedések. Most, hogy megint járatlan útra kerültünk, nyaktörő útszakaszokon fülünkbe cseng a régi mentegetőzés. Ki tud­ja, miért kell egy - mondjuk: síkvi­déki népcsoportot mindig min­denáron alpinizmusra kényszerí­teni? A játékosság nem képzelhető el alternatívák nélkül. Ahol meg­csappannak, kivesznek a választá­si lehetőségek, ott a játékterek is összezsugorodnak. A „halálos játék” egészen más természetű, mint amikor vi­dám Mikulások pár nappal a Meg­váltó születésnapja előtt könnyed zeneszóra végigmasíroznak Róma belvárosának utcáin. Bebessi Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom