Új Dunántúli Napló, 2001. február (12. évfolyam, 31-58. szám)

2001-02-07 / 37. szám

2001. Február 7., szerda KULTÚRA RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal Amerikából jöttek... A Pécsi Szimfonikus Zenekar hangverseny körútjáról A napokban érkezett vissza a Pécsi Szimfonikus Zenekar egy része ame­rikai turnéjáról. Az együttes 37 fős „maradéka” Gershwin Porgy és Bess című operájában működik közre március végéig az Egyesült Államok­ban egy kis Hong Kong-i vendégsze­repléssel megszakítva. Kodály Galántai táncok című művét, Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét és Brahms I. szimfóniáját adta elő az Egyesült Államok négy államában (Visconsin, Michigan, Virginia és Dél- Karolina) hat hangversenyen a Pécsi Szimfonikus Zenekar Hamar Zsolt (ké­pünkön) vezényletével, mondja Szkladányi Péter igazgató. Három ame­rikai szólista, Makiko Hirata, Abbey Si­mon és a hazájában igen elismert, ha­talmas dinamikai skálán játszó Ruth Laredo lépett fel velük két-két koncer­ten. A hangversenyek többnyire egyete­mekhez kötődtek, s nagy termekben - mint például a madisoni 2300 főt befo­gadó hangversenyterem - zajlottak, ko­moly közönségsiker mellett. Az eddig megjelent kritikák igen pozitívak, mondja az igazgató, s ez nagyon bizta­tó a jövőt tekintve, hiszen az amerikai referenciák ott lényegesen fontosabbak, mint az európaiak. A zenekarral pedig az impresszáriónak, Peter Kleinnek hosszú távú tervei vannak, részben a Porgy és Bessben való további részvé­tel, többek között a Bermudákon és Tel-Avivban való fellépés kapcsán, rész­ben pedig egy következő év eleji zenekari turné reményében. Az Amerikai Egyesült Államokban, leszámítva néhány budapesti nagy­zenekart, még nem jár­tak magyar zenekarok, s ez szakmai szempontból mindenképpen biztató a pécsiek szempontjából. Magyarország iránt pedig észrevehető­en megnőtt az érdeklődés és a szimpá­tia az utóbbi években, ez egyértelműen érezhető volt a turné során. Az együttes számára a tavaszi soros bérleti koncerteken túl komoly felada­tot jelent a nyári zenei fesztivál, amely idén „A dóm” címmel kerül megrende­zésre neves vendégművészek és együt­tesek - Király Csaba, Pierre Cao, Ligeti András, Cziffra János, a Salzburgi Dóm Énekkara, a Bartók Vonósnégyes és a Matáv Szimfonikus Zenekar Kamara- együttese közreműködésével. A Pécsi Szimfonikus Zenekar legkö­zelebbi turnéjára feltehetően a „hazai fesztivált” követően, a nyár közepén kerül sor. CSERI LÁSZLÓ Félrelépő színészek A szereposztás a plakátokon, a bemu­tató időpontja a naptárakban. És akkor jön a baj! Nem csak a főszerepet játszó színésznek kell kiesnie ahhoz, hogy a tervezett előadás elmaradjon. Széles a stáb, mindenki fontos. A kényszerű műsorváltoztatás anyagi kárt is okozhat. Ezért pedig - ha vétkesnek minősül- felelnie kell a galibát okozó művésznek. Van erre friss példa a Pécsi Nemzeti Szín­házban is. Két darabban is feladatot kapó művésznő balesete zavarta meg az évad­programot. A PNSZ vezetése a művésznő ügynökségének állásfoglalására vár, ennek ismeretében fontolja majd meg, alkalmaz-e és milyen szankciót. Túl sok eszköz egyébként nem áll a ren­delkezésükre, de azért a színházi rendtartás és a működési szabályzat ad fogódzót. Si­mon István ügyvezető igazgató a végletes esetnek azt tartja, ha az előadás a színész felróható hibájából marad el. Ebben az eset­ben - volt rá példa négy évvel ezelőtt - a telt­házas napi bevételt ki kell fizetnie a hibázó szereplőnek. Ez az összeg most 360-470 ezer forint között van. Létezik az úgyneve­zett rendbírság, ahogy Simon István fogal­mazza: pénzben kifejezett rosszallás. Ki­sebb vétségek esetén - ezek között a leggya­koribb a késés, néha az ittasság - alkalmaz­zák, maximum 10 ezer forintos büntetést je­lent. Az igazán kiváló színészekkel azonban- mondja az igazgató - a legritkábban van ilyen gond. Hírcsatorna AZ ORSZÁGOS Zeneiskolai Zongoraverseny területi váloga­tójára került sor Pécsett, a Mű­vészeti Szakközépiskolában. Az országos versenyre továbbjutott Erdélyi Dániel (tanára: Megyi- móreczné Schmidt Ildikó), Vass István (tanára: Levente Judit) és Megyimórecz Anikó (tanára: Tényi Zoltán). Valamennyi ta­nuló a pécsi Liszt Ferenc Zene­iskola tanulója. (d) TÖRZSVENDÉGEK által java sóit alkotók rendhagyó tárlata nyílt a napokban Pécsett a Mű­hely Galériában „Közönségdíjas kiállítóink” címmel, amely már­cius 3-ig látogatható. A galéria rendszeres látogatói számos pé­csi festő- és szobrászművész mellett Szász Endre munkáira, összesen harminc neves mű­vészre adták le voksukat. (br) A KORONÁZÁSI jelvények lá­togatása változatlanul nyitott marad az általános és középis­kolások előtt. A kormány erede­ti rendelkezését - 2000. decem­ber 31-ig csoportok program esetén ingyen utazhatnak az or­szágházba - módosították, és az Oktatási Minisztérium dön­tésének köszönhetően diákok előtt 2001. december 31-ig nyi­tott ez a lehetőség. (aa) A SANYARÚ helyzetben lévő megyei múzeumok működésé­nek anyagi támogatását remélik a szakemberek a múlt év végén alakult Pécs-Baranyai Múzeumi Közalapítványtól. Áz 500 ezer forintos alaptőkét fele-fele rész­ben a pécsi és a megyei önkor­mányzat adta össze. (aa) A GYERTYASZENTELŐ Bol­dogasszony napján, február 8- án 17 órakor gyertyamártással összekötött foglalkozást tart a Szivárvány Gyermekházban a pécsi Életfa Waldorf Szülői Kör. A civil egyesület kéthetenként csütörtökön találkozik a gyer­mekházban, a pécsi Waldorf- iskolát a jövő évben szeretnék elindítani. (br) SZEKSZÁRDI keramikusmű­vész, a Ferenczy-díjas Fusz • György munkáiból nyílik tárlat február 7-én 17 órakor a pécsi Civil Közösségek Háza Gebauer Galériájában. Fusz a pécsi kerá- miabiennáléknak is rendszeres, gyakran díjazott résztvevője, tárlatát Bükkösdi László, a Pé­csi Kulturális Központ igazgató- helyettese nyitja meg. ______(bri Az ülve megfagyott katona... Pécsi magánnapló a doni katasztrófa idejéről Nem él már Végvári Miklós egykori főtörzsőrmester, a 12. tüzérhadosztály írnoka, csupán naplóját hozta be szer­kesztőségünkbe özvegye. E naplóból a katona szemüvegén át elevenednek meg a doni katasztrófa napjai, azé a kato­náé, aki kimenekülhetett a poklok poklából. Végvári Miklós Pécsett lakott; az ötvenes években végleg leszerel­ve a bányához szegődött, s onnan is ment nyugdíjba. Felesége szin­tén a bányánál (az újhegyi szén­mosónál) dolgozott. Négy gyer­meket neveltek fel. Az egykori ezredírnok doni naplójában többek között' meg­elevenedik a Don menti Petrovszkaja faluban töltött 1942- es karácsony, a boldog csomag­bontás (a szaloncukrot és az édességet az ezredparancsnokság területén élő idős házaspárnak és a velük élő hét gyereknek adta), s arról is ír, hogy az ünnepekre Lehoczky Lajos ezredes hazauta­zott, s helyette az első segédtiszt, Koromváry Miklós vette át a had­műveletek irányítását. Valójában az 1943. január első napjaiban az orosz állások felől érkező szórvá­nyos támadásokra a magyarok válaszolgattak. Közben visszaér­kezik az ezredparancsnok (egy üveg pálinkával lepi meg Végvári ezredírnokot), ám híreket arról nem hoz (ha hozott is, nem kö­zölhette) s főleg arról nem nyilat­kozik, hogy mikor kaphat sza­badságot a honvéd, mikor lehet­ne a bakának is hazalátogatni. „Nap mint nap voltak vesztesége­ink, hol egy felderítő, rádiós vagy a löveg mellett harcoló vesztette életét. A tüzér tüzelőállásokat egyre nehezebb volt megközelíte­ni, akadozott az élelem és a lő­szerutánpótlás, jelzések érkez­tek, hogy az emberek nagyon ne­hezen bírják a hideget.” És elérkezik a naplóban január 17-e, amiről illik talán szó szerint is idézni, „...fergeteges támadás­sal indultak meg az oroszok, amit órákig tartó, hatalmas tüzérségi tűz előzött meg. Figyelő állása­inkról állandó jelzések érkeztek, hogy nem sokáig tudják tartani az állásokat, és parancsokat kér­tek a további teendőkre vonatko­zóan, ám az ezredparancsnokság is csak azt az utasítást kapta a fel­sőbb vezetéstől, hogy tartsunk ki a végsőkig, a segítő erők útban vannak. Az ezredparancsnok kint járt az arcvonalon, s maga is látta, hogy a helyzet reménytelen...” Január 18-án az ütegek sorra je­lentették, hogy feladják az állás­pontokat és visszavonulnak. Va­lójában 24 óra leforgása alatt vé­get döntő vereséget szenvedett a magyar hadsereg (mint ahogyan Végvári a naplójában írja: az ez­redparancsnokság január 18-án délután járműveivel elhagyta Petrovszkáját) és megkezdte a menekülést. („Nekem, mint ír­noknak fel kellett volna robbanta­ni az egyik kocsin lévő dokumen­tumokat, köztük az egész tüzér­ségre vonatkozó adatokat, nevek­kel, térképekkel és egyéb titkos iratokkal együtt, de erre már nem volt mód. Mindenki ment, amer­re látott... A nagyfejek már elre­pültek Budapestre... ” A menekülés „1943. január 18- tól március derekáig tartott, igen nehéz feladat elé állítva embert, állatot (lovakat) egyaránt. A visz- szavonulás alatt igen sok embe­rünk elveszett, megbetegedtek vagy a fáradtságtól a hidegben le­pihenve megfagytak. Erre nem is jó emlékezni; látni az ülő, megfa­gyott katona tetemét.” A napló még hosszan taglalja a katona sorsát, a napok, hónapok és évek egymásra hullását; Mára- marosszigetet, majd visszavonu­lást Debrecenbe; végül Budapest „védelmét”, az utolsó ütközeteket. Döbbenetes olvasmány. Végvári Miklós katonaélete 1945 novemberében vett újabb fordulatot; egy „rövid időre” be­vonult a magyarbólyi határőr zászlóaljhoz... KOZMA FERENC Tárca Könyv Jeles (5) „Igen, gyerekek közelében, ahol - mint a sárga, őszi napocskán az asztalra kitett diószemek - egy­más szeretetében csöndben és egyformán lehetünk. ” Ez itt nem kritika, még csak nem is recenzió - a bizonyos ha­zai doktrinér ítésziskolák sze­rint kötelező személytelen hangra süket vagyok, szeretem, ha valami személyes -, a könyv­ajánlástól pedig idegenkedem, egy könyvnek, egy írónak, ha valóban könyv, ha valóban író, úgysincs szüksége reklámra, PR-ra, imázsformálásra, mert idővel úgyis kinehézkedi magá­nak a helyet, ha máshol nem, hát olvasója szívében, sorsában, könyvespolcán, és ez a fontos, nem a Kossuth-díj. Jeles András első, Büntető század című köny­ve nálam már megkezdte a ne­hézkedést. „Rilke észrevette, hogy a dol­gok árvák, és Rilke segít rajtuk, ha kimondja testvériségüket. Mint a kutya, ha kihúzzák lábá­ból a tövist, örül e hangnak a ma­gatehetetlen világ. ” A szerzőt színházi és film­rendezőként ismerheti az elmúlt 25 év hazai film- és színháztör­ténetének ismerője. Jelest úgy definiálhatnánk, mint aki nem vesz részt, s mint aki következe­tesen másképp próbál beszélni - színházban, filmen, szövegben -, egy olyan nyelv felé töreked­ve, amit vagy elvesztettünk már, vagy soha meg sem találtunk. Jelest a 80-as években bizonyos hivatalosnak nem nevezhető, ám mértékadó körökben a leg­nagyobbak közt emlegették, káderék-Kádárék betiltották (Álombrigád). „Valószínű, hogy nem a hata­lom teremti meg a kiszolgálóit, el­lenkezőleg: a szolgalelkűek buz­galma, az adminisztrációs meg­szállottság galvanizálja életre Gó- lem elvtársat. ” A Büntető század egy valódi, született outsider, egy kívülálló reflexiója arról, ami van. Jeles szemlélődik, majd az általa oly nagyon szeretett japán hai- kukhoz hasonló terjedelemben, intenzitással és szellemi-lelki ra­dikalizmussal papírra vet egy-két mondatot, melyeket olvasva megáll bennünk az ütő. „Génét egy féreg, aki ezzel tö­kéletesen tisztában van, és ez kü­lönbözteti meg a többi féregtől, aki Hófehérkének vagy Konfuciusznak képzeli magát. ” Az fekszik és kel majd e könyvvel, aki tudja, hogy valami nagyon hiányzik, de azt is, hogy minden megvan. Jeles komolyan - tehát magára - veszi azt, ami éppen itt van, nem reménykedik, ez adja szövegei kegyetlenségét és tragikumát, de ez nyújt vigaszt is: minden múló pillanat örökké­való, tehát esély a mindenség megváltoztatására. A Büntető század blaszfémikus és vallásos, Isten nélküli és isteni egyazon grammatikai mozdulatban. „Isten nem értheti azt, ami itt közöttünk, az élet ellenében törté­nik - egyszerűen nem fogja fel!" NIMMERFROH F. Jeles András: Büntető század Kijárat Kiadó, 2000 980 forint, 206 oldal SZIGETVÁR MÚLTJA KÉPEKBEN. Több mint száz képeslap - köztük a legrégebbiek az 1880-as évekből - várja az érdeklődőket a Szigetvári Városi Könyvtárban egy helyi lokálpatrióta, Pálffy Cézár Károly gyűjteményéből rendezett tárlaton. ____________fotói tóth l. Fe gyveres nők a Kunhalomban Elvágtatunk a hírek mellett, fölvil­lannak egy pillanatra, majd jön a többi, az újdonságok szakadatlan hordaléka, s elfeledjük azt is, amit észrevettünk. Nekem sem jobb á történelmi memóriám. Csak éppen grafomán vagyok, de nemcsak úgy, hogy te­leírtam az életemet és a másokét - hanem úgy is, hogy följegyzek ezt-azt, gondolatot, eseményt, tényt, következtetést, de mivel rendetlen vagyok, elveszítem, és öt év múltán előtolakodik a sem­miből, s azt mondja: ide süss, hát ezt megírtad? Nem tudom már. Arra azonban emlékszem, mert itt a papír, hogy Kazahsztán keleti határán számos kurgánt ­kunhalmot - tárt föl egy amerikai régésznő, Jeanine Davis Kimball - és cáfolhatatlan bizonyítékokat talált arra is, hogy rábukkant a harcos nők, az amazonok sírjai­ra. Ötven sírdombot tárt föl, s ta­lált „háztartásbeliekhez” illően, szerényen, főző edényekkel el- hantolt férficsontvázakra - s bő­ven katonaasszonyokéra. Hét sír­domb kifejezetten lovastiszti ran­gú nőket rejtett magában, mellet­tük bronz nyílhegyek, vas tőrök, fenőkövek, vértek. Papnők te­metkezési emlékeire is rábuk­kant. Elgondolkodtató megálla­pítása szerint az asszonyi sírok általában sokkal gazdagabbak mint a férfisírok. A felfedezés több szempontból érdekes. Először is: a dél-ukrajnai kur- gánok hasonló leleteinek láttán a szakértők sokáig úgy vélekedtek, hogy a fegyverek csak az asszo­nyok jelképes védelmezésére he­vernek ott, az előttük álló hosszú útra. (Az akkori régészek ezek szerint minden bizonnyal úgy gondolták, hogy a férfiak mellett viszont azért hevernek főzőedé­nyek, hogy ne éhezzenek meg az úton.) Egyébként a feltárás most kétséget kizáróan bizonyította, hogy az elhantolt nők fegyveres harcban szerzett sebektől pusz­tultak el. Másodszor: már Hérodotosz, Krisztus előtt 450 körül hírt adott e félelmetes hölgyekről, de keve­sen akartak hinni neki. Kivéve a vázakészítő görög művészeket, akik két és félezer éves munkáik tanúsága szerint még azt is tudni vélték, amit azóta más források is igazoltak, hogy az, amazonok a jobb'mellüket levágták. Végül nem szabad elfelejteni - jegyzi meg egy jól tájékozott né­met szerző -, hogy nemcsak az iráni eredetű szarmatáknál dívha­tott hajdanán a matriarchátus, ha­nem (legalább is Burkhardt Böttger berlini Eurázsia-szakértő régész szerint) az egész Arai-tótól keletre eső terület jó ideig a mat­riarchátus földje volt. Illik mindenesetre tudni, hogy a szarmaták lovas pásztornép volt. Az eurázsiai sztyeppéken ló nélkül meg sem maradhattak vol­na. Nos, az egyik leggazdagabb sír egy tinédzser korú (hány évig élhettek?) katonalányé volt, a nyakában hordott amulett egy bronz nyílhegy, az övében emlé­kül egy vaddisznó agyara - és amiből az amerikai régésznő két­séget kizáró következtetésekre ju­tott: a lába olyan görbe volt, ami­lyen (szerinte) csak egy lovas nemzet lányaié lehet. Hát ezt kinőttük. Megyek az utcán, szép, hosz- szúlábú nők húznak el mellettem. Hol vannak már azok a régi idők. Ők nem amazonok, én pedig főz­ni nem tudok. Bodor Pál (DIURNUS) 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom