Új Dunántúli Napló, 2000. december (11. évfolyam, 329-357. szám)
2000-12-28 / 354. szám
2000. December 28., csütörtök HATTER PORT Ő, a gróf és a karácsonyfa Karácsony táján majdnem úgy viselkedünk, ahogy egész évben kellene: hirtelen feltámad bennünk a szeretet, de legalábbis a lelkiismeret-furdalás a nálunk szerencsétlenebb, elesettebb, sorskivetettebb embertársaink iránt, akik egy nagyon furcsa szóval felebarátaink. Vannak köztük szegények, és vannak a legszegényebbek, akiknek semmijük-senkijük nincs. Lehet, a saját hibájukból jórészt, de ez pillanatnyi helyzetüket nem befolyásolja. Legtöbbjük számára az olyan kifejezések mint „karácsony”, „újév” nem sokat jelentenek - egyet bizonyára nem: jót. Az első nagyobb akció, ahol a városi hajléktalanok karácsony címén összegyűlnek, az önkormányzat és a máltaiak közös ünnepsége. A Centrum Áruház parkolója mellett felállított sátorban, ahol egy hónapon át ajándékokat lehetett vásárolni, most virsliért, b bejgliért, forró teáért, kisebb-nagyobb ele- mózsiás csomagokért, ruháért tolong a több száz emberből álló rongyos, viharvert sereg: ~°: így, összegyűlve úgy festenek, mintha a valahai, nyomorúságos időket idéző filmben statisztálnának. Pedig ők saját, mostani élet- történetükben játszanak főszerepet. Már cihelődnek, a szervezők rakosgatják össze a padokat, a sátor végében a közterület-felügyelők kapnak ajándékot a város jegyzőasszonyától, amikor egy idős asz- szony még mindig ott áll a placc közepén, A1 üres kólásüvegekbe tölteti ki magának az utolsó csepp teát is.- Olyan finom - dugdossa bele a szatyrába.- Mama, kéri még ezt a kis zsemlét? - a rendrakók láthatólag minél előbb szeretnének megszabadulni az utolsó morzsától is, menni haza, fenyőt díszíteni. Megszólítom az asszonyt. Mariann néninek nevezi magát, 72 éves. Mosolyogva válaszol.- Drágám, hova megyek? Le szoktam járni a vasúti váróba, de ma este azt is korábban bezárják. Van egy picike lakásom, az is valami, de tudja, nincs benne semmilyen fűtés. Sose vagyok kialudva, mert a fél éjszakát úgy töltöm, hogy fázom. Egyedül is karácsonyozom, fa nélkül. Azt szoktam csinálni, hogy beszélgetek igazi hajléktalanokkal. Sokat panaszkodnak, hogy még a szállásokon is rossz a soruk, álmukban lehúzzák róluk a cipőt, a zoknit, verekednek. Persze, azért a karácsony jó is. Kicsit odafigyelnek ránk, kapunk ezt-azt, mindenki felteszi a bárányarcot...- Szilveszter? Hát, annak is meg kell lennie. Évek óta az utcán töltöm, a Széchenyi téren, mert tele van vidám emberekkel. Es persze összeszedem az eldobált üvegeket. Nem egy nagy Kánaán, de valami. Az is igaz, hogy az üvegeket haza is kell cipelni, ultrás vízzel kimosni, mert másképp nem veszik át. Aztán el kell vinni őket a boltba, de lehet, az egyik üveg miatt kigyalogolok Kovácstelepre, mert ott van egy maszek, aki átveszi, egy másikkal meg mehetek a Mohácsi útra, 15 vagy 20 forintért. Együtt hagyjuk el a sátort. Odakint egy végtelenül bánatos, sapkás férfi áll, mintha az Éjjeli menedékhely legautentikusabb előadásából toppant volna elénk. így is beszél.- Mamicskó, neked jutott? Látod, megint elkéstem, én mindig elkésem. Egy furgonba pakoló nő, hallván a panaszt, még odavisz hozzá egy szatyrot.- Tessék, itt egy fehérneműs-csomag - nyomja a férfi kezébe. Majd hozzáfűzi: - De nem eladni! tokban hirtelen még mélyebbre zuhanó emberekbe, amennyire szavakkal lehet, lelket verjen.- Ilyenkor mindenképp nehezebb nekik. Bezárnak a pályaudvarok. De egy-egy csoda mindig akad. Épp ma mesélte egyikük, hogy az utcán aludt, valahol a Ró- kus-domb alján, és egyszer csak lement hozzá egy férfi, felhívta a lakásába, megfürdették, adtak neki vacsorát, ott töltötte a napot. Valamilyen módon ez lenne a megoldás, mármint a társadalom odafigyelése, annak a felismerése, hogy ez a mi problémánk is, ugyanis az intézmények ereje véges. Lehetnek a városban vagy ezren, és ez nagyon sok. A nappali melegedőn, ahol az ételt is osztjuk, karácsony másnapján például megjelent egy egészen jól szituáltnak tűnő család, két gyerekkel. Ez mindenkit meghatott, még magukat a hajléktalanokat is, volt, aki odaadta a gyerkőcöknek a szaloncukrát. Ami az új évet illeti: tudom, hogy a lelke mélyén mindegyikben ott van, talán egy kicsit jobb lesz, más lesz. De ennél a reménynél sokkal erősebb a félelem, íme, megint egy év, amit át kell vészelni valahogy. Karácsony másnapján legurulok a sokat emlegetett vasútállomásra. Valóban, az útmutatás helyénvalónak bizonyult, itt vannak ők. A mikrovilág polgárai szinte száz százalékos pontossággal beazonosíthatóak: idősebb úr, nyírott bajusz, halszálkamintás, kissé divatja múlt, mégis elegáns télikabát, az asztalon báránykucsma - várja az unokát/készül az unokához; szőke fiatalember, oldalra fésült hajjal, homokszínű ballonkabátban, mintha a „Legyen ön is milliömos”-játék utolsó kérdésen töprengene, szemét a plafonra mereszti; egy horgolt sapkás néni, keresztrejtvényt fejt, szemüvege aranyszínű láncon függ a nyakában. És a hajléktalanok: egyikük az ablaknál ül, leginkább a néhai Hajnóczy Péter íróra emlékeztet, ideges, felugrik, kinéz a peronra, visszaül, magába roskad, teljesen rongyos kék pulóverének ujját mustrálja, de ezt meg amolyan finom, gyöngéd mozdulatokkal, mintha azt mormogná magában, „a csudába is, ez bizony felfeslett”! Néha felém les összehúzott szemöldökkel, nem bátorít beszélgetésre. Közvetlenül mellettem egy füles sapkás alszik az asztalra borulva. Minkét keze lelóg, egy-egy Spar-szatyor fülét markolja. A fal mellett ketten ücsörögnek torzon- borzan, két kézzel könyökölve könyv fölé hajolnak. Az idősebbik (60 év körüli lehet, vélem, bár tudom, csupán a külső alapján akár évtizedeket is tévedhetek) kérdésemre, miszerint zavarhatok-e kicsit, azonnal elsüllyeszti csomagjában a Tények és tanúk sorozat egyik viharvert kötetét, a címét sem tudom elolvasni, s úgy feleli, mélyen a szemembe nézve:- Engem te nem tudsz zavarni. Leülök vele szemben, a másik olvasó mellé, aki viszont fel se pillant a könyvéből, úgy mozdul odébb valamelyest, jelezvén, nem bánja, ha odatelepszem, de őt nem zavarhatom.- Karácsony vagy nem karácsony, nekem totál egyre megy, mert közben meg december van. Hideg van cefetül, a melegség csak akkor tölt el, ha bekapsz egy felest. Sima képlet. Erőltetem, hogy milyen volt az, még az előző életében, amikor ő is családban, meleg szobában, feldíszített karácsonyfa árnyékában töltötte ezeket a napokat.- 1944? - les rám szinte turpis mosoly- lyal a bajusza-szakálla mélyén. - Mond ez valamit?- Jó rég volt - felelem.- Kilencéves voltam, és mint minden évben, mi, cselédgyerekek is felmehettünk a gróf úrhoz a kastélyba szenteste. A gróf nagyon puritán, szikár öregúr volt, eszébe sem volt, hogy meneküljön a ruszkik elől.- Melyik grófról is van szó? - vetem közbe.- A nevét elfelejtettem - jön azonnal a felelet, keményebb hangon mint eddig. - No, ott aztán volt csuda elég. Aranyalma, dió, házi főzésű szaloncukor... Lefogadom, soha nem ettél olyat! Csak ingatom a fejemet.- Na, szóval nekem ilyen karácsonyaim voltak, döföd.- És azóta?- Azóta? - néz rám szinte megrökönyödve, miközben lassan kezd felállni. - Ez volt az utolsó. Soha többé nem volt ilyen. Nem is lesz. Kettőt ránt a nadrágján, elballag a kijárat felé. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a másik ember felkapja a fejét az olvasásból.- El ne hidd neki - mondja alig hallhatóan, motyogva. - Ezzel jön mindenkinek. Ő, a gróf meg a karácsonyfa. Olvasta valakinek az életrajzában. Baromira sokat olvas, az hótziher. Rendes krapek a Janó. Senkinek sem tudna ártani. Hallom, nyűik megint az ajtó, informátorom visszabújik a könyvbe. Míg kintről azt hallom a hangosbeszélőből, hogy 17 óra 35 perckor személyvonat indul Szigetvárra, szemem egy sort kap el könyvből: „Nekünk ezért nem jár kakaó...”, csak ennyi. Ahogy a bűnbánó Pásztorok mondták, midőn meglátogatták a halálos beteg Nemecsek Ernőt. MÉHES KÁROLY Hajdú Krisztián is nagyjából az utcán töltötte az ünnepeket. A Támasz Alapítvány szociális munkásaként éppen az volt a feladata, hogy ezekben az emelkedett pillanaÉvek óta az utcán fotó: tóth l. Új Dunántúli Napló - 7. oldal-hetedik oldal — KOZMA FERENC^ Ezredvég Az évezreddel együtt sokféle dolgok tűnnek tova álmainkból is, s ha tetszik, ha nem, közülük megannyit végleg el kell felejteni. Tudom én is, hogy nem lesz már belőlem sohasem világutazó, felfedező (erre járt az agyam ifjúkoromban), nem fogom a világot megváltani, s el kell fogadnom azt is, hogy a karácsonyi szentestén „megétetett" busa fejű kutyám fültövét nem tudom megvakami 2001-ben. Nem tudom megvakami soha többé. A jószág a gazdája bűnét magára véve (nem volt láncra kötve életének hét esztendejében egy pillanatra sem) ment el az árnyékvilágból, lelke rá annak, aki az útjában segítette. Az ezredforduló egyébként különleges dolog, ritkán esik rá sor emberöltőnyi pillanatokból mérve, s amióta az időt új szisztéma szerint számoljuk, ez lenne a második. Ekként egyre gyakoribb tárgya a szóbeszédnek (már csak három napunk van vissza odáig) és amilyen oktalan az ember, jókedvvel, tűzijátékkal fogja köszöntem, malacot zabái és pezsgőt bont (és tévézik éjféli időben), ám e pezsgőbontásra készülve esélyt is adhatna önmagának arra, hogy feledhetetlenné és különlegessé tegye azt a néhány órát, ami még hátra van. De nem teszi. A híradások ugyanis egy cseppet sem különböznek a korábbiaktól, nem mások, nem felemelőbbek a szokásostól, hanem ugyanolyan hétköznapiak és szürkék. Már amennyiben ismét csökken néhány forinttal a korábban égbe emelt benzinár, Izraelben nincs béke, Szaddam vérdíjat tűz ki a nyugati vadászpilóták fejére, Pallag megfellebbezi a becsületsértésben ellene hozott ítéletet, Kostunica nem állítja bíróság elé Milosevicset, leég egy baromfitelep Bezedeken, s még mindig titkosan kezeli szerződéseit az Országimázs Központ. Az évezred végét, az elvárhatóan különleges és felemelő pillanatokat nem tisztelik az ember vezérelte események. Jönnek kéretlenül. S olyanok, amilyenekké mi tesszük, se jobbak, se rosszabbak, mint az év többi napjaiban valók. Már csak dacból se. Ám én mégis azt mondom, bizakodjunk és ne adjuk föl. CSERI LÁSZLÓ ______________________ A század emberei Egy friss közvélemény-kutatás szerint Vlagyimir Iljics Lenin lett Oroszországban az évszázad embere. A megkérdezett 1500 személy 14 százaléka nevezte meg Lenint a XX. század legfontosabb orosz személyiségének, őt Sztálin követi a népszerűségi rangsorban 9 százalékkal, a harmadik pedig a Nobel-díjas Andrej Szaharov atomfizikus, emberi jogi harcos lett 8 százalékkal. Sztálint az oroszok egyöntetűen kegyetlen diktátornak tekintik, aki több millió honfitársuk haláláért, munkatáborok felállításáért felelős, ennek ellenére nem kevesen a sztálini rendszert tartják a rend és fegyelem eszményképének, olyannak, amilyenre a mai káosz eloszlatására is szükség volna. Az évszázad híres orosz személyiségeinek rangsorában Jurij Gagarin, az első űrutazó került a negyedik helyre, Mihail Gorbacsov pedig az ötödikre. Az amerikai Time magazin még tavaly Albert Einsteint választotta az évszázad emberének. a második Roosevelt, a harmadik Gandhi lett. Ez a sor sem egészen ízlésünk szerint való, de gyökeresen más mint az oroszoké, mégsem két diktátor van az élen. Az sem kizárt persze, hogy újra kellene gondolni ezt az egészet, s Lenint berakni az első öt közé, örüljenek az oroszok is valaminek. Természetesen számunkra ez a rangsor sértő, a sok kiválóság között azért szóba jöhetett volna egy magyar is, mert hiszen volt nekünk többek között Szent-Györgyi Albertünk, Bartók Bélánk, igaz, Kun Bélánk és Rákosi Mátyásunk is, de ők nyilvánvalóan eltörpülnek Lenin és Sztálin mellett. Mindent egybevetve, a mi pozitív és negatív hőseink valamennyien kimaradtak a listáról, bár az megnyugtató, hogy néhány nap múlva már senkit sem érdekel ez az egész, hiszen új évszázad veszi kezdetét. S ha körülnézünk, már itt vannak a következő század emberei: tudósok, feltalálók, művészek, diktátorjelöltek. Ez utóbbiból van a legtöbb nálunk, s csak remélni tudjuk, hogy a sikerlisták közelébe sem jutnak. hetedik oldalt HOLNAP Riport ijü|_!_ __________________ A t enisz, a lovaglás, a golf ma már nem a kiválasztottak sportja Napjaink tehetős polgárai inkább óceánjáió vitorlástúrákm indulnak, ahol rájákat simogatnak, delfinekkel játszanak a sós vízben. Vagy Egyiptom partjainál száUnak alá a mélybe, a trópusi élővilágban búvárkodni. Az egy-két hetes túrák ügyesen szervezve is legalább féúniüió forintba kerülnek. Portré Peterdi Dániel református lelkész élete és hivatása egy, pedig neki is jól esne néha külhoni mintám, hétévente elmenni hosszú szabadságra Portré Aki a török hódoltságot dicséri Tanult Oxfordban, Heidelbergben, Koppenhágában - csupa olyan egyetem, amely már a középkorban működött. Kutatásai időszámítás előtt 800-tól 1700-ig terjednek, de ezen belül vannak olyan időszakok, amelyekkel behatóbban is foglalkozik. Ugyanakkor gyakorló régész, Nyírbátorban vezet ásatást.-Mi az igazgatóság feladata?- A Kulturális Örökség Minisztériumának egyik országos hatáskörű szakszerve, 1998-tól működik. Lényegében minden ilyen szempontból figyelembe vehető építészeti emlék, tárgy regisztrálása a cél. Ez a leltár - közhiteles nyilvántartás - a régióra is vetítve most készül, létrehozása és vezetése a mi feladatunk.- Hivatal ízű munkának tűnik, a régész igazi világa viszont a terepmunka, az ásatás.- Nem vagyok elégedetlen, igen jelentős ásatást vezethetek Nyírbátorban, a Báthoryak egyik rezidenciá- Ezt magyarázza még!- Meglehet, egészen gyerekkoromból maradt bennem egy eredendő vélemény, de azóta is állítom, hogy volt annak a kornak, és ezt a források is igazolják, lovagi romantikája.- Mindig is régész akart lenni?- Csak negyedikes gimnazista koromban határoztam így. Előtte ját kutatom. Van hát terepi munkám is.-Eza kedvence, a középkor? Történelmünk melyik szakaszát tartja a legszebbnek?- A török hódoltság korát. Virágos Gábor 1972-ben Győrben született. Az ELTE régészeti szakán diplomázott, majd a középkortudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen. Doktori disszertációjára készül, témája a középkori nemesség és rezidenciáik. A Kulturális Örökség Igazgatósága pécsi regionális kirendeltségének vezetője. Nős, felesége is régész, két kisgyermekük van. ügyvéd, kémikus, biológus szerettem volna lenni. Talán csak matematikus nem...- Említette a készülő leltárt. A régiónak milyen lesz ebben a sorrendben a rangja?- Akár a régiót, akár Baranyát, de különösen Pécset tekintve alighanem előkelő helyre kerül a kulturális örökség körébe eső emlékek alapján.- És ön mit szeretne legjobban feltárni?- Erősen vonzódom a római kori városokhoz. Egy ilyenen szívesen dolgoznék, szép feladat. Viszont a temetőket nem szeretem, valahogy babra munkának érzem a sok*csonttal való bajlódást.-Mi a véleménye, általános nálunk a múltunk iránti érdeklődés?- Egyelőre a múzeumi tárgyak látványa jelenti sokak számára történelmünket. E tárgyak azonban nem állnak össze történelemtudattá, márpedig ez hiányolható. MÉSZÁROS ATTILA
