Új Dunántúli Napló, 2001. július (12. évfolyam, 177-207. szám)
2001-07-07 / 183. szám
2001. Július 7., szombat- R P O R T 7. OLDAL KULTÚRA Mi lesz veled, Liszt Terem? A közkedvelt pécsi Liszt Terein továbbra is hangversenyterem lesz, és ezáltal a város zenei életének egyik legfontosabb központja marad - tájékoztatták lapunkat a Pécsi Tudományegyetem illetékesei. Valamiképpen elterjedt és ma is tartja magát a közbeszéd, miszerint felszámoltatik Pécs rangos zenei életének patinás központja, a Liszt Terem, ahol az egyetemi színpad kap helyet. - A hangversenyterem megszüntetésével kapcsolatos álhír teljesen alaptalan - mondja Kóbor Gyula, a Pécsi Tudományegyetem főtitkára. - A Liszt Terem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara részeként remélhetőleg legalább ugyanolyan fontos szereplője marad a város zenei életének, mint amilyen korábban volt. A próbatermet viszont valóban az egyetemi színpad hasznosíthatja. Mindenekelőtt azonban az intézmény felújítása a legsürgetőbb feladat. Még tart az építészeti felmérés, statikai vizsgálat, az már viszont bizonyos, hogy az egyik hátsó falazat és a tetőszerkezet felújításra szorul. Ha ennek költségeit sikerülne 4-6 millió forint közé szorítani, akkor kora őszre már el is készülhetne a munka. Ez idő szerint a Pécsi Szimfonikus Zenekar is ott próbál a próbateremben, a mostani megállapodás szerint július 30-ig. Törőcsik Mária rektorhelyettes (képünkön) megerősítve az egyetem vezetésének eltökélt szándékát a tekintetben, hogy Pécs zenei életét semmiképpen se érhesse veszteség azáltal, hogy a hangversenyterem az egyetem tulajdonába került, elmondta, hogy a Művészeti Kar felügyeletével tovább gazdagodhat a zenei események sora. Most a Szimfonikus Zenekar leendő helyén, a Park moziban csúsznak a munkálatok, ezért is hosszabbították meg a szerződést. A Janus egyetemi színház viszont a Pécsi Nemzeti Színházban kapott átmenetileg helyet. A cél mindenképpen az egész intézmény mielőbbi teljes felújítása. Erre, ha a költségek lehetővé tennék, jó időszak volna a nyár. Aknai Tamás, a Művészeti Kar dékánja elmondta, hogy a Liszt Ferenc Hangversenyterem a jövőben mindenképpen elsősorban a PTE Művészeti Kar rendezvényeinek, a Bárdos Lajos Zeneiskolai Tanárképző Intézet programjainak ad otthont. Szóba került az is, hogy jó volna, ha az egyetem maga is büszkélkedhetne egy saját szimfonikus zenekarral. Neumayer Károly, a Bárdos Lajos Zeneiskolai Tanárképző Intézet igazgatója örömmel el is vállalta, hogy megtegye a szükséges lépéseket egy egyetemi szimfonikus zenekar létrehozása érdekében. B.K. Hírcsatorna ISMÉT LÁTOGATHATÓ a püspöki palota. A nagy érdeklődés miatt az idén a nyári hónapokban ismét látogatható csoportosan és idegenvezető segítségével a pécsi püspöki palota minden héten csütörtökön, 14 órától 16.30-ig. A látogatás tartama 70-80 perc, mely a díszlépcsőházban kezdődik és a pincemúzeumban ér véget. (a) KÁNBAN vasárnap ér véget a környék és a falu faunájának tanulmányozására szerveződött, 250 résztvevővel megrendezett, 10 napos, a sátrait évenként másutt felverő, országos természet- védelmi tábor. A többnyire családokból álló természetbarátok Kánban a falu felújított házaiban, illetve magukkal hozott sátraikban szállásolták el magukat, (bk) A HOLLANDIAI Arnhemben sikerrel szerepelt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Puellae Női Kara Jobbágy Valér karnagy vezetésével. A csoport első helyezett lett a női kar kategóriában. (cs) PELLÉRDEN a helyi önkormányzat az Árgyilus Népművészeti, Kézműves és Oktató Egyesület használatába adta a volt nyári tábor épületének egy részét. A közel egy évig tartó felújítási munkát követően megkezdhetik a munkát a fával dolgozók, a fazekasok, kosárfonók, bőrművesek, s rövidesen a kovácsok is. Az egyesület július 16-22. között rendezi meg tagjai számára nyári alkotótáborát. (aa) PONTOSÍTÁS. Lapunk csütörtöki számának Országgyűlési képviselő-választás 2002 című írásában tévesen jeleztük az FKgP egyik képviselőjelöltjének nevét. A párt baranyai szervezete egyelőre nem nevezte meg, kit indít a pécsi 3. számú választókerületben. ■ MILLENNIUMI SOKADALOM. Háromnapos hagyományőrző kultúrprogram kezdődött tegnap a pécsi Szent István téren. A gazdag ajánlatból főleg a néptáncegyüttesek műsorát ragadnánk ki (felvételünkön is a nagy sikert aratott Pécsi Vasutas Pannónia Táncegyüttest örökítettük meg), de mesterség-bemutatókat is láthat a közönség, és a bemutatkozó együttesek tájegységeinek különleges ételei, italai sem fognak hiányozni a vásári forgatagból. __________________________________________________fotó: tóth i. A közönség megmérettetése A Művészeti és Gasztronómiai Hetek kellemes színfoltjai voltak azok a rendezvények, ahol a közönség kapott lehetőséget a megmérettetésre. A főzőversenyeken általában csapatok vetélkedtek, de a fő főző nevez. Minden álkalommal vendéglátó-ipari szaktekintély volt a zsűri elnöke, s rangos közéleti személyek, gurmanok a zsűri tagjai. A halfőző versenyen a mohácsi Halászcsárda vezetője, Nagy Tibor volt a zsűrielnök, és Kemenes László halászléjét minősítették a legjobbnak. A főzés során a Bartók Béla Férfikar kuktáskodott. A baromfifőző versenyt Drago- vácz Márk pogányi polgármester nyerte Kolbásszal töltött ürge nevű pecsenyéjével, amit a reptéri ürgehiány miatt, filézett csirkecombból készített el. A minősítő bizottság vezetője Fenyősi Gyula étteremvezető, szakoktató szakács volt. A legtöbb versenyző a babföző versenyen vetélkedett. A zsűri elnök Háber Tamás étteremvezető, a Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnöke szigorú elvárásokat érvényesített. Az ízléses tálalás, az ételhez kínált bor, mind plusz pontot ért. A nemes vetélkedőn a zalai bojtos bablevestől az örmény babos étel-ig sok ínyencséget kóstolhatott a meghívott közönség. A győztes végül magyaros babgulyással Hajnal Zsolt és Vincze Csaba lett, a UWYTA Kht. csapata élén. A bohém borászok borversenyén is szigorú szakmai borbírák ítélkeztek. így mindössze két bor nyert aranyérmet, négy ezüstöt, kettő bronzot, a többi parolát kapott. Kovács Ferenc festőművész Siklósi Traminija és Szatyor Győző faműves Jóbarátok bora nevű cuvée-je közül a jelenlévő művészek az utóbbi bort választották egy évre a Pécs-baranyai művészek borának. KBL Futnak a képek Bukógalamb Amikor Thomas Harris elhatározta, hogy megírja A bárányok hallgatnak című bestsellerének folytatását, rögtön lehetett sejteni, hogy az első könyv még lappangó hibái óhatatlanul felerősödnek majd az új „opusban”, így is történt. Ez utóbbi meglehetősen közönséges ponyvatermék, amelynek szemléletmódja, ahogy lenni szokott, erkölcsi szempontból is kérdéses. Ilyen anyagból filmet forgatni igencsak kockázatos vállalkozás. A Hannibal tehát aláaknázott terepen készült. Legtöbb esze Jodie Fosternek volt, amikor kiszállt a vállalkozásból, s nem kísérelte meg, hogy tíz év után ismét megformálja Clarice Starling figuráját. Neki elég volt egy sütetből egy lepény. Az elárvult szerepet az Altman-filmeken iskolázott Julianne Moore örökölte, aki keményebb alkat, mint elődje, s hideg tekintettel állja Lecter doktor ördögi pillantását, s szilárd tartásával próbálja a megbillent erkölcsi egyensúlyt úgy ahogy helyrelavírozni. Nyilván csak későn vette észre, hogy mibe keveredett: a doktornak a filmet „koronázó” velőrózsa-fan- táziás jelenetében (ezt nem óhajtanám pontosabban leírni), azt hiszem, nem csupán szerepe szerint áj üldözött, de a lelepleződő giccs is sokkolhatta. Pedig technikai, sőt formai szempontból a Hannibal igényesebb a Bárányok-nál. A dramaturgia rafináltabb, a látvány pazarlóan gazdag - szép firenzei felvételekkel, minthogy a történet középső szakasza az amerikai filmesekkel szemben gyanútlan olasz városban játszódik -, a zene pedig egészen fejedelmi: klasszikus szerzőket hallunk, barokk muzsikát olyan mesterektől, akiknek a nevét ebben az összefüggésben nem is akarom papírra vetni. Azt már nem részletezem, hogy Hannibal Lecter a sorozatgyilkosság egyes állomásai között valóságos Dante-szakértővé képezte magát, aki könyv nélkül idézi a Vita Nuova első szonettjét. Anthony Hopkins halálbizto- san hozza a régi Lectert. Nem is tudom, hogy csodáljam-e, vagy sajnáljam inkább: ő, aki az Ar- nyékországban, a Napok romjaiban vagy a Howards End-ben oly emlékezetesen játszott, mellékesen (s tekintettel a bankszámlájára, elvégre apja neves bankár volt), amúgy balkézről megcsinálja ezt a kannibál-Han- nibalt, anélkül, hogy közben fintorogna. A firenzei felügyelő szerepében Giancarlo Giannini is nagyon jó: hallgatagsága beszédes, fáradt mozdulatai üzenetértékűek, összhangban vannak szerepével, de mintha valami fenntartást is jeleznének a műfajjal szemben. Akkor hát mi a baj? Az, hogy ezek a tehetséges színészek ezúttal silány darabban lépnek fel, e míves képek és becses hang- zatok méltatlan tárgyat próbálnak kikupálni, megplasztikázni, de annyira, olyan igyekezettel, hogy az már vérlázító. És értelmetlen is. Mert amelyik nézőnek ilyesféle esztétikai igényei vannak, azt eleve taszítja ez a téma. Akinek meg ez kell, annak sok és bosszantóan felesleges a formaművész szépelgés meg reneszánszozás, amúgy sem érti. Akkor viszont kinek készült ez a film? Ridley Scott megbízható, rutinos rendező, sokat próbált iparos, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy mindig tudja, mit csinál. Azzal biztosan nincs tisztában, hogy olyan arcot megmutatni, mint szegény Mason Vergeré, Lecter doktor hatodik áldozatáé, egyszer ijesztő, másodszor undorító, aztán pedig inkább komikus. A filmben többször is szó esik egy különös madárfajról, a bukógalambról (mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy létezik a világon ilyen élőlény, lám csak, mindenből lehet tanulni), amely olyan bátran repül, hogy játékos kedvében időnként vakmerőén alábukik. Néha azonban elbízza magát, túl mélyre bukik, s ilyenkor bizony a földhöz csapódik. Volt madár, nincs madár. Pontosan ez történt! Nagy Imre Clarice Starling szerepében Julianne Moore _________________Egy öregember emlékirataiból_________________ Az udvariasságról Kedvenc éttermemben már elkezdték átrendezni az asztalokat az esti rendezvényhez. A sarokba ültem, hogy ne zavarjak. Utánam érkezett egy külföldi család. Nekik is a közelemben mutattak asztalt, hogy folytathassák az átállást. Negyvenes, magát jól tartó, még mutatós férfi, akiről lerí, hogy naponta teniszezik, tán tízéves múlt kisfiú és harminc fölötti, szép arcú, ám a kelleténél jobban elhízott anyuka jött három óra körül ebédelni. A férj, amikor megmutatták asztalukat, előre sietett, kihúzta az egyik széket, a felesége odafáradt, s leült az alátolt székbe. Apuka ujjal mutatta a fiú helyét, majd maga is leült a feleségével szemben. Italt rendelt németül, átvette az étlapokat, elsőt a feleségének nyújtotta. Elpirultam. Nem emlékszem, mikor volt, hogy nyilvános helyen a feleségem alá toltam a széket. Talán újházas koromban. A szemüveges úr, mindezt olyan természetességgel tette, hogy bizonyára nem kivételes alkalom tanúja voltam. A családi kötelék sem kétséges. A fiú többször mutter - ként szólította a hatalmas csípővel, s combokkal rendelkező hölgyet, akinek mozgásán, derűs jókedvén látszott, hogy nem beteg. Úgy szerettem volna, hogy magyarok legyenek, de egy kukkot sem értettek nyelvünkön. Eleget utaztam ahhoz, hogy ne gondoljam, ez a magatartás valamely kultúr- nép megmaradt sajátossága. Ismerem a német férfiak rajtunk is túltevő közönségességét párkapcsolatokban, szerelmi hódítások alkalmával. Hallottam a német nők legendás meghatódásáról, ha az udvarló férfi előjátékra is méltatja őket. Nincsenek illúzióim. Csak egyszerűen ámu- lok ezen a férfin, aki saját villájával nyújt falatot s teszi neje szájába, kétszer is, a maga ételéből. Anyukáéból a fiú kap először, majd a papa. Tíz év után is szerelemről árulkodik mosolyuk. Több mint negyven éve, a Somogyi Néplapban írtam egy tárcát, Udvarias férj címmel. Lényege megtörtént eset. Távolsági buszon utaztam. Egy faluban házaspár szállt föl, de csak egy ülőhely volt szabad. Már majdnem fölálltam, amikor a férj leült. Fiatal, csinos felesége mellette sóhajtozott, remélve, hogy csak átadja valaki neki a helyet. Nem adta. Hangosan kezdett panaszkodni, hogy fáradt, mindene fáj. Egy idő után a férfi „na jól van, ülj le” morgása közben felállt, s átadta a helyét. Felpattantam, s hellyel kínáltam őt. Bambán nézett. Megmagyaráztam, hogy már a nejének is átadtam volna a helyemet, csak nem akartam, hogy a csinos asszonyka azt gondolja, udvariasabb vagyok vele, mint a férje. Ez a régi történet jutott eszembe a Belvárosiban a lovagként viselkedő férjről, majd mai buszos élményeim. Nem vagyok autós ember, így naponta buszozom. Egyszer csak elérkezett az az idő, amikor egy-egy ismerős átadta ülőhelyét. Eleinte zavarba jöttem, de akkor már természetesnek éreztem, ha a feleségemmel utazom, s csak egy hely van, én ülök le. Eszembe sem jutott, mit gondolnak, akik látják. Aztán az is elkövetkezett, hogy sokszor bottal járok. így már nem ugranak elém a szabad helyre a fürgébb fiatalok, de fel sem nagyon állnak a kedvemért. Néha előfordul, hogy egy csinos fiatal lány átadja a helyét. Nem csak zavarban vagyok, mérges is. Szóval ő is egy trotyli- nak néz! Ha egyszer egy fiú is átadná, nem zavarna. Kínosan érzem magam akkor is, ha láthatóan nálam idősebb szólít meg, hogy üljek le nyugodtan. Pedig ők a figyelmesek, a fiatalabbak, csak ha ismernek. Tíz évvel lehetett nálam több az az úr, aki a napokban azt mondta, ne restelkedjem, örül, hogy ő még köny- nyen áll. Ha esik az eső, nem kerülök zavarba. Ha ugyanis esernyővel vagyok, ami ösz- szefogva a botot is helyettesíteni tudja, a kutya sem veszi észre, hogy már alig tudok kapaszkodni, meg átgyalogolni a keresztbe tett utazótáskákon. De hát bot is, paraplé is, túl macerás. Bükkösdi László