Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-27 / 295. szám

2000. Október 27., péntek HATTER RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal-hetedik oldal — A dombnál nem ismeretlen a halál „Pécsett, a Melinda utca végében lévő Lőtéri-dombokon kedden három tizenéves gyermek kerékpározott. Az egyik megcsúszott, és bukfencezve a mélybe zuhant. A szerencsétlenül járt kamasz perceken belül a helyszínen meghalt.” (Dunántúli Nap­ló, 2000. október 25., 4. oldal.) A mentőtisztnek még 24 óra múltán is remeg a hang­ja. Azt mondja, nem akar, de lényegében csak közhelyeket tudna megfogalmazni. Idén mintha meghosszabbodott volna az ősz élete. Kopogtat a november, a színek azonban még mindig élénken ragyognak. Pontosan huszonnégy órával a tragédia után minden csendes a Lőtéri-domboknál. Ár­nyék lebeg, ott lappang a napfény mögött is. Zegzugos ösvények kóvályognak a ku­szává gabalyodott bokrok, nagyra nőtt gaz között. A hajdan bizonyára csokoládébarná­ra pácolt lépcsők gerendái már a földbe süp­pedtek, megrepedeztek. Felmennek ezek a hajdani lépcsők, az ösvények egy része is a dombok gerincére.- Ez bizony szörnyű... - A földet nézi, csak a válaszra várva pillant rám. Idősebb, ősz hajú, finom arcú asszony. - Én nem tu­dok oda felmenni, de nem is akarok. Bicik­lizni sem tudok. De a 78 évet megértem. Máskor itt sokan vannak délutánonként. Kutyákat sétáltatnak, tesznek egy rövid sé­tát a dombok között, gyerekek bringáznak. A lejtőkön-dombokon terepeznek, villogtat­ják biciklijüket, kerékpáros tudományukat, kunsztoznak, vadul tekernek. Végül is itt a pálya, ennél jobbat, nekik jobban tetszőt a közelben nem is találhatnának. Ott, ahol még aszfalton lehet parkolni, egy tábla van erősítve az egyik villanyosz­lopra: „KERÉKPÁROZNI TILOS!” Szabolcs és Csaba a fűben heverésznek. Van itt, nem messze a legszélső kertvárosi négyemelete­sektől, egy sportpálya is. Annak lejtős olda­lára mintha csak odadobták volna kerékpár­jaikat. Hunyorognak a fényben, Szabolcs kezén menő bringás kesztyű.- Itt? - Kerekre tágul a két gyerek szeme.- Igen, tegnap délután. Egy hozzátok ha­sonló korú srác. Meghalt. Egy meredek lejtőn. Szabolcs és Csaba röpke tanácskozás után azt mondja: csak ott lehetett, a nagyob­bik domb garázssor felé néző oldalán, mert ott van egy veszélyes ugrató. Odavezetnek.- Ez volt Magyarország első kiépített lőte- re - mondja Bezerédy Győző, a neves pécsi helytörténész. - A pontos dátumnak utána kellene nézzek, de valamikor Mária Terézia korában csinálták. Abban biztos vagyok, hogy vagy másfél száz éve használták. Ele­mi lőtémek nevezték, mert minden lőfegy­Egy a sok tucatból „Cserbenhagyásos gázolás Pécsett. S. Gy. vasasi lakos munkából hazafelé biciklizett a 6-os út városból kivezető szakaszán. Egy nagy sebességgel közlekedő személyautó hátulról elsodorta és a kerékpá­rost az árokba dobta. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Az eset talán rávilágít arra a tarthatatlan helyzetre, hogy a Pécs környéki településekről szinte kizárólag forgalmas főutakon lehet a várost meg­közelíteni, hiányoznak a városból kivezető mellékutak. Ha lennének... . . .kerékpárutak, akkor azokat hét közben a munkába járók, hétvégén a szabadba igyekvő kirándulók használnák.” (Kerékváros, a Túrake­rékpáros Klub kéthavonta megjelenő lapja) verrel gyakoroltak itt a katonák, még ágyú­val is. Egyébként van is olyan fotó és fest­mény - József főherceg első ágyúlövése” -, amely az 1880-as években készült.- Folytak itt régészeti kutatások is.- Igen. Szomorú epizódja is van a Lőtéri­domboknak, mert a II. világháború idején ugrató előtt meg­állt.- Mi nem járunk terepezni, de min­den szervezett tú­ránkon kötelező a sisak használata - mondja Arató Cson­gor, a Pécsi Túrake­rékpáros Klub egyik vezetője. - A tapasz­talataink és a szak- irodalom is egyértel­műen ajánlják hasz­nálatát. Az agysérüléseket ugyanis nem lehet gyógyítani. Amit tudok a kertvárosi kisfiú tra­gédiájáról, ahhoz annyit tehetek: ha a tarkó­jára esett, a sisak valószínűleg megvédte vol­na. Kötelezővé azonban nem lehet tenni, de az biztos, hogy a mi túráinkon nem esett semmi baja senkinek sem.- Gyakori a kerékpáros baleset?- Sajnos nagyon, és éppen a gyerekek esetében. Hajmeresztő dolgokat művelnek - de hát a görkorcsolyázásban nem rejlik ek­kora veszély? A kerékpárok esetében azon­voltak itt kivégzések. A halottakat mésszel leöntve, elföldelve itt hagyták. Mesélik a környéken, hogy a gyerekek ezt a meszet használták arra, hogy rajzoljanak a flaszter­re. Persze megtalálták a csontokat is. Városi terület, a Közüzemi Rt.-hez tartozik.- A pécsi rendezési tervben szántóföld­ként szerepel, parlagon hagyott terület. Vagyis nem park - mondja Soó László, a Közüzemi Rt. vezérigazgatója. - Ez azt je­lenti, hogy különösebb kezelésére kötelesek nem vagyunk. Évente kétszer gyomtalanít- juk a Lőtéri-dombokat, ez minden. Régebben - mesélik a környéken élők - volt két önkéntes „parkőr” is. Egy idősebb bá­csi vagy tíz éven keresztül járt ide minden ál­dott nap, regulázta a gyerekeket. Majd egy fi­atalabb vállalkozott erre, de már őt sem lehet itt látni. A dombok bokrokkal, gazzal, cserjék­kel fedett lábánál műanyag palackok, zacs­kók, papírfoszlányok, mint egy szőnyeg. Elva- dultság, elhagyottság érzetét kelti, már öt mé­terre a járt úttól.- Itt kellett lemennie - mutat le Szabolcs a domb gerincéről, ahonnan a szánkópálya is indul - kerékpárjára támaszkodva. A lejtő el­ső szakasza talán 8-10 méter hosszú lehet, ott egy másfél-két méteres sima rész után az ug­rató, közvetlen mögötte kezdődik a domb ol­dalának második szakasza. Nincs öt méter hosszú sem, de itt is nagyon meredek. Az ug­rató dobta fel kedden délután a kertvárosi 12 éves fiú kerékpárját. Szerencsére csak az övét.- Lehet - mutatja Csaba a kerékpárok ál­tal kimélyített ösvény melletti focilabda nagyságú gödröt -, hogy abba esett bele az első kereke... De az is előfordulhat, hogy az ugrató annyira feldobta, nem is érintette a lejtő alsó részét, hanem mindjárt az aljára zuhant vissza.- Naponta itt legalább negyvenen bica- joznak - veszi vissza a szót Szabolcs. - Az­előtt nem volt itt senkinek semmi baja, a tegnapi esetről meg eddig nem is hallottunk. Lekísérem - mondja - a domb lábához. Tegnap itt nagy tolongás volt. Mentők, rendőrök, hozzátartozók, arra járók, gyere­kek. Látni a lenyomott fűben a fiú hátának nyomát. Szabolcs kerékpáron indult utá­nam a tetőről. De az ban gyakori, hogy az áruházakban nem ál­lítják be a váltót, a féket. Ez baleseti forrás és a kereskedők felelőssége. Pár éve készült egy felmérés Pécs terüle­tére. A számok keményen megmutatták, hogy a városon belül a Kertvárosban kiugró­an magas a kerékpáros gyermekbalesetek száma. A kerékpárút pedig nagyon kevés.- Mit tanácsol a gyerekeknek?- Nekik azt, hogy a biciklivel is meg kell tanulni közlekedni, okosan használni. A fel­nőtteknek pedig azt, hogy nekik kell a gye­rekeket minderre megtanítaniuk. A többiek nem mertek nekiindulni a lej­tőnek, állítólag a szerencsétlenül járt fiú is most először próbálkozott vele. „Fékezz, fé­kezz!!!”, kiáltottak rá, de hiába. A hátára- tarkójára esett. Két barátja - hasonló korúak - leszaladtak a nyöszörgő, felülő fiúhoz. Kérte, szóljanak a nagymamájának, aki a Maiéter Pál utcában lakik. Egyikőjük felült a kerékpárjára, elment, de nem találta otthon. Amikor visszaért, a fiú már feküdt, nem be­szélt. Egy idősebb asszonyhoz szaladtak, ő elsietett telefont keresni. Senki sem tudja, az esés óta pontosan mennyi idő telt el. A mentőket, rendőröket 16 óra 13 perckor érte el a hívás.- Akár húsz perc is eltelhetett - mondja Farkas Gyula vezető mentőtiszt, aki a hely­színen volt, s még most, 24 óra után is re­meg a hangja. - Borzasztóan nagy idő! Ami­kor mi kiértünk - öt perc alatt - már nem voltak életjelenségei. Feltételezésem szerint belső sérülései miatt. A mi feladatunk, a ki­érkező mentőtiszté, a halál beálltának ki­mondása. Ezt kellett tegnap is tennem. Ha közterületen lévő esethez hívnak bennün­ket, amikor a biológiai halál már beállt, ne­künk a helyszínen kell hagynunk a halottat. A többi már a rendőrségre tartozik. Farkas Gyula nehezen, akadozva beszél. Nem akar - mondja - közhelyeket használ­ni, de a gyermekbaleset... Nagyon nehéz fel­dolgozni. S talán véletlenül buggyan ki belő­le: Másfél éves kisgyermekem van... A rendőrség a POTE intézetébe szállíttat­ta a kis halottat. Halála pontos okát majd - egyelőre még nem tudni - ott fogják meg­mondani. MÉSZÁROS ATTILA MÉHES KÁROLY Túlélőink Megszoktam, hogy a Bartók Rádión is van reklám, mért is ne, amolyan kulturális prog­ramajánlóról van szó, megtud­hatom, hogy aznap este az Óbudai Társaskörben ki brá- csázik vagy fagottozik, mi lesz a program a martonvásári Bee- thoven-estek következő állomá­sán - pécsi rendezvényről még az életben nem hallottam soha. Legutóbb mégis akadt egy fi­gyelemre méltó közlemény. Esze­rint a Magyar Rádió garázsá­ban, kérem alássan, nagyon szé­pen mosnak autót, és az esedé­kes szervizelést is nagy szakérte­lemmel, pontosan és persze ol­csón (...) végzik el. Komoly, kel­lemes, Köchel-jegyzékszámokhoz szokott női hang adta elő mind­ezt, majd át is siklott a Zeneaka­démia esti koncertjére. Hát itt tartunk. Még vagy már: ez egyáltalán nem vilá­gos. Emlékszem, micsoda sér­tődés volt abból a '90-es évek elején, amikor e lap hasábjain szóvá tettem, hogy egy jeles múlttal rendelkező pécsi köny­vesbolt polcain olvasnivaló he­lyett szappant, fogkrémet, gu­mióvszert és különböző mági­kus köveket árultak. Hát nem értem, hogy a túlélésről van szó1 - érkezett a szomorkás rek­lamáció. Hogy mindez kény­szer- és pótcselekvés, ugyanis attól, hogy valami szép és jó, még egyáltalán nem biztos, hogy eladható, sőt! Mindenki úgy él meg, ahogy tud: állami rádió, privatizált bolttulajdonos, városi önkor­mányzat. Fél füllel véletlenül hallottam, hogy a hírneves Sipőcz-patikába már tévedt be olyan szponzornak nem éppen nevezhető újgazdag (nem szi­tokszóként, csupán állapothatá­rozóként használom), aki kerek­perec kijelentette, megveszi a dí­szes Zsolnay-kutat mert elkép­zelte, milyen jól illene a kertjébe. Hát, csak remélni lehet, hogy nem jön el az az idő, amikor ilyesmire is rákénysze­rülnek, mert a példa felettébb ragadós lehet. Egyeseknek hir­telen az Irgalmasok templom előtti bikás kút tetszene meg, szépen köpnék a bikák a vizet odahaza, de az sem kizárt, hogy kerti lakként valaki sze­met vetne a Kórház téri kis dzsámira, mire a szomszédnak persze a nagyobbik kellene. Aki pedig igazán messze látó tervekkel bír, kialkudja majd magának a tv-tomyot. Elvégre a város olyan gazdag, amilyen gazdagok a polgárai, ügyi. MÉSZÁROS ATTILA _______________ Az utolsó párbaj Rutinszerű az eljárás. Markoló­gép, háborús robbanószerkezet, telefon. Ők pedig jönnek a hívás­ra Jártak hozzánk, Baranyába is, és minden bizonnyal újból kell majd őket hívni. Oda sem nézett sepki. Ez a,dplguk. Az ak­na, a gránát, a bomba az ágyú­lövedék mellé térdelni, fölé hajol­ni, ártalmatlanüani, hazamen­ni. És várni a következő hívást. Odatérdelni mellé. Egy golyó­álló mellényben, arcvédő sisak­ban. Egy kis párbajra hívni az évtizedekkel ezelőtt a mának is időzített halált. Volt szerencsém egyszer látni őket. A tűzszerésze­ket. Fiatal volt a srác, jó vágású. Rajta voltak ezek a semmire se jó védőfelszerelések. Amúgy far­merben volt, sportcipőben. Ami­kor szóltak neki, hogy kezdheti az robbanószerkezet hatástala­nítását, félbe hagyta a monda­tot. „Mindjárt befejezem...” Visszajött, folytatta mon­dandóját. Amíg ott dolgozott, a gránáttal, mérhetetlenül fél­tem. És féltettem ezt a srácot. De neki még csak a homloka sem fényeseden ki. És most egy meghalt. Újból meghalt közü­lük egy. Fizetésért néznek szem­be a halállal. Azért veszik fel a bérüket, hogy ha egy ilyen öcs- mány, alattomos szerkezet ölni akar, akkor közülük pusztuljon egy, ne közülünk. Mi azonban- mert olyan jók, olyan bátrak, azt is mondhatnám, annyira vagányak -, amikor „esemény” van, egy röpke mondattal elin­tézzük: Szólni kell a tűzszeré­szeknek! Kiszámíthatatlan természete­sen, hány életet mentettek meg. Az is, hányszor vívták ezt a pél­dátlan párbajt a halállal. Tele van még a föld az acélburkok­ba zárt végzettel. Még el sem tűnt a II. világháború elsüllyedi ölőgépezete, már itt az utánpót­lás-és ott van szerte a világ­ban -, a taposóaknák milliói. Szólni kell a tűzszerészeknek- sehogy sem megy ki a fejem­ből. Olyan magától értetődő, ho­lott invitálás egy halállal kacér­kodó mérkőzésre. Ők pedig ko­csiba ülnek, jönnek. Nem törőd­nek vele - mint ahogy mi sem a telefon felemelésekor -, hogy a hívás nem csak nekik szól. Fel­veszi a kagylót a halál is. És né­ha elmegy a tűzszerészekhez. Mint most is, Kőbányára. hetedik oldat HOLNAP Riport Kádár-dosszié (3) Sorozatunk következő része Kádár János belügyminisz- terségének azon időkaszáról szól, amikor a sztálini éra éberségi hisztériájában tető­pontjukra jutnak a hírhedt koncepciós perek, egyebek közt kiötlik a vádakat Mindszenty József herceg- prímás, valamint Rajk László és társai ellen. Tárca Bükkösdi László „Egy öreg­ember emlékiratai” című sorozatában a türelmetlen­ségről és az emberek közöt­ti kommunikációról meséli el élményeit. Portré Egy kicsit a szívvel is A szobájában szinte minden a gyerekekre utal; polcon a tá­nyérban az almák arra várnak, hogy valaki kivegyen belő­lük egyet és beleharapjon. A miliő nyugalmat, kiegyensúlyo­zottságot sugall - akár az igazgatónő személye - pedig bele­gondolni is nehéz; évről évre 1500-1600 baranyai intézeti gyermek sorsára kell innen figyelni, a köznap nyelvében még mindig egyszerűen csak „gyivinek” nevezett intézetből.- Ön a szakmát tanítja is, ekként könnyen elmagyarázhatja, hogy mit nevezünk általában gyermek- védelemnek?- A felnőttek kötelessége, hogy eltartsák magukat, gyere­keiket, ám akadnak olyan felnőt­tek is - önhibájukból vagy önhi­bájukon kívül - akik nem képe­sek erre, s akiknek a gyermekei­ről nekünk, a többieknek kell gondoskodnunk. S ha ez a gon­doskodás jó, az állami gondozot­tak újratermelődése csökken, ha nem jó, növekszik.- Manap­ság kevés le­het a sikerél­mény?- Mindig van azért örö­münk, s bá­natunk is. Ebben a szakmában, amit egy kicsit a szívével, még in­kább az agyával végez az ember, csak hosszú távon érhető el ered­mény. Amikor valakit sikerült visszavezetni az életbe, a minden­napokba, a családjához. Ám termé­szetes, hogy a társadalom általános állapota megérződik, látjuk mi is, hogy melyik az a réteg, amely nem képes fennmaradni és leszakad a többiektől. A képzetlenek, a mun­ka nélkül kallódók tömege sajnos az utóbbi években nőtt. Dr. Murányi Katalin tüke pécsi; 1961-ben érettségizett, 1968 óta a gyermekvédelemben dolgozik. Tizenöt éve a Gyermek- és Ifjúságvédő (ma: Gyermekvédelmi Szakszolgálat) vezetője. Tanárképző főiskolát, jogi egyetemet végzett. A Batthyány-Strattmann-díj kitüntetettje. Férje magyar származású svéd tengerésztiszt, gyermekük nincs.- Mennyire hivatás az öné?- Amennyiben életforma is. Nincs munkaidő, nincs lehetet­len, csak megoldandó feladatok vannak. Valójában ifjúkoromtól fogva a fiatalkorúak bírája szeret­tem volna lenni, ám egy cseppet sem bánt, hogy e helyett a rászo­ruló gyerekek segítését vállaltam föl.- A Batthyány-díj keveseknek jutott ki.- Külön örömöm, hogy a szak­ma javasolt e díjra, a kollégáim, s minden bizony­nyal ebben ben­ne van az a mun­ka is, melyet az új ifjúságvédelmi törvény előkészí­tésének idején, a háttérben végeztünk.- Ön szereti a társaságot?- Valaha társasági ember vol­tam, imádtam az együttléteket. Ma már kevésbé. A mi korosztá­lyunk el van foglalva az unokák­kal és a munkával, nemigen van a városban sem olyan hely, ahol ös­szejöhetnénk. Ekként inkább a hivatásom köt le, s amennyiben arra mód és lehetőség van, kijá­rok a kiskertünkbe, s elvagyok a virágok, fák társaságában KOZMA FERENC 1 é Lejtők, gödrök, rozoga lépcsők teszik veszélyessé a terepet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom