Új Dunántúli Napló, 2001. március (12. évfolyam, 59-88. szám)

2001-03-07 / 65. szám

I 2001. Március 7., szerda RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal KULTÚRA ­Mit terem a „mandula”? Előítéleteket eloszlató előadások - világhíres vendég Injekciós tű helyett vonó Ukrán származású pécsi brácsaművész a mai koncert szólistája Már a beharangozónk is jelezte, a Mandulavirágzási Tudo­mányos Napokat a jótékony bőség zavara jellemzi, olyan nagy témákkal, mint az Idő, a társadalom és az egyén vi­szonya, és így tovább. Mi fordítható le mindebből a hétköz­napok nyelvére? PÉCS Már az első napon létünket átfo­gó témát boncoltak a Pécsi Tudo­mányegyetemen. Ugyanis „Az emberközti kötelékek integrációs alapja: szövetség vagy szerző- . dés?” címmel jelölt téma a polgári társa­dalmak válsá­gának legmé­lyére, emberi kapcsolataink­ra kérdezett. Az együttmű­ködés lehetősé­gére és gátjaira kereste a választ az államelmélet, a teológia, a jogtudomány, az üzemgazdaság felől közelítve, a köznapi gyakorlatból leszűrt el­méleti következtetésekkel. A tegnap az oktatásé és a kör­nyezet-egészségügyé volt. Kocsis Mihálynak, a Pedagógiai Intézet megbízott igazgatójának (képün­kön), valamint helyettesének, Reisz Teréziának a kutatásai a gyerekeinkre vonatkozó előítéle­tekből faragnak le nem keveset. Megtudtuk, hogy a legmosto­hább tantárgy, a fizika oktatásá­ban lehet sok teendője a szak­módszertannak, és kiderült; nem biztos, hogy a diák abból a tan­tárgyból teljesít legjobban, amit szeret. A szülők iskolázottságát is vizsgáló felmérések szerint ahol mindkét szülő felsőfokú végzettségű, ott az anyai minta gyakran erősebb, még akkor is, ha az anya „csak” főiskolai, míg az apa egyetemi végzettségű. A gyakorlat számára is konkrét kö­vetkeztetésekhez segít a Galois- gráf. A fiatalon elhunyt múlt szá­zadi matematikus zseni, Evaristo Galois hipotézisét egyebek közt a témavezető Takács Viola és Szi­geti Márton alkalmazza egyre si­keresebben. A módszer a nem számszerű minőségek ábrázolá­sát teszi lehetővé, esetünkben a tantárgyak és tanulói magatartá­sok szerkezeti összefüggéseire, rokonszenvi viszonyaira világít­hat rá. A másik nagy témakör a kör­nyezet-egészségügy. Fontosságát nem pusztán a szennyező kör­nyezet, és a lakosság egészség- ügyi mutatói indokolják, hanem az is, hogy kevés a szakember, mi több, a környezet-egészségügy több tudományterület együttmű­ködését követelné meg. Ma a társadalom és a gazdaság ciklikus mozgása kerül terítékre 10 órától a Közgazdságtudomá- nyi Karon. A gazdaság hosszú tá­vú változásait és az évszakválto­zásokat ugyanúgy vizsgálják, mint a lelki krízishelyzetek sze­zonális ingadozását, és ezzel ha­tékony megelőzésükhöz adhat­nak kulcsot. Az Általános Orvos- tudományi Karon is új területről, a szívritmus betegséget is „kijel­ző” változásairól hallunk. Nem leszünk híján meglepetésnek a csütörtöki zárónapon sem. A Mű­vészetek Házában a személyisé­günket kutató téma egyik előadá­sát 13.30-tól napjaink egyik nagy filozófusa, Heller Ágnes tartja „Társadalom, kisebbség, identi­tás, én” címmel, míg a Közgazda- sági Karon azokat a társadalmi és gazdasági hatásokat elemzik, me­lyek a mai közgazdasági gondol­kodást formálják. Murin Jaroslav, a Pécsi Szimfonikus Zene­kar brácsaszólamának vezetője néhány éve telepedett át családjával Ukrajnából. Felesége ugyancsak a zenekarban játszik, hegedűs, fiuk pedig a Művészeti Szakkö­zépiskola tanulója, oboaszakos. Murin Jaroslavhoz hasonló szintű brácsás a szakértők szerint még nem volt ebben a zenekarban, de az országban is kevés le­het. A mai Nemzeti Színházbéli koncerten Szabadi Vilmos hegedűművésszel Mozart Esz-dúr sinfonia concertante című művét játssza. Abban a Lvovban született, amit ő következetesen Lembergnek nevez. Kisgyerekként állatorvosnak készült, ám zenekedvelő édesanyjának köszönhe­tően az iskola után mandolinórákra járt, majd ezt a sajátos hangszert a hegedű, aztán a brácsa vál­totta fel. Brácsaszakon végzett a Lvovi Zeneakadé­mián, s négy szakdiplomát is kapott. 1980-ban or­szágos brácsaversenyt nyert, s ha még emlék­szünk rá, hogy akkoriban azt az országot Szovjet­uniónak hívták, akkor érezhetjük át, hogy ez nem kis eredmény lehetett. Hiszen arrafelé teremtek a világ legkitűnőbb hegedű- és brácsaművészei, akik az Egyesült Államoktól Japánig koncerteznek nap­jainkban is. A győzelemnek az volt a hozadéka, hogy akár Moszkvába is mehetett volna, de ő inkább maradt Ukrajnában. Ungváron egy kamarazenekar szólóbrá­csása és művészeti vezetője lett. Aztán elkövetkezett az amúgy örömteli peresztrojka 10 dolláros havi bér­rel, amely egy családos ember számára komoly anya­gi ellehetetlenülést ígért. Ekkor döntöttek: áttelepül­nek Magyarországra, s tekintettel arra, hogy felesége magyar, így ez nem ütközött nehézségbe. Debrecen­be kerültek, s ami első pillanatban zenei szempont­ból komoly különbségnek mutatkozott: itt a fúvósok, odaát pedig a vonósok a jobbak. A különbség, véle­ménye szerint, a képzésben rej­lik, a volt Szov­jetunió országa­iban lényege­sen hosszabbak és elmélyülteb­bek a hegedű­órák. Az Aka­démián sem kell szám sze­rint olyan mennyiségű művet játszani, mint Magyaror­szágon, de a ke­vesebbet lénye­gesen alaposab­ban. Debrecen­ben évente egy-két szólókoncertet adott, itt ez lesz az első szólófeladata, bár a pécsi zenekar külföldi turné­ján már kapott lehetőséget. Pedig a zeneirodalom nem kevés brácsaversennyel büszkélkedhet, s ezek közül bármikor szívesen játszana, ha felkér­nék. Addig is rendszeresen lép fel a zenekar tagjai­ból alakult vonósnégyessel a pécsi zenekedvelők örömére. CSERI LÁSZLÓ FOTÓK VERSENYBEN. Immár harmincnegyedszer hirdették meg a pécsi 508. sz. Kertvárosi Szakképző Iskolában az országos közép­iskolai fotópályázatot. A beérkezett munkákat szakmai zsűri értéke­li, majd a nyertes felvételekből kiállítást rendez az iskola. FOTÓ: MÜLLER ANDREA Ágota, az egyik cápa Szilveszter és a dögös nők a kedvencei Színészdinasztia sarja Siménfalvy Ágota, aki bár még utolsó éves a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, operett-musical szakon, de már Szegeden és Pécsett is játszik. Negyedéven ez nem tilos. Sőt, ha úgy tetszik, az iskolai gyakorlat kötelező. A West Side Story Anitáját a darab rendezője, Balikó Tamás látta meg benne. Még a nyáron, Szegeden, ahol szintén a Leonard Bernstein­musical ment, ám ott Siménfalvy Ágota más szerepben volt.- Egyenest a mélyvízbe?- Valóban szép a szerep, de hát az ilyenekre ki is van éhezve az ember. Biztosan minden utolsó éves hallgató úgy kívánja, aho­gyan én, ide nekem az orosz­lánt is.- Tehát semmi lámpaláz, sem­mi félelem a színpadtól?- Persze hogy van, csakhogy én olyan környezetben nőttem fel, ahol illett hozzászokni a nyil­vánossághoz. Édesapám Zala­egerszegen játszott hosszú évekig - idős már, úgyhogy az idén már szerepeket nem vállalt Siménfalvy Sándor pedig nagy­apám testvére volt, aki a múlt szá­zad elején a szülei példáját követ­ve lett színész a Felvidéken.- Azaz színészdinasztia...- Szeretném követni őket az úton. Hatéves koromtól tanultam énekelni, tíz évig zongoráztam, s valójában gyerekkoromban is jár­tam a világot a rádió gyermekkó­rusával, sokat szerepeltem. Hu­szonnégy éves vagyok, s mivel el­sőre nem vettek fel a főiskolára, egy évet az Operett Színház stúdi­ójában dolgoztam, a pályára ké­szülve. Jó előiskola volt.- Hogyan tovább?- Valóban nem könnyű az indu­lás, s e napokban keresem a he­lyem, próbálok rátalálni arra a tár­sulatra, ahol befogadnának, arra a rendezőre, akitől szerepeket kap­hatok. Ilyenkor nagy mozgásban a szakma, és egyelőre semmi sem biztos. Hobbim nincs, illetve még nincs, hiszen végzős főiskolásként egy perc szabadidőm sincs, vizs­ga-vizsga hátán, és minden porci- kámmal a pályára kell koncentrál­nom. Hiszen most dől el a jövőm.- A pécsi társulat... dögösebb női figurát mindig hozha­- Nagyon jól érzem magam tok. Anita ez a nő. Az egyik cápa... köztük, segítőkész, jó csapat. Pé- - A magánéletébe bepillantha- cset különösképpen még nem is- tunk? merem, hiszen lekötöttek a pró- - Együtt járok Szabó P. Szil- bák, az időrabló utazás, valójában veszterrel, aki osztálytársam és a színházon kívül még arra sem most elsőéves a rendező szakon Simonfalvy Ágota (balról) a West Syde Story című darabban a pécsi színpadon futotta, hogy egy jót sétáljak a vá- és nagyon aranyos fiú. Tehát jól rosban. De ami késik, nem múlik, megvagyunk. Kutyám, macskám- A szerep? nincs. Amit imádok az a zene, a- Mély a hangom, s az altból sose tánc és a színház. lesz úgymond primadonna, de egy __________________kozma ferenc Tár ca Mozogni, mozogni... Solt-Tételalján jó földünk volt, kertészkedtünk. Főként az asz- szony. Padlizsánt (török- vagy kékparadicsomot, Jókai szerint tojásgyümölcsöt, erdélyi román jövevényszóval vinetát) például öt mázsát is megtermelt. Én leg­följebb a kolorádók napi három­szori szüretelésében jelesked­tem: aljasul petróleumos kon­zervdobozba pöccintettem őket, dühös-boldog vadászkéjjel. Re­kordom esti szedésben nyolcvan­hét csíkos krumplibogár volt. Ter­mészetibb életet éltünk, Júliám még föl is kergetett a furcsa nevű meggyfára, melynek termését gyógyszeripari felhasználásra jobb áron vették át, utoljára 19 pi­ros kilót szedtem le: fiatal voltam, még csak hatvanhárom éves. O, fáramászás-nosztalgia: oly tá­voli ma nekem, mint a holdutazás. Akkor studíroztam utoljára kö­zelebbről közlekedési civilizáci­ónk fejlődését. Tételhegyen Feri bácsiék, meg a szüleik, meg a rokonság elbe­széléséből tudtam meg, hogy a harmincas-negyvenes években a legközelebbi uradalomban reggel ötkor kezdték a munkát, tizenkét- tizenöt kilométernyi volt az út odáig, legkésőbb hajnali három­kor neki kellett vágni, mert “gya­logos huszárok voltak az öregeink mind” - nevetett Kati néni. Kicsit hitetlenkedtem, hogy még kerék­párjuk sem volt, (Kati néni a nyolcvanas években már sárga Jáván motorozott), aztán eszem­be ötlött, hogy hiszen gyerekko­romban legalább akkora urizálás volt a bicaj, mint a kisérettségi (ezt tizennégy évesen, nyolc osz­tály után kellett letenni). Első ke­rékpáromat nővéremmel közösen kaptam, ócska, kályhafestékkel lemázolt, ötféle alkatrészből (Puch, Steyer-Waffenrad, Dür- kopp, NSÚ, Baronia) barká­csolta eladásra egy freidorfi sofőr, nővéremmel egy esztendőre ez volt születésnapi, karácsonyi, húsvéti ajándékunk. Évtizedek múltán Hollandiá­ban megcsodáltam a kerékpáros kultúrát, de már kocsira vágytam. Most pedig, zihálva, örülök, ha képes vagyok húsz lépést gyalo­golni. A mozgásszabadságról tehát sokféle képem van. Más volt Jumbo-Jetten a Pá- rizs-Miami út, némi kényszerke­rülővel, s megint más volt a Bukarest-Karachi út Boeinggel, s onnan, kis, felesleges mutatvány­kanyarral az Indiai-óceán fölött, kényszerleszállásai a vörös kősi­vatag közepén, Quettában, fel Izlamabadra. Más a Khiber há­gón, gyalogúton, Peshawar és Ka­bul között, szemre csak egy arasznyira a Himalája közeli, 7690 méteres csúcsától, út menti, szabad ég alatti kis mészárszékek között, melyek a fákra akasztott, félbe-negyedbe hasított, nyúzott, legyek borította kecskéikkel, ju- haikkal csábították a vevőket, és más volt a londoni metró, más a beduinsátor a Holt-tenger közelé­ben, más motorhajóval az Égei- tengeren és más Szibéria meg a Kaukázus fölött, jó volt Koppen­hágában és még jobb Madridban - pláne, mert nem is szeretek utazni. Most viszont közlekedési sta­tisztikát olvasok. Ahogy hajdan, állítólag, szap­panfogyasztásuk szerint mérték össze a népeket civilizációjukban, most azt latolgatják, egy óra alatt átlagban hány kilométert tesz meg életében egy norvég, egy ka- zak, egy Srí-Lanka-i, és mennyiért. Azaz, másképp nézve, hány óra alatt keresi meg az útiköltségét. Milyen messze lakik munkahe­lyétől, mennyit utazik naponta, s az mennyibe kerül neki. A jó, gyors és olcsó tömegköz­lekedés a győztes. Vagyis nem a Jaguár. De nem is a magyar államvas­utak helyi járatai. Öreg barátom panaszolja, hogy milyen nevetséges a személyvona­taink kereskedelmi és forgalmi se­bessége (Közép- és Nyugat-Euró- pában szerinte minden bizonnyal csigarekorder, a becsült sebessége 30 km/óra) - és jaj, még mindig gyorsabb, mint csúcsidőben az agglomerációs utakon autóval, busszal. Ahová (sztrádadíjat spó­rolni) leköltöztek a kamionok, sze­kérsebességre szorítva a kétség- beesetten munkába igyekvőket. Van olyan brüsszeli számsor is, mely azt mutatja, mennyi ener­giahordozót „költenek” egy főre némely országban - és mire. Mennyi szennyező anyag jut a le­vegőbe - és mire. Mintha a legelő szállítóeszközök fű-, széna- vagy szalmafogyasztását össze lehetne hasonlítani a benzinnel. Mintha hatmilliárd ember visszatérhetne a ló hátára. Festina lente - siess lassan: a derék latin közmondást a piaris­táknál, annak idején, egészen másra értettük: arra, hogy aki kapkod, akinek a mozdulatai is hadarnak, aki felületesen hamari, messzire nem jut. Most kiderül, gyalogosan talán messzebbre ju­tott volna az emberiség. Az ENSZ jelentése a környezet­szennyeződés gyorsuló tragédiá­járól persze nemcsak ilyen egy­szerű, kissé gunyorosan kezelhe­tő tanulságokat hordoz. A fő lu­das, az USA, bizonyára nem azon van fennakadva, hogy milyen lóra kellene ülnie. Ha van esély a tragédiára, a ka­tasztrófára, akkor az meg is lesz. Nemigen tudok példát rá, hogy mind közönségesen hallgatott vol­na valaha is az emberiség a jó szó­ra. Józan szóra.Rövidesen meggyfa sem lesz, amire hamar fölkapasz­kodhatnék egy atlantiszi özönvíz elől. A nagy, Noénak való baj talán csak negyed évszázad múltán tá­mad - addig még úszni sem tanul meg az egész emberiség. Bodor Pál (DIURNUS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom