Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-02 / 271. szám

2000. Október 2., hétfő HATTER RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal ■hetedik oldal — Vidámság, mértékletesség és munka Kortörténeti dokumentum az a néhány sor, amely 1950. május 19-én jelent meg a Dunántúli Naplóban „Gyászvitézek” címmel. Néhai kollégánk, a Pécsi Állami Közgazdasági Gimnázium érettségire készülő IV. B. osztályának az iskolától bú­csúzó, s a diákéveket temető gyászjelentésére reflektált ekként, ÁVH-s kihallga­tókat küldve a gimnáziumba. A huszonnégy diákból csak tízen jöttek el a hét végén az ötvenedik érettségi találkozóra. Ferencz László (Lacika), Heisenberger Viktor (Dalesz), Horváth József (Pógár), Horváth Miklós (Krampusz), Kovács Árpád (Csitri), Máté Dezső (Nyuszi), Pesti György (Ana­nász), Pintér József (Bunyós), Sarkantyú Jó­zsef (Bunda) és Szontág László (Buci). Dittler Emil (Atya), Hajnal Gyula (Hin­du), Heiter János (Kupec), Illés Lajos (Prófé­ta), Kasza János (Dugó), Kovács Árpád Já­nos (Vizes), Manningerlmre (Csimbi), Péter László (Tyutyu) és Szőke János (Miska) nem élnek már, Gyurka Lászlóról (Laboga) az a hír járta, hogy valahol Amerikában le­het, Gill Tibor (Zsuzsa), Jiraszek József (Bá­nyász), Jókai János (Zsoké) és Szebeni Sán­dor (Pirinyó) vagy egészségi okok miatt, vagy más miatt (ki tudja a választ?) nem ér­keztek meg. Elmondták, hogy megállták a helyüket az életben. Hiszik, hogy a sors legszebb dolga az utódlás; gyerekeik és unokáik örömét lát­ni, értük dolgozni mindaddig, amíg erőt ad hozzá az Isten. És elmondták azt, amit bizonnyal öröm hallgatni egy osztályfőnöknek ötven év után: az útravalót köszönik. Maguk is abban a szellemben nevelték gyerekeiket, amit az öreg alma mater adott, amit beléjük sulykolt Somos tanár úr. Az osztályfőnökük. Az érettségi találkozó előtt a szervezők­kel, Szontág Lászlóval és Kovács Árpáddal Horváth Miklós lakásán találkoztam; né­hány szót váltottunk a múltról. Kaptam egy fénymásolatot is arról a gyászkeretes „Diák­életünk” búcsúztatójáról, amely miatt majd­nem elmaradt az érettségijük (eleinte úgy volt, hogy kicsapják őket!), de aztán a poli­tikacsinálók csak kihallgatták, megfélemlí­tették őket. A „miheztartás” végett­Az ifjak nem tettek sem többet, sem keve­sebbet, mint elődeik. Titokban „gyászjelentést” készíttettek a pécsi Szikra Nyomdában, mely elején egy vidám versben tudatták, hogy szerettek kocsmába járni, lányokat ölelni (Tanulás he­lyett csak randevúkra jártunk...), s a négy év alatt sok stiklit csináltak (dohányoztak a su­liban, utálták a magyarórákat), s ekként ar­ra bíztatják az alsós cimborákat, hogy kö­vessék példájukat. (Isten hozzád, rózsás di­ákélet!) Megörökíttettünk... A reakció ügynökei Idézet a kortörténeti dokumentumból, abból a jegyzetből, amely 1950. május 19-én jelent meg a Dunántúli Naplóban: „A gimnázium ballagó diákjai sok tapasztalatot fognak még gyűjteni az előttük álló, küzdelmes, de szép életben, amely­nek során ezekkel a gyászvitézekkel, a reakció ügynökeivel, szabad életünk és békénk esküdt ellenségeivel is le kell majd számolniuk. Ebben a harcban fogják majd kivívni az egész dolgozó nép megbecsülését, boldog jövőjüket." És a gyászjelentés; „Megtört szívvel, de a nagyhatalmú Sors kifürkészhetetlen akara­tában megnyugodva tudatjuk a Pécsi Állami Közgazdasági Gimnázium IV. B. évfolyamá­nak nevében, minden szerető Atyának, Anyának, Nagyapának, Nagyanyának, Onkinak, Tantinak, Testvérnek, Sógornak, Komának, Havernek, de legfőbbképpen minden férjhez menni óhajtó csinos kisle­ánynak, hogy forrón sze­retett Diák-Életünk 1950. május 20-án egyeseknél négy, másoknál több évi - már aki által béketűrés­sel viselt - borzasztó szenvedés után a hőn óhajtott jobblétre szende- rült. Felejthetetlen halottunk földi maradványait a MOST BÚCSÚZUNK ÉS ELMEGYÜNK kezdetű gyászinduló hangjai mel­lett kísérjük utolsó útjára. ” E miatt többen nem kaptak munkát, nem ta­nulhattak tovább. Erre íródott a megyei pártlapban a dörgede­lem. A sorok a kort is idé­zik. „Vastag, gyászkeretes papír fekszik előt­tünk. A rajta található verset és az alatta lé­vő szöveget méltán övezi a széles fekete csík. Gyászos papírlap ez a nyomtatvány... Meg­mutatja, hogy a diákság becsületes, lelkesen tanuló és az életnek optimizmussal, alkotó kedvvel nekivágó nagy többség között még meghúzódik a burzsoázia szeretete és a reak­ció rothadtsága... A gyászjelentés hangja az ellenség hangja. Azé a hitvány, burzsoá cső­cseléké, amelynek néhány tagja eddig is fer­tőzte az évfolyam egészséges szellemét, és most, búcsúzóul is igyekszik ártani... Az is­kolából kikerülő új értelmiségnek... oka van a felszabadult derűre, határtalan alkotás­vágyra, az élet forró szeretetére. Gyászra csak a munkásosztály, a népi demokrácia el­lenségeinek van oka. Nekik valóban nincs jövőjük. Az érettségi találkozók forgatókönyve többnyire mindig azonos. Az eltelt évek egy ideig nem sokat számí­tanak, hiszen küzdés az élet, s ki-ki elfoglalt lévén (egzisztenciát alapoz) csak rátekint a régi haverokra vagy csupán értesítést küld; gondolva rájuk, mert az összejövetel idejé­ben éppen nem ér rá. Az elfoglalt emberre aztán egyszer csak rá­tör a szabadidő. Ahogy a múlt a messzi távolba zuhan, s vénülni kezd a diák, s lelkében már bölcseb­ben (gyötrelmek, csalá­di tragédiák és műtétek során átesve) magához öleli a még életben lévő osztálytársait, s nem számít már semmi, ami egykor elválasztotta a másiktól. Világnézet vagy egyéb másság. Sarkantyú József fogalmazta meg furcsán és tétova módon a lényeget; meg kellett ezen ötven év alatt tanulni azt, hogy probléma az életben soha sincs, csupán feladatok akad­nak, s az ember mindennel meg tud birkóz­ni, mindent le tud győzni, ha nagyon akarja, s ha el is hiszi közben, hogy győztes volt. A megsárgult újságcikk és az elgyűrődött gyászjelentés (a kéziratát is őrzik) legendát teremt. Ötven év. Ennyi telt el az érettségi óta, ennyi kellett ahhoz, hogy a boldog ifjúság emlékké legyen. S ha az ember végiggondol­ja, ennek az osztálynak, a közgazdász IV. b.-nek a maga teljességében kijutott a „bol­dogságból”, hiszen akkor léptek ki az „élet­be”, amikor Magyarországon a harcos kom­munizmus gőzerőre váltott, s addig tartottak a munkásévek, a boldogulás esztendei (1989-ben ment a többség nyugdíjba), ami­kor a rendszer végképp kifulladt. Ők voltak a szocializmusnak nevezett idő­szak kegyeltjei és kegyvesztettjei. De akár­hogy is volt, mégis szép volt. Nagyon szép. Ahogy a matematikát oktató Somos József osztályfőnök úr említette (lassan a kilencve­nedik életévében jár): bizony nem éppen a demokrácia körvonalazódott akkoriban, s az tette jól, aki hallgatott és meghúzta ma­gát. Az érettségi tantárgyak sora a „túlélés” stúdiumával bővült ki, s ezt kellett tanulni a soron következő évek alatt. De mi volt ezeknek az éveknek a titka? A tanár úr szerint könnyedén felfogni a dolgo­kat (nem elmenni az ital felé), és beletemet­kezni a munkába. A vidámság, a mértékletesség és a munka. Nehéz volna számba venni hogy az évfo­lyamból kinek mi jutott az ötven év alatt, ki, hogyan értékeli mindazt, ami osztályré­szül jutott. Ám való igaz, ez az osztály is a társadalom apró tükre. A huszonnégyek között akadt szívbéli mozgalmi ember (uram, bocsá’, még párttitkár is) és akadt, aki ötvenhatban a Munkástanács tagjaként debütált. Akadt tudományos kutató és bá­nyász, tanárember és a számok világába el­merülő könyvelő. Akadt aki megcsalta ön­magát és társait, s akiben ma is ott a betyár- becsület. Akadt sportoló és puhány. Köny- nyen tanuló és biflázó típus, és akinek a gondolatai akkor is elkalandoznak, amikor józanságot kérne számon az élet. Ahogyan azt Szontág László megfogal­mazta: mind tudják, hogy kinek-kinek saját maga előtt kell elszámolni tetteivel, és mind­nyájan hiszik, akármelyik oldalon is éltek, nem kell szégyenkezniük. KOZMA FERENC PUHÁI IMRE Gyeplőtartás A megyei jogú városok rádöb­bentek: az állami költségvetés tervezete szerint jövőre még az eddiginél is rosszabbul járnak. Acl ott szereplő pénz igen távol áll a szakmai törvények, utasí­tások, elvárások igényelte ösz- szegektől. A településekre olyan kiadások hárulnak majd, ame­lyeknek nem lesz fedezete. Sa­ját forrásaikat kell felhasznál­niuk, hogy előteremtsék a mű-, ködési feltételeket a kötelező feladatok ellátásához. Közben szépen eladósodhatnak. A szövetség azt szeretné, ha végre a normatívákhoz szüksé­ges teljes summát megadná az állam, a dologi kiadásokat pe­dig legalább az inflációnak meg­felelően emelné a jelenlegi nulla százalék helyett. Azt ugyanis a leginkább optimista kormány­szakértők sem állították, hogy jövőre nem is lesz infláció. A városok azt is kalkulálják, hogy komoly feszültség várható a minimálbér 40 ezer forintra eme­lése és a pedagógusok többlet- óráihoz szükséges pénz előterem­tése során is. Látható, hogy már semminek nem tudnak örülni. Még a millenniumi selyemzász­lóknak sem annyira, hogy fel ne emlegetnék: a településeknek já­ró személyi jövedelemadó-rész idd öt százalékra csökkentése jö­vőre is nagyon hátrányosan érin­ti őket. Fejlesztésekre alig jut pénzük, mivel szinte mindent a működésre kell költeniük. De így van ez már idén is. Például Pé­csett, ahol az iparűzési adóból származó bevétel tetemesen meg­haladta az eredetileg tervezettet, a költségvetésből csak öt száza­lék jut a fejlesztésekre. A városok kezdenek rádöb­benni, hogy az EU-ban zajló decentralizáció idején nálunk épp ellentétes lépések történ­nek. A mostani kormányzat az előző kettőnél erőteljesebben át­ülteti a gyakorlatba a felisme­rést: minden politikai nyomás­nál jobban kézben lehet tartani az önkormányzatokat anyagi önállóságuk apasztásával. Egyes szakértői még az ipar­űzési adó központosításának ötletével is előálltak már. A koplaltatott, erőtlen gebét persze könnyebb gyeplőn tarta­ni. Emlékeim szerint azonban eredetileg az önkormányzati ta­nácstalanság nem efféle meglo- vasított változatát kívánták a rendszerváltók. De régen is volt. CSERI LÁSZLÓ___________________________ Adományok Az Inkubátor a koraszülött gyer­mekekért Alapítvány File László kuratóriumi dnökön keresztül felhívta az emberiség figyelmét arra, hogy senki ne adjon kész­pénzt a nevükben tevékenykedő ügynököknek. File mindezt arra reagálva mondta el, hogy a rendőrség húszmillió forintos sikkasztás bűntette elkövetésé­nek alapos gyanúja miatt indí­tott eljárást ellene. A rendőrség szerint ugyanis az elnök 1995- től ügynököket alkalmazott, akik az alapítvány nevében adományokat gyűjtöttek képes­lapok és határidőnaplók értéke­sítésével. A vételárat a munka­társak számlával igazolták, il­letve csekket adtak az adomá­nyozónak. A nyomozás megál­lapította, hogy File az alapít­ványhoz befolyt húszmillió fo­rintot sajátjaként kezelte. File László ugyanakkor azt mondja, hogy az alapítvány több éve csak banki átutalással és postai csekkek útján fogad adományo­kat, készpénzt nem gyűjtenek. Azt állítja továbbá, hogy Bara­nya, Somogy és Győr-Moson- Sopron megyében, valamint Bu­dapesten történtek visszaélé­sek, és rágalom a sikkasztás. A napokban képeslapokat vásároltam egy szimpatikus hölgytől, aki a leukémiás gyer­mekek javára árulta azokat. Az ilyen akciók tehát minden­naposak, ki ezért, ki azéft gyűjt, feltételezhetően többsé­gük tisztességes célért, tisztes­séges eszközökkel tevékenyke­dik. De az inkubátoros alapít­vány körül zajló gyanúsítgatá- sok elbizonytalanítják az em­bereket, ezentúl jó darabig mindenkire ferde szemmel te­kintenek majd, hiszen ki tud­ja, kinek a zsebébe vándorol­nak az adományozott forintok. Az adományozóknak ugyanis nincs lehetőségük az ellenőr­zésre. A legjobb volna közvetle­nül az újszülöttnek adni a péfizt. Felkeresni az inkubá­tort, bekopogni, hogy átvenné-e az adományt, és aláírná-e az átvételi elismervényt. De kinek van erre ideje manapság? Meg aztán a mai világban az újszü­löttek sem megbízhatóak. A minap is láttam egyet, a szeme sem állt jól, az ilyen azonnal elinná az első kocsmában, mi­helyt az adományozó látótá­volságon kívül kerül. Akkor már inkább legyen csak a Fi- léé. Ő csak nem iszik el húsz­milliót! hetedik oldal HOLNAP Riport Bő kászáz éve ü. József, fel­hörpintve az udvari orvosa állal készített fekete likőrt, felkiáhott: Zwack úr, ez uni­kum! A név maradt, ma az Unikum Magyarországon pi­acvezető. Most mára valódi, miután az utód, Zwack Päer visszavásárolta az államtól. Portré Pavlov Milica, a Pécsi Szerb Kisebbségi Önkormányzat elnöke eredeti végzettsége szerint jogász. Most Európa szakértői oklevél megszer­zésén fáradozik, mert véle­ménye szerint nem belát­hatatlan távolság EU-tagsá- gunk. Portré Rész és egész A neve és a pécsi környezetvédelem az elmúlt években összefonódott. A célt szolgáló városi önkormányzati ala­pítvány titkára. Szervezés, agitáció, rohangálás, feszí­tett tempó. A pénz azonban mindig kevesebb, mint ameny- nyi kellene.- Azt mondja, szerencsés, hogy azt csinálhatja, amit szeret. Ám a környezetvédelem néha sziszifu­szinak tűnik.- Ez a munka nem elszigetelt te­rületen való szorgoskodást jelent. A legszorosabban összefügg az ember életmódjával, világlátásával.- Vagyis az ember az elsőrendű cél?- És a legközvetlenebb. Vélemé­nyem szerint az önmagával har­móniában és békében élő ember saját sorsát és környezetét a termé­szet részeként éli meg. Ezért a kör­nyezet megvédése számára belső igény. Ennek az igénynek a kiala- tótását tartom elsőrangú fontossá­gúnak, annak érdekében, hogy a környezetvé­delem terüle­tén gyökeres változás tör­ténhessen.- Egyszó­val a tudat megváltoztatása. De miben mu­tatkozna meg ez a változás?- Az ember rájönne, hogy a ter­mészet nem csak saját szükségle­teinek kielégítésére szolgáló ki­apadhatatlan forrás. Olyan rend­szer, amelynek harmonikus mű­ködéséért felelős. Egyre inkább bizonyossá válik, hogy a modern társadalom által kielégített igé­nyek lényegében áligények, nem az ember valódi szükségleteit fe­dezik. Túl sok energiát, nyers­anyagot használunk, s feléljük ez­Gerentsér Gábor Pécsett született 1967-ben, s a városban végezte ál­talános iskoláit. Barcsm járt a Vízügyi Szakközépiskolába, majd 1992-ben a Pollackon szerzett mérnöki dipbmát. 1995-ben a JPTE marketingmenedzseri szakát is befejezte. 1992 óta a pécsi Környe­zetünkért Alapítvány titkára Nős, felesége német nyelvet tanít. zel bolygónk készleteit. Ezt ugyan lehetne a jövő árnyékának mondani, de a túl sok szemét ter­melése már mai veszély.- Nincs kibékülve a technikai civilizációval?- Semmi bajom a technika fej­lődésével, sőt, azokkal a mozgal­makkal sem értek egyet, amelyek ezt támadják. Ha a technika az egészséges élet feltételeit teremti meg, ha embereket gyógyít, éhe­zőket ment meg, akkor hasznos. Ha azonban az ember birtoklási vágyának szolgá­latában áll - és ez a jellemző -, ak­kor károsnak tar­tom.- Van arról is elképzelése, hogy a valós igények sorába mi tartozik?- Annyi biztos, hogy az ember tényleges igényeit nem a reklá­mok manipulálják. Vagyis átala­kulnának vásárlási és fogyasztási szokásaink.- Mindig az emberiség jövőjén töri a fejét?- Kifejezetten szeretek kikap­csolódni. Egy kirándulás, egy kel­lemes beszélgetés a barátaimmal, egy jó könyv - vannak szép nap­jaim. MÉSZÁROS ATTILA i i i > FOTÓi TÓTH LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom