Új Dunántúli Napló, 2001. március (12. évfolyam, 59-88. szám)

2001-03-14 / 72. szám

RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal 2001. Március 14., szerda KULTUR A Fesztiválnyitás hangversennyel Ligeti András vezényli a Matáv Szimfonikus Zenekart, amely­nek nyitó hangversenyével ma, szerdán este 19 órakor kezdődik a Pécsi Tudományegyetem Or­vosi Karának aulájában az ápri­lis elsejéig tartó, kéthetes hagyo­mányos Tavaszi Fesztivál 2001. pécsi rendezvénysorozata. A fesztiválnyitó ünnepi koncert műsorán Schubert: Vili. h-moll „Befejezetlen” szimfóniája, Mo­zart: A-dúr klarinétversenye KV. 622 és Schumann: II. „Rajnai” szimfóniája szerepel. Klarinéton közreműködik Tönköly József. A hangverseny előtt dr. Toller László, Pécs város polgármeste­re mond fesztiváli köszöntőt. Március 15-én 19 órai kezdet­tel pedig ugyancsak a fesztivál­program hangsúlyos eseménye­ként, nemzeti ünnepünkre is emlékezve a Pécsi Nemzeti Színházban Erkel Ferenc: Hu­nyadi László című művének elő­adására kerül sor a Pécsi Szimfo­nikus Zenekar, a Pécsi Nemzeti Színház énekkara és a Pécsi Ba­lett közreműködésével, Cser Miklós vezényletével, Blázy La­jos rendezésében. A főszerepe­ket Fekete Veronika, Győrffi Ist­ván, Massányi Viktor, Haramza László, Egri Sándor és Nagyági Marianna alakítják. B. K. Városházi toronyzene Március 15-én 11 órakor - jó né­hány esztendőnyi vajúdás után - megszólal Pécsett a városháza toronyzenéje, s ekkortól min­dennap 11,16 és 18 órakor hall­ható. A korábbi elképzelés feltá­masztásának szorgalmazója, Traj Ferenc önkormányzaü kép­viselő meséli, az előző ciklus­ban elsikkadt az ügy. Szilveszter éjfélkor volt már ideiglenes to­ronyzene, de a 200 wattos hang­erőt - amelyhez hasonló csak Győrben van - elnyomta az ak­kori utcazaj. Az igazi toronyzene kialakítá­sa 800 ezer forintba került az ön- kormányzatnak. A műszaki megoldás Gulácsi János órás, technikus munkája, a zeneszer­ző Kircsi László. Ók már sok to­ronyzenén dolgoztak együtt szerte az országban. A PTE Mű­vészeti Karának docense a 16. századi stájer zeneszerző, Peurl Pavane és Galliarde című művé­nek témáját dolgozta fel 118 má­sodperces tradicionális torony­zenéjében. A mechanikus zenét utánozza, már komputerrel ké­szült, s a Pavane és a Galliarde táncpárja a reneszánsz hagyo­mányoknak megfelelően díszí­tett. Érdekesség, hogy Peurl té­májában időnként még verbun­kos ritmusok is felfedezhetők. Ünnepelt a média Kitüntetett műhelyek, egyéniségek Pécs-Budapest Dr. Csefkó Ferencnek, a MTA Regionális Kutatások Köz­pontja ügyvezető igazgató­jának a köszöntő szavaival nyílt meg a sajtónapi ün­nepség tegnap az Új Dunán­túli Napló székházában. Az ünnepségen a lap által alapított Magyar Lajos-díjat Pauska Zsolt főszerkesztő Balázs András törde­lőszerkesztőnek nyújthatta át. Ez a díj az igényes szakmai munkáért jár az újságíró kollégák szavazatai alapján. A Dunántúli Napló ün­nepségét megtisztelték a megye politikai, közéleti, gazdasági életé­nek vezetői, s a jó hangulatú be­szélgetésekhez jól illettek a Pécsi Sörfőzde minőségi sörei. Már a hét elején átadták a Sajtó­szakszervezet Vasvári Pál-díjait, melyet az idén az Axel Springer- Magyarország Baranya Megyei Irodája, azon belül az Új Dunán­túli Napló szerkesztősége érde­melt ki, valamint a miskolci Déli Hírlap és a Népújság Kft. A szak­ma legmagasabb kitüntetésében, Táncsics-díjban részesül Ungár Tamás, a Népszabadság pécsi tu­dósítója, melyet ma vesz át Rockenbauer Zoltán kultuszmi­nisztertől az Iparművészeti Múze­umban. A Magyar Újságírók Or­szágos Szövetsége Ábel Olga- Benamy Sándor-díját kapta Bellái László a Pécsi Campus szerkeszté­séért és az Új Dunántúli Naplónál végzett online-munkájáért. Ma Pécsett a Dominikánus Ház­ban 14 órakor kezdődő ünnepsé­gen veheti át Pécs Város Sajtódíját Békés Sándor, az MTV Pécsi Körze­ti Stúdiójának nyugdíjas stúdióve­zetője. Itt adják át a megyei sajtópá­lyázat díjait is. Az írott sajtó első dí­ját Dunai Imre, az Új Dunántúli Napló főmunkatársa nyerte, az elektronikus médiában Simon Márta lett első díjas riportfilmjével. _________ B. R. A Magyar Lajos-díjat idén lapunk tördelőszerkesztője, Balázs András vehette át Pauska Zsolt főszerkesztőtől fotó: müller andrea Keveházi Gábor az új igazgató A Pécsi Balett nemzetközi híréért akar dolgozni Bombahírként hatott a bejelentés; a Pécsi Ba­lett igazgatói posztjára jelentkezett hat pályá­zó közül a világhírű művésszel-koreográfus- sal, Keveházi Gáborral kötött tegnaptól három évre szóló szerződést Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház direktora. Keveházival érke­zett Pécsre művészeti vezetőnek a Magyar Ál­lami Operaház balettmestere, Egerházi Attila. Stílusosan, a színház harmadik emeletén, a balett-te­rem melletti előtérben vázolta elképzeléseit a Pécsi Balett jövőjéről Keveházi Gábor, a balett-társulat új igazgatója (első képünkön), és a vele a megyeszék­helyre érkezett Egerházi Attila, művészeti vezető (második ké­pünk). Ezek szerint a jubüeumi évébe érkezett társulat (negyven­éves a balett) új korszak küszöbére érkezett; a következő években a holland illetve a frankfurti (ameri­kai) iskola táncszínházainak nyomdokaiba szeretne lépni. Keveházi jól menedzselt, a nem­zetközi porondon is megmérhető (és önmagát megmérettető) együttest akar, s mielőbb bekapcsolódni a táncművészet nemzetközi vérkerin­gésébe. Ehhez nemcsak jó nevű vendégtáncosok, ha­Az operától a világhírig Keveházi Gábor 1963. február 25-én született Budapesten. 1972-től a Magyar Állami Operaház tagja, magántáncosa, min­den valamirevaló főszerepet eljátszott, életútja során több nem­zetközi versenyt nyert, s jutott a világhírnévhez. Liszt Ferenc-díjas (1977), érdemes művész (1983), kiváló művész (1986), Kos- suth-díjas (1990) és elnyerte a Párizsi Táncakadémia Nizsinszkij- diját (1990), amit a világ legnagyobb művészeinek ítélnek oda. Másfél évtizede koreografál, nemrégiben óriási sikernél rendezte - és táncolta el Zorbát. Szenvedélye a kertészkedés. nem vüághírű balettmesterek meghívására is sort ke­rítenek majd kapcsolataik révén. (A telefonálást már megkezdték, s máris boldogan akad, aki Keveházihoz eljönne!) A két új vezetőt Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója és Simon István gazdasági igaz­gató ajánlotta a sajtó figyelmébe, elmondva, hogy természetesen nagy örömükre szolgál, hogy a szak­ma legjobbjai léphetnek ismét a Pécsi Balett vezetői­nek sorába. Balikó Tamás egyúttal leszögezte, hogy Herczog István szerződésének lejártáig - a színházi évad végéig - továbbra is végzi feladatát. Kézenfekvő volt, hogy megkérdezzük Keveházi Gábort, miért választotta Pécset? A művész őszintén elmondta, hogy amíg a Magyar Állami Operaházban a tradíciók szabta szigorú ösvényen haladhat csak - a klasszikus balett, klasszikus alkotásait repertoáron tartva -, úgy véli, hogy egy önálló, szabadabban moz­gó, mobilabb (kisebb) társulattal jobban megvalósít­hatja művészeti elképzeléseit. Ekként Egerházi Attilá­val - mint rokonlelkek - a klasszikus balett hagyomá­nyaira épülő modem táncszínházban gondolkodnak. Keveházi azért is örömmel jött, mert vendégtáncos­ként a hetvenes években már többször is fellépett a pécsi színházban, tisztelője volt Eck Imrének (jó emlé­keiben őrzi Tóth Sándort), s úgy véli, hogy érdemes a márkanévvel rendelkező Pécsi Balett további nemzet­közi hírnevéért dolgozni, küzdeni. Konkrétumként megemlítette, hogy 21 fős társulatban gondolko­dik (Eck Imre őstársulata 20 fős volt), s a táncosok­kal való délelőtti ismerkedés és tájé­kozódás nyomán kiderült, hogy nagy részükre szá­mít. Ősztől a főis­koláról öt végzőst hoz majd, hogy tel­jessé legyen a csapat. Ennek a társu­latnak egyrészt az lesz a feladata, hogy önálló, esteket betöltő darabo­kat vigyenek színre, másrészt pedig, hogy a színházat egyéb produkciói­ban (musical, operett, stb.) táncosok­kal segítsék. Az első őszi darab valószínűleg három egyfelvonásos lesz, melyben egyik darabját külhoni (finn?) vendégrendező (koreográfus) állítja színpadra. KOZMA FERENC Jegyzet Hatvány Lajos kerestetik Évtizedekkel ezelőtt ismeretlen helyre távozott. Ruházata zsa­kett, cilinder, vastag pénztárca. Különleges ismertetőjele: felisme­ri és szereti az emberi, kulturális értékeket, megvalósulásukért, lé­tezésükért hajlandó anyagi áldo­zatot hozni. Beceneve „Mecénás". Bárki tud róla valamit, azonnal jelentse a legközelebbi írónak, szobrásznak, lapszerkesztőnek, színigazgatónak, tánctanárnak vagy filmrendezőnek. No persze, túlzásnak tűnhetnek a fentiek, elvégre fehér hollóként és vakmerőn már eíénk állott egy-egy „ál-Hatvany” az utóbbi években. Elvégre magán(üzlet)emberi ala­pítás jóvoltából lett Bolyai-díj (50.000 USD), az ex-köztársasági elnök és néhány nemzetközi ma­mutcég bábáskodása mellett Ma­gyar Irodalom Díja (5 millió forint) és néhány miegyéb, arra méltóak- nak osztogatható milliócska. De élénken emlékszem rá, sokan nem is csak titkon remélték, hanem harsogták a 90-es évek elején, hogy majdan (akkoriban ezalatt nagy optimistán egy-két évet értettek a legtöbben), amikor a magyar ipar, a gazdaság teljesítménye megint az egeket ostromolja, még ennél is sokkal jobb lesz a honi mecenatú­ra helyzete. Mert a piaci verseny mellett abban is gigászi csatái vív­nak majd a cégek: ki mit, milyen mértékben támogat, valósággal le­csapnak egy-egy jobb sorsra érde­mes művészre, dédelgetik és zseni­alitásának fényében fürdőznek majd. Fájdalom, de ez a jóslat mintha nem jött volna be száz százalékig. Körülszemlélődve szűkebb pátri­ánkban, a csupán információ­szolgáltatás végett megkeresett vállalatok illetékes és kevésbé ille­tékes munkatársainak a hangjá­ba mintha a rettenet árnyalata ve­gyült volna, amidőn kultúratá­mogatásról esett szó. Persze csak olyan esetekben, amikor erről egy­általán szó lehetett volna (elmé­letben), ugyanis akadnak öntu­datos mai magyar nemesek is, akik, ugyebár, nem írnak, nem ol­vasnak, ellenben rendkívül piacérzékenyek, és erre a háromra így együtt borzasztóan büszkék. Jó, valljuk meg, hogy az elefánt­csonttoronyban töprengő, vakará­szó, s amúgy csak pénzért kuncsor- gó művészkém eléggé reménytelen eset, lázban égő szeme, borostás, beesett arca, nyiszlett teste nem al­kalmas reklámhordozó, s otthon, vásott íróasztalám hiába állítja ki a támogató cég zászlaját, attól még senki nem lesz boldog. Bezzeg a nagy, össznépi rendezvényeken, amikor egy gyékényen árul gyms- sütő és népi fafaragó, vattacukros és könyvkereskedő, büszkén lobog­nak a vállalati és szolgáltatói zász­lók, nem is beszélve a direkt ter­mékbemutatókra kihegyezett ilyen­olyan kultúrsokkról - amik (és amíg) legalább vannak! Vagyis olyan mesebeli az egész, hogy van is, meg nincs is, adnak is, meg nem is. Jut eszembe, le­het, hogy ez az igazi művészet, hozzájuk képest kontár minden­ki, aki balga módon csak adna, mint az a tökkelütött báró tette, a feltámaszthatatlan Hatvány. MÉHES KÁROLY Tárca Öregapám örök élete Csak a távolból szeret, mi így tudtuk. So­se kérte, hogy látogassuk meg. Sőt, ünne­pek táján rövid, pattogós szavakból álló telefonbeszélgetések alkalmával közölte, ne keressük, nem lesz elérhető. Apám, egyetlen fia néhány éve váratlanul meg­látogatta. Nagyapa zavartan totyogott ide-oda, majd néhány perc elteltével szükségére hivatkozva bevonult a vécé­be. És amíg apám nem távozott, nem is jött elő. Nyolcvanöt évesen gyomorvérzéssel vitték a városi kórházba. A család azon­nal felkerekedett, egyrészt azért, mert a főorvos nem sok jóval biztatott, meg az­tán úgy éreztük, itt a soha vissza nem té­rő alkalom, hogy mindenki láthassa nagyapát. A hókásás, csúszós úton nyolc órába telt, míg kétszázötven kilométerre elju­tottunk. Átfagyva, fáradtan, a hátsó ülé­sen való szűkösködéstől elgémberedve léptük át a több helyen aládúcolt, feláll­ványozott kórház amúgy Zsolnay-eozin- nal körbedíszített kapuját. A főorvos, ecsetbajuszos, kövér és ko­pasz úriember a következőket mondta.- Gerner bácsi maga a csoda. Ilyesmi­be mások belehalnak. Ő tegnap már be­csempészett nyúlpörköltet evett. És úgy tűnik, ez tette neki a legjobbat. Hüledezve hallgattuk.- És ki kényezteti nyúlpörkölttel a pa­pát, ha szabad kérdezni? - szólalt meg anyám a hátsó alakzatokból.- A Csilluka. Nekem legalábbis így mutatta be az öreg. Nagyon kedves, szép lány. Láthatólag rajong a Gerner bácsiért. Én magam is éreztem, hogy szüleim hátán a jeges iszonyat szánkázik, miköz­ben igyekeztünk felfelé a széles lépcsőso­ron. A kórteremben csodás kép fogadott minket. Három ágyon halálfejjé aszaló­don, zöld és szürke arcú emberek feküd­tek, úgy, hogy a testük alig emelkedett már ki a matracból. A negyedik ágyon vi­szont egy most is bronzszínűre bámult, izzó fekete szemű, félmeztelenségében erős, feszes bőrű férfi ücsörgött felpolcolt párnáknak dőlve, és egy hatalmas üveg­tálból gyümölcskoktélt kanalazott. Mel­lette, a kis kórházi hokedlin szőke, kék szemű, bájos angyalkaarcú fiatal nő ült, és térdén könyökölve nézte nagyapát, ahogy eszik. Sápatag, kókadt, az izgalmaktól kifacsart sötét seregünk odagyűlt az ágy végébe. Nagyapa egy pillanatra megállt az evésben.- Ismerkedjetek meg. Csilluka, az őr­angyalom. Ők pedig a rokonaim. Ázzál tovább evett. Apa szólalt meg elsőnek.- Látom, jól vagy.- Hogy lennék? - förmedt rá ekkor nagyapa. - Azt hittétek tán, hogy beadom a kulcsot? Ennyi marhát. Tudhatnád, mit jósolt nekem Manó bácsi. írásba adta. Százötven év az százötven év. Még hat­vanöt hátra van. Majd meglátjuk, ki te­met el kit. Anya közben egy szatyorból ivóleve- ket és banánt pakolt elő az éjjeliszek­rényre. Láttam az arcán, hogy sírással küszködik. Nem sokáig maradtunk. Azt tervez­tük, hogy esetleg nagyapa házában meg­szállunk, és majd reggel indulunk haza, de azt vettem észre, hogy szüleim réve­teg embergépekké váltak, automatikusan ültünk vissza az autóba, és indultunk. Sokat gondoltam útközben nagyapá­ra, aki - nekem úgy tűnt - mintha csip­pentett volna a szeme sarkával, mikor ko­mor menetünk, mindenféle örömérzet nélkül kifelé somfordáit. Rögtön elhatá­roztam, hogy én is százötven évig fogok élni, erős és egészséges leszek, és mindig egy angyalka ül majd az ágyam mellett. Akkor, már túl a félúton, a vaksötét­ben szólalt meg anyám.- Ez a kis lotyó fog örökölni mindent - és már sírt. Apám néhány percig meg se mukkant. Aztán előrenyújtotta a kezét, amerre a reflektor megvilágította az utat.- Róka! Mást nem is mondott hazáig. MÉHES KÁROLY 4 \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom