Új Dunántúli Napló, 2001. május (12. évfolyam, 118-147. szám)

2001-05-12 / 128. szám

2001. Május 12., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA Új akadémiai tagok A Magyar Tudományos Akadémia 168. közgyűlésén 38 rendes tagot és 40 levelező tagot választottak. Köztük baranyai kötődésűek, illetve a pécsi egyetemen dolgoznak Borhidi Attila, a PTE Biológiai Intézete Nö­vénytan Tanszékének egyetemi tanára, Nyíri János Kristóf, a Filozófia- történeti Tanszék professzora és Szolcsányi János, a Farmakológiai In­tézet professzora, akiket az akadémia rendes tagjainak választott. Levelező tag lett Janszky József, a Fizikai Intézet professzora, Kosz­tolányi György, az Orvosi Genetikai és Gyermekfejlődéstani Intézet pro- fesszora valamint Lénárd László, az Élettani Intézet professzora. w VASÁRNAPI PREMIER. Ugo Betti, Bűntény a Kecskeszigeten című színművét mutatják be holnap este a Pécsi Nemzeti Színház szoba­színpadán. A darab szereplői Fábián Anita, Gráf Csilla, Köles Ferenc, Füsti Molnár Éva. Képünkön: Gráf Csilla és Köles Ferenc jelenete. ■ 150 millió közművelődésre A Nemzeti Kulturális Alap­program közművelődési szakkollégiuma a tavalyihoz képest nagyobb összegből gazdálkodhatott, hiszen míg az előző évben 268 millió fo­rintot, addig idén 343 milliót oszthat el a pályázók között. Az ez évi keret mintegy felét most, a további 150 millió fo­rintot a kollégium ősszel ki­írandó pályázatán ítélik oda. A Nemzeti Kulturális Alapprog­ram a tavaszi felhívásra beérke­zett kérelmek 59 százalékát tá­mogatta három hangsúlyos té­makörben: nemzetközi, országos rendezvények, táborok, szakági képzések. Összesen 1337 pálya­munka érkezett a testülethez, s a felhívásra jelentkezők összessé­gében több mint 1 milliárd forin­tot kértek támogatás formájában, a kollégium ebből 157 millió 527 ezer forintot tudott kiosztani. A baranyai pályázók közül az alábbiak nyertek. A pécsi Határon Túli Magyar­ságért Alapítvány 400 ezer forin­tot, a Pannon Magyar Ház meg­nyitója programhoz: a Kodály Zoltán Nemzetközi Gyermekkó­rus Fesztivál Alapítvány 600 ezer forintot a XV. Kodály Zoltán Nemzetközi Gyermekkórus Fesz­tivál megrendezéséhez; a sellyei Művelődési, Szabadidő és Sport- központ 400 ezer forintot az Or­mánsági Napok című program megvalósításához; a Pécsi Férfi­kar Alapítvány 200 ezer forintot a VII. Európai Bordalfesztivál meg­valósításához; a Pécsi Kulturális Központ 500 ezer forintot a Mű­vészeti és Gasztronómiai Hetek megrendezéséhez; a pécsi Szi­várvány Gyermekház 500 ezer forintot a Nemzeti Millenniumi Gyermek- és Ifjúsági Találkozó megrendezéséhez; a Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület 100 ezer forintot a települési együttműködésre épített ifjúsági korosztály kulturális értékeit for­máló fesztivál szervezéséhez; a mohácsi Altinum Művelődési Egyesület 300 ezer forintot ha­gyományőrző kézműves és nép­tánctábor megvalósításához; a pécsi Apáczai Csere János Neve­lési Központ 300 ezer forintot az Öregmedve és nagymedve című kincskereső tábor megvalósításá­hoz; a Baranya Megyei Kulturális és Idegenforgalmi Központ 400 ezer forintot gyermek- és tánctá­bor megvalósításához; a pécsi If­júsági Ház 200 ezer forintot nyári képzőművész alkotótáborhoz; az Istenkúti Közösségért Egyesület 250 ezer forintot táborszínház megvalósításához; a pécsi Könyv­vel Anyanyelvűnkért Alapítvány 200 ezer forintot német nemzeti­ségi olvasótáborhoz; a sellyei Mű­velődési, Szabadidő és Sportköz­pont 200 ezer forintot az ormán­sági nemzetközi festő- és faszob- rásztábor megvalósításához; a Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület 150 ezer forintot nyári szaktáborokhoz; a komlói Szín­ház- és Hangversenyterem 130 ezer forintot gyermek és ifjúsági néptánctáborhoz; a kozármisle- nyi Szomszédvárak Egyesület 80 ezer forintot történelmi olvasótá­borhoz; a Pécsi Vasutas Művelő­dési Ház 200 ezer forintot a Vas­utas Pannónia Néptáncegyüttes nyári szaktáborához. CS.L. A mesterség biztos ismeretében Erdélyi Zoltán életmű-kiállítása a Művészetek Házában Erdélyi Zoltán Ybl-díjas építész (képünkön), a liberális művé­szetek doktora (DLA) hetvenéves. Jó egészségnek örvend, ma is dolgozik saját vállalkozói-tervezői cégénél, s mindenki azt mondja, hogy a hetvenből letagadhat legalább egy tucatot. Nem tudom, hogy miként alakult valójában, ám Pécs és Baranya büszke lehet építészeire. Hosszú a névsor a szakma legjobbjaiból. Erdélyi Zoltán már az idősebb generáció tagja. A Pécsitervnél ter­vezőből műteremvezetővé, főmér­nökké majd igazgatóvá avanzsált, ami több mint negyven évet ölel fel, majd a magánvállalkozásában lelt mindennapos elfoglaltságot, nehogy a nyugdíjas évek a nagy nyugtommal rátelepedjenek. Az előbbi időszakban mint elsőszá­mú vezető közel félezer mérnök­kel, technikussal dolgozott napon­ta (remélni, hogy segítőkész kollé­gájuk és barátjuk maradt mindvé­gig), most inkább önállóan, magá­nyosan, de a barátságokat őrizve él. Szerencsésnek vallja magát, hi­szen a hatvanas-hetvenes évek­ben, a panelkorszakban, amikor égető szükség volt a lakás, a lakás­tervezésekből valahogy „kima­radt”. Talán műszaki, talán gazda­sági megfontolások miatt a nagy­fesztávú panelek kialakításának ál­ma (ezen dolgozott egy darabig) megbukott. így főleg a középüle­tek, iskolák, kultúrházak jutottak neki. Mind-mind szép, összetett és örömmel vállalható feladat. Az első és az emlékben legma­radandóbb (talán mert kezdő és fi­atal volt) a pécsváradi gimnázium tervezése volt, nem kis feladat elé állítva. Ugyanis történelmi miliő­be, a hegytetőre kellett iskolát épí­teni, a vár és a templom szom­szédságába. Hetekig járta szorong­va a Zengő lankáira felkúszó vá­roska utcáit, fényképezte a környezetet, tájban és térben gondolkozva agyagmodelle- ken vizsgálta a megoldás variá­cióit, hogy a két műemlék befo­gadja a jövevényt. Ezt a szemléle­tet és megközelítést tanulta annak­idején a szakma legjobbjainak szá­mító professzoraitól az egyete­men, s ezt próbálja belesujkolni immáron címzetes főiskolai tanár­ként pécsi diákjaiba. Nem megszokott tervezői fel­adata volt a pécsi krematórium ter­vezése. Erről így vall: - Építészeti­leg megrendítő volt. Illyés és Márai elmúlás-közeli meditációi segítet­tek ahhoz, hogy elviseljem a rajzo­lás nyomasztó terhét. A munkát avval kezdtem, hogy a kegyeleti, vallási szertartásokra vonatkozó hagyományokról olvasgattam, s az épület megformálásakor toronyárboca, csónakformára uta­ló vonalvezetése a nagy folyón va­ló átkelésre asszociálva - arra pró­báltam utalni, hogy az elmúlás az emberi élet végérvényes, de nem tragikus záróakkordja... Erdélyi Zoltán azóta, hogy élete első rajzasztalához leült, szaka­datlanul és szünet nélkül dolgo­zik. Életfelfogásának egyik sarka­latos pontjaként csak az etikus, tisztességes és emberséges szak­mai magatartásformát tarja elfo­gadhatónak. Ha mindez némi többlet-tudással párosul - és sze­rencsés a csillagok állása -, tartós értékek születhetnek. Nem köve­tett soha percnyi vülongású. diva­tokat. Vallja, hogy azok a jól hasz­nálható házak, azok az épület- együttesek tudnak dacolni a kö­nyörtelen idővel, amelyek hitben és a mesterség biztos ismeretében fogantak. _____ KO ZMA FERENC _______Futnak a képek________ Ny aktilóra várva Minden jobb film tartalmaz leg­alább egy olyan képet, amely egy ideig benne marad az ember sze­mében. Patrice Leconte A sziget foglya (La Veuve de Saint-Pierre) című művében látunk egy végte­len hómezőt, egy úriasszonyt, aki kabátjába burkolódzva, hatá­rozott mozdulatokkal lépdel a havon, mögötte pedig egy bozon­tos hajú férfi vontat egy megra­kott szánkót. A kép emblematikus jellegű, mint a ré­gi festményeken a háttérben el­helyezett tükör, amely kicsinyí­tett formában megismétli a kép egészét, ez a felvétel is vizuálisan magába sűríti a körülötte kibon­takozó történetet, s a látvány nyelvén közvetíti az emberség, a tolerancia üzenetét: a két embert, akik most együtt haladnak, ahogy mondani szokták, egy vi­lág választja el egymástól. A kép egzotikus szépségű, hir­telen nem is emlékszem, láttam-e már francia filmben ilyen tágra nyitott, kemény, fagyos tájat. A rendezőt azonban nem csupán a látvány különlegessége vonzotta, mikor ide állíttatta a kamerát, ha­nem a miliőrajz igénye, a környe­zetfestés szükségessége. A múlt század közepén vagyunk, a Fran­cia Köztársasághoz tartozó, hi­deg éghajlatú, jobbára köddel bo­rított Saint-Pierre szigeten, Kana­dától észak-keletre, az akkori fo­galmak szerint a világ végén, ahol kiéleződnek és átértelme­ződnek a dolgok. A szánkót húzó férfi Auguste Neel, aki megölt egy embert, s ezért halálra ítélték. Patrice Leconte merész húzása értelmé­ben a kiváló bosnyák filmrende­ző, Emir Kusturicza játssza, aki­nek kemény, robinzonos arca tud brutálisan fenyegető lenni, ahogy a szemébe hulló hajfürtök közül ferdén felnéz, de valami érintet­len naivitást, szánni való kiszol­gáltatottságot is kifejez, s minél többször látjuk, annál inkább ez utóbbi válik hangsúlyossá, mint­egy átértelmeződik ez az arc. S észrevétlenül hordozójává válik a film azon gondolatának, amit az igazságszolgáltatás paradoxoná­nak nevezhetünk: elítélnek egy gyilkost, s egy bűnét megbánt, megtisztult embert végeznek ki. Auguste a nyaktilóra vár. A francia törvények ragaszkodnak a kivégzés ezen formájához, ám a szigeten nincs se guillotine, se hóhér, várni kell, amíg a Köztár­saság gondoskodik arról, hogy meglegyenek a nyakazás felté­telei. Addig pedig Auguste igyek­szik hasznosítani magát: kertész­kedik, háztetőket javít, magá­nyos özvegyeken segít. Megszök­ni nem lehet, nem is akar, mert azzal ártana emberséges pa­rancsnokának, meg aztán veze­kelni kíván bűnéért. A megtért fegyenc története, amely a francia irodalom egyik jól ismert témájára utal, a film előterében áll ugyan, ám Patrice Leconte valójában a cselekmény hátterében meghúzódó másik motívumot teszi fontossá szá­munkra (így a történet maga is áthangolódik fokozatosan), ame­lyet szűkszavúan s inkább sejtet­ve, mint láttatva ad elő. Ez a Ka­pitány (Daniel Auteuil) és a fele­sége Madame La története. Ott, azon az említett képen, a halálra­ítélt előtt, Madame La lépdel, az­az Juliette Binoche, akinek szép, tiszta vonású arca ezúttal való­ban egy makulátlan lélek tükre. Ez az asszony az úri társaságban lábra kapó szóbeszéddel nem tö­rődve, ám egyre inkább elnyerve az egyszerű szigetlakók tisztele­tét, felpártolta a bűnös férfit, ki­nyittatja a celláját, olvasni tanítja, férje pedig megbízik benne, s megvédelmezi az asszonyt a sér­tésekkel szemben. Kettejük kapcsolatának, tiszta szerelmének története szinte ész­revétlenül súlyosabbá válik, mint a másik, kissé romantikusan elő­adott história. Itt egy-egy tekin­tet, egy félbehagyott mondat, az eredeti címben található özvegy szó, amely a tömör keretjátékra utal, egy eltört teáskanna vagy egy melegházban nyíló virág be­szél a bizalomról, az önmagunk­hoz való hűségről s a szeretetről, amely erősebb, mint a Köztársa­ság fegyverei. Nagy Imre Madame La és a Kapitány (Juliette Binoche és Daniel Auteuil) Egy öregember emlékirataiból A zeneigazgató füle Április elsején kerültem a színházhoz, 1970-ben, Mándoky Kálmán művészeti főtitkár mellé, titkárnak, hogy betanít­son valakit, mielőtt nyugdíjba megy. Ak­kor még nem létezett az ügyvezető igaz­gatói cím, a főtitkár volt a legmagasabb rangú adminisztratív vezető, aki a min­dennapi működést irányítja. Kálmán őskövület volt. Nagy tiszte­letnek örvendő, fegyelmezett arcú em­ber. Ám, amikor mellé kerültem, a fele­sekkel vívott harcban többször alulma­radt. Nem látta rajta senki, hogy ivott, de feledékeny lett, s ezen a poszton már ez is bűn. Imádtam, amikor mesélt. Vándorszí­nészként kezdte. Három-ötfős társula­tokkal, nagy repertoárral járták a hazát. Az ötfős truppban már színésznő is akadt.- Volt, amikor hét-nyolc szerepet is játsztam egy darabban - büszkélkedett. Egyszer egy nagyfaluban, ahová nagypénteken érkeztek, sem szomba­ton, sem vasárnap nem volt kíváncsi rá­juk néző. Hétfőn már igen éhesek vol­tak, ám a kocsmáros beszüntette a hi­telt. A szállásadó családnál leltek egy szagos szappant. Kicsit lefarigcsáltak belőle, vízben feloldották. Pompás ver­sikék kíséretében meglocsolták a házi­asszonyt és eladólányát. Meghívták őket az ünnepi ebédre, még vacsorára is. Másnap hajnalban aztán egy derék fuva­ros, pokróccal letakarva kiszöktette őket a faluból. Kálmán később nagyobb társulatok­nál ügyelő volt és táncos boy. Ám a leg­többet azzal kereste, hogy ő volt a szín- laposztó. Iparos műhelyekbe, kereske­dőkhöz hordta a plakátokat, s mikor to­vább állt a társulat, versikével búcsú­zott. A derék polgárok borravalóval ju­talmazták fáradozását. Pécsre már mint titkár jött.- Nem úgy volt ám az kérlek, mint most, hogy már akkor le kell adnunk a plakátot a nyómdának, hogy bemutató­ig elkészüljön, amikor még azt sem tud­juk, ki játssza a kisebb szerepeket. Há­rom héttel előbb! Ezek kergék, én mon­dom neked. Akkor kérlek szépen, az el­ső főpróba után, este, kimentem a nyomdába, megkínáltam a mestert és a fősegédet szivarral. Átmentem a szem­ben lévő kocsmába, megittam egy korsó sört. Visszamentem, megolvastam a ke- felevonatot. Újra szivart kínáltam, aztán a kocsmában kissé komótosabban, meg­ittam még két korsó sört. Mire újra a nyomdába értem, már száradtak a ki­nyomtatott plakátok, reggel küldtük szét a városba. Azt már Galambos Tubi mesélte, hogy régen Kálmán bácsi a színházi évadban mindig zakóban járt. Két belső zsebbel. Az egyikben pénz volt, a má­sikban cédulák. A színész csak megállt előtte, toporgott kicsit, s annyit mon­dott: Kálmánkám! Kálmán megkérdez­te: Mennyi kell? Aztán elővett egy cédu­lát, írd rá! A művész ráírta az összeget, aláírt, megkapta a pénzt. Fizetéskor az­tán ott állt Kálmán a pénztár közelében, s mindenkinek orra elé nyomta a cédu­láit. Volt, akinek azonnal újabb cédulát kellett aláírnia. Már mellette dolgoztam, amikor egy­szer bejött a titkárságra a kitűnő kar­mester, Nagy Feri, akkori zeneigazga­tónk. Operabemutató előtt álltunk, s Fe­rinek rettenetessen fájt a füle. Kérte Mándokyt, telefonáljon a fülészetre, hogy ne kelljen neki sorba állni, nézzék meg a fülét. Kálmán telefonál, már a központnak nagy alapossággal bemutatkozik, hon­nan, ki beszél. Telefonba úgy beszélt, mintha színpadon lenne, öblösen, erő­sen, gazdag orgánummal, hogy értsék, a nyitott ablak mellett, a szemben lévő klubban is. Most is. Tisztán artikulálva elmondja, hogy „kérem a zeneigazga­tónknak valami baj van a fülével, szeret­ném, ha megnéznék soron kívül, mert holnap operapremierünk lesz”. Nem mertem Nagy Ferire nézni, hogy elfojthassam a röhögésemet. A maga csendes módján erősködött: nincs baj a fülemmel, csak fáj. Ezt mond! Bár a vén harcos csak a következő évad elején ment nyugdíjba, orvosi ügyekben aztán már többnyire tőlem kértek segítséget a művészek. Bükkösdi László t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom