Új Dunántúli Napló, 2000. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)

2000-09-30 / 269. szám

H Hi 2000. Szeptember 30., szombat HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — A történész fantáziája és a cserepek Szemelvény a nem említett pályaadatokból 1963-84: az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, fő- munkatársa, 1982-től a JPTE egyetemi tanára, 1984-92: rekto­ra, 1996-ban a bölcsészettudományi kar megbízott dékánja. A tör­ténelemtudományok kandidátusa (1968), doktora (1980). 1987- től az MTA levelező tagja, 1993-tól rendes tagja.Főbb művei: Az 1924. évi magyar államkölcsön (1964), Merénylet Marseille-ben (1968), Franciaország és a keleti biztonság (1969), A Matteotti- ügy(1973), Padovátói Trianonig (1983), Mussolini (1987), Ná­cizmus - fasizmus (1987), „Soha, amíg élek!” (Az utolsó koro­nás Habsburg puccskísérletei 1921-ben) (1990), „Civitas fidelis- sima” Népszavazás Sopronban 1921 (1990), Hitler (1993), Ma­gyarország a két világháború korában (1998), Európa a nem­zetközi küzdőtéren (Majoros Istvánnal, 1999). hogy szerintem a magyar történelmet önma­gában nem lehet értelmezni és megérteni a nagy európai összefüggések nélkül, amelyek­be ez az ország minduntalan belekeveredett.- 1956 őszén Szegeden ön is újra belekeve­redett a rendbontó kategóriájába.- Ez veszélyesebb volt, mint az 1953-as eset. Olyan határozattal kellett elhagynom az egyetemet, hogy értelmiségi pályán nem al­kalmazhatnak. Ezzel a papírral azonban né­hány hónappal később már kevesen törődtek. Ahhoz ugyanis ezt az országot kell nagyon jól ismerni, hogy az ember tudja, a dolgok így is mentek. Segédmunkás lettem, de az Országos Levéltárban. Néhány hónap múlva pedig a minisztérium személyzeti osztályvezetője hí­vott fel telefonon: lenne egy tanári állás szá­- Csakhamar rektor lett.- Az váratlan volt. Semmi vezetői előgya- korlat nem segíthetett, viszont olyan kihívás­nak bizonyult, hogy nem volt erőm kitérni előle. Nagyon jó munkatársak vettek körül, és ez részben az én választásomon is múlott. Szép emlékeim vannak erről a nyolc évről.- Közben 1988-90 táján politikai szerepet is vállat.- Küldött először az MSZMP XIII. kong­resszusán voltam, amely már a párton belüli hangulatváltozás kifejeződése volt. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a rendszerváltás fordulatához az ellenzéki csoportosulásoktól, pártoktól eredő nyomáson kívül egy másik té­nyező is kellett: az MSZMP-n belül lezajló fo­lyamat. Egyre több reformkör, platform ala­kult, a párt bázisa mindinkább morgott. Néhányan úgy gondol­tuk, lódítani kellene azon, ami el­indult, s amihez alapvetően a gorbacsovi politika teremtette meg a lehetőséget. Később aztán egyik történész résztvevője vol­tam annak a bizottságnak, amelynek azt az „aprócska” fel­adatot adták, hogy vizsgálja felül az utóbbi negyven év értékelését. Ebből kerekedett ki a híres Pozsgay-nyilatkozat, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Én egy pillanatig sem gon­doltam, hogy politikus lehet belőlem. Ahhoz nem tudósnak, kutatónak kell lenni, hanem pragmatikusnak, aki minden helyzetre jól és gyorsan tud reagálni, plusz szereti a hatalmat.- Ezért lépett vissza négy hónap után a kép­viselőségtől, amelyhez az MSZP országos listá­ján jutott?- Ezt előre bejelentettem. Az alkati össze­férhetetlenségen túl az is világos volt, hogy öt­ven éven felül már nem kell új pályát kezdeni.- Melyik könnyebb: régi kort kutatni, vagy az élő tanúk vátozó visszaemlékezéseitől zsú- folt közeli időterepet?- Nem tudom, melyik kellemetlenebb: ha a kevés dokumentumot fantáziával kell kiegé­szíteni, vagy ha olyan sok van belőlük, hogy az embert rémálmok gyötrik, hátha valami fontosat elmulasztott figyelembe venni. Abba bele kell törődni, hogy a történelemírásból a szubjektív személyiséget nem lehet kiiktatni, és az idők során nemcsak szétgurultak a mo­zaikdarabok - és vagy össze tudom szedni őket, vagy nem -, hanem be is sározódnak.- Úgy tudom, hogy szeret rejtvényt fejteni. Ez tréning a szakma ezen részéhez?- Ezt kitől hallotta? Egyébként igaz. Lehet, hogy van is összefüggése a hivatással. Egy kollégám a történészek feladatát olyan régész munkájához hasonlította, aki megtalálja a né­hai tál cserepeinek felét, és a türelmén, képze­lőerején is múlik, hogy a rekonstruálás során abból a valóságnak megfelelően tál lesz, vagy megpróbál kancsót összerakni. A történész fantáziája persze nem írói vénájú. Ahhoz kell, hogy legyen képes beleélni magát a kutatott korba. Nem az a dolga, hogy a jóisten helyé­be képzelje magát és ítélkezve kiossza a múlt­ban szereplő személyeket, hanem elsősorban az, hogy megértse őket, miért éppen azt tet­ték, amit. Mert a történelem egymást követő emberi döntések sorozatából áll. Felvethe­tem, megvizsgálták-e a többi lehetőséget, ész- revették-e, hogy volt alternatíva, vagy csak sodródtak az eseményekkel. Sajnos a magyar történelemben igen gyakran következett be, hogy a döntéshozók gondolkodásmódja rész­ben az események sodrába vesző, részben pe- dig altematívahiányos volt. ________dunai imre mo mra. Persze csak állami gondozottakat ta­níthattam két évig. Az eltiltás hatására hét évig nem kerültem a szakma közelébe, de az ez idő alatt felhalmozott anyagot megírtam egy könyvecskében és elküldtem az .illetékes helyre, az pedig odaadta Rántó György törté­nésznek lektorálni. Ő erősen pártfogolta első művem kiadását. Ismeretségünk új munkahe­lyet hozott. Az akkori parkolópályámon, az Új Magyar Lexi-kon szerkesztőségében már untam a lapos szöve­geket írni. Azon speku­láltam, hogy vidékre költözöm, valahová le- ’ véltár közelébe. Rántó ekkor találkozott a fő­nökömmel, és érdeklő­dött tőle, hogy mi új­ság. Ő meg: „Semmi, csak Ormos Mária megőrült, vidékre akar menni bojtárnak.” „És te elengedted?” „Hát mit csináljak?” „Engedd el hozzánk!” Ez a hiteles története annak, ho­gyan kerültem vissza a pályára, méghozzá az MTA Történettudományi Intézetébe.- Ott már nem vöt renitens?- Kezdetben megfeleltem a kívánalmaknak, hogy a francia politikatörténet felé orientálód­jak, de amikor önálló ötleteim támadtak, azok nem kerültek be az intézeti tervek közé. Tria­non sem. Feketén csináltam. Ehhez viszont olyan igazgatóság kellett - és főleg Rántó György -, amely szemet hunyt. Tudták, hogy nem tervmunkát gyártok, amikor hónapokon át a párizsi levéltárak­ban kutatok, de hagy­ták.- Mennyi esélyt lá­tott, hogy egy Trianon­ról írt könyvet kiad­nak?- Semennyit. De er­ről mindig az volt az álláspontom, hogy ki­adni csak azt lehet, ami megvan. Aztán vagy megjelenik, vagy nem. Amikor nagy­doktori értekezésként Trianont benyújtot­tam, azt mondták, jó, de zárt ülésen legyen a védése. Ezt azonban leszavazták. Aztán volt olyan döntés, hogy csak angol nyelven lehet kiadni. A védés után megjelent a Kossuth Könyvkiadó - a párttóadó - szerkesztője, és megkérdezte: odaadnám-e nekik a művemet, hogy magyarul megjelentessék. És kiadták.- Amikor Pécsre jött egyetemi tanárnak, mi motiválta a választását?- Egy időben ajánlottak fel két egyetemi fél­állást: az egyiket „szülőfalumban”, Debrecen­ben, a másikat Pécsett. Kezdetben egyik sem vonzott, mert mindenekelőtt kutatónak érez­tem magam. Két dolog döntött: egyrészt Pécs tett rám nagy hatást, másrészt a pécsi tanár­képző egyetemmé átalakításának szabad pá- lyájú koncepciója. Egy percig sem bántam meg, hogy ide jöttem. Engem sohasem fenyegetett me­tán. Nem szorult a zsigereim közé az omlástól való félelem. Nem gömyedten összerogyva a mérhetetlen fájdalomtól és izga­lomtól, mert társaim közül töb­ben ott lent, a félelemes mély­ben rekedtek. Nem éltem át azt az időszakot, amikor élmun­kások csinált statisztikái jelen­tették utóbb a napi elvárt telje­sítményt. Nem ßrödtem abban a felszínen összetákolt dicsőség­ben, hogy a leghúzósabb ma­gyar ágazat, a bányászat kaszt­tá tuszkolt közegébe tartozom. Én csak figyeltem a mecseki medence gránereit. Figyeltem őket, hihetetlenül nehéz mun­kájukat, mély emberi és szak­mai tartásukat, kihunyó dicső­ségüket, elfeketülő jövőjüket. Arcukon az élet és a szénpor mély ráncait, szakadékait. Hu­nyorgó szemüket a fényben, a frissen ültetett gyümölcsfák ap­ró árnyékában. Tudom, élni kell. Ha lehet abból, amihez értünk. Akkor irány Spanyolország. Irány Leon. Egy bánya. Ahol kézi erő­vel kell majd fejteni. Ahol a tő­letek elvárt napi teljesítmény vájáronként 6-7 köbméter szén. MÉSZÁROS ATTILA ________________ Le on Ahol az oda „kiszerződtetett'' gránereink az ottani kollégák fizetésének 70-80 százalékát kapják. Azoknak a kollégák­nak, akik korábban tiltakoztak a mecseki bányászok alkalma­zása ellen. Kívánok Nektek minden jót! Remélem, abban a bányában nem kóvályog a metán rontó szelleme. Nem kell annyira hajtani, hogy az a biztosítás ro­vására megy. Hogy kaptok elég munkaruhát, megfelelő minő­ségű szerszámot, jó lámpákat, erős, tartós bányafát, szép szál­lást. Kívánom a családotok­nak, hogy erőben, egészségben térjetek időnként haza. Hogy az a havi 200-230 ezer forint, amit a leoni bányában keres­hettek, valóban mindent meg­ér. Távollétet és idegen munka­környezetét. Azt tudom, hogy a legjobbak közé tartoztok, mert Európa egyik legmostohább bá­nyájában tanultátok ki a szak­macsínját-bínját. És azt is kívánom, hogy mindezekre tekintettel egyszer csak annyit kereshettek, mint az ottani gránerek. Akikkel majd össze fogtok barátkozni, mert ők nem tehetnek semmi­ről. Gránerek, mint ti, a föld alá küldve. CSERI LÁSZLÓ A védőszent Morus Tamás a hitben való áll­hatatosságnak, az egyházhoz való hűségnek önvérével meg­pecsételt példáját adta, midőn feláldozta a szeszélyes termé­szetű Vili. Henrik barátságát azzal, hogy egyházával szem­ben nem volt hajlandó érvé­nyesnek elismerni a gyönyörök után futó király házasságát Boleyn Annával. És amikor nem fogadta el egyházi ügyek­ben az angol királyt főtekin­télynek a római pápával szem­ben, még nem gondolhatta, hogy egykor ő lesz a politiku­sok védőszentje. Márpedig II. János Pál pápa szerint erre Thomas More, vagyis Morus Tamás, a Vili. Henrik által lefe­jezett lordkancellár és filozófus lenne a legalkalmasabb. Mind­ezt a katolikus egyházfő a no­vember elejei vatikáni ünnepsé­gen javasolja majd. Az oxfordi egyetem egyik professzora sze­rint az elvei miatt vérpadon végzett Moms védőszentté nyil­vánítása ellen nem lehet kifo­gás, de azért megjegyzi, hogy sok visszataszító dologra volt képes, például eretnekek meg- kínzására is. Végre a politikusoknak is lesz védőszentjük, bár az furcsa, hogy valamennyi politikust ugyanaz a szent védi, praktiku­sabb volna pártonként más­más. Mert az nem várható sze­gény Mórástól, hogy ugyan­olyan szeretettel és megértéssel tekintsen egy MIÉP-es, egy Fide- szes, egy SZDSZ-es vagy egy munkáspárti politikusra, nincs az a szent, aki erre képes lenne. Az pedig nem kizárt, hogy miu­tán kísérletek történtek a ma­gyarság, a haza, a nemzeti ün­nepek stb. kisajátítására, meg­próbálják majd egyes politikai erők a védőszent kisajátítását is, illetve biztosan lesz olyan párt, amelyik visszautasít egy angol szentet, és keres magá­nak egy olyant, aki nemhogy idegenszívű, de kifejezetten hun-szkíta eredetű, a turáni al­földön látta meg a napvilágot. Az pedig borzongató érzés, hogy a védőszent „beiktatása” után néhányan nyilván feljogo­sítva érzik majd magukat a magyar politikai életben, hogy eretnekeket kínozzanak, hi­szen azt magának a védőszent­nek is szabad volt. Hogy aztán ki az eretnek, ki nem, azt min­den politikus maga elönti el. hetedik oldal HÉTFŐN Riport Kortörténeti dokumentum az a néhány sor, amely 1950. május 19-én jelent meg a Du­nántúli Naplóban „Gyászvité­zek" címmel Néhai kollé­gánk egy érettségire készülő osztálynak az iskolától bú­csúzó, s a diákéveket temető gyászjelentésére reflektált ek­ként, ÁVH-s kihallgatókat küldve a gimnáziumba Portré Gerentsér Gábor neve és a pé­csi környezetvédelem az el­múlt években összefonódott. Szervezés, agitáció, feszített tempó jellemzik életé. A pénz azonban mindig kevesebb, mint amennyi kellene. Egy öregember emlékirataiból Kötelesség Negyvenhatban kezdtem iskolába járni. Kiscserkész voltam és szív­gárdista. A politikáról csak azt tudtam, hogy valami aljas dolog, ezt sugallta a felnőttek csöndes beszélgetése. A falu kommunista pártjának egyik vezetőjéről azt suttogták, hogy nyilas volt, de én nem hittem el, mert a bácsi jól kuglizott, s én állítottam a bábu­kat az iparoskörben. Ám egy volt keretlegényről nagy hangon mondták, hogy persze, most azt mondja, csak a kötelességét tette, de akkor, hogy acsarkodóit... Nem tudtam, mit jelent az acsarkodás, de gondoltam, nem lehet senki kötelessége. Öregségemre megértem, hogy a magyar parlament megszavaz egy kabarétréfákba illő jövedéki törvényt, amely egycsapásra ké­pes tönkretenni a borvidékek kis­termelőit, az éledező falusi turiz­must és a vidék jókedvét. Miköz­ben Phare-támogatásból milliár- dokat költenek borutak fejleszté­sére, e törvény arra ösztönzi a kis­termelőt, hogy baltát fogjon a nagyapja telepítette szőlőtőkékre. Mást ne mondjak, e törvény szerint, aki Turbétóól Pécsre akar szállítani 10 liter bort, annak há­rom nappal előbb be kell utazni a városba, szállítási engedélyt és út­vonalat kell kérnie, hogy a maga termelte, már adóztatott bort be­szállíthassa. (Idő, pénz, fárad­ság!). Ám hiába jut eszébe szállí­tás közben, hogy be kéne ugrania tíz percre a mamához Bükkösdre, nem teheti, nincs benne az útvo­nalban. Aztán, ha három nap múl­va a szakadó eső miatt nem tudta eladni a borát Pécsett, vagy akinek hozta, már nem kéri, a jámbor ter­melő nem viheti vissza a saját vámraktárnak csúfolt présházába, azt a törvény már nem engedi. Sorolhatnám még a kacagtató tilalmakat, ám nem folytatásos re­gényt írok. Egyesek azt beszélik, ezt a tör­vényt a sörlobbi diktálta, én azok­nak hiszek inkább, akik azt állít­ják, a borhamisító maffia ügyes- kedte ki, hogy lekösse a fináncok energiáját. Amíg a tisztességes kistermelőt molesztálják, vígan mehet a trágyaléerjesztés. Egy biztos, bort csak lopni vagy hami­sítani érdemes, termelni nem, manapság. Tudom, már a miniszter úr is megígérte, módosítják a törvényt. Félek, nem lehet rajta annyit mó­dosítani, hogy fele annyit hasz­náljon, amennyit néhány hónap alatt már ártott. De ne legyen iga­zam. A hatályos törvények betartá­sát szankciók biztosítják. Vannak foglalkozások, melyek képviselői e szankciókat érvényesítik tör­vénysértés esetén. De míg a ne ölj, ne lopj, ne ran­dalírozz törvényét mindenki bár­mi áron betartandónak ítéli, a ne kínáld meg vendégedet egy pohár borral adminisztráció nélkül tilal­mát már nem annyira. A Pécsi Napok idején, a Felső- Sétatéren elterjedt, hogy a polgár- mester, országgyűlési képviselő­ként hangosan szóvá tette, hogy miért nem akkor ellenőriznek a VPOP emberei, amikor még csak tíz ember lődörög a borossátrak előtt. Miért akkor, amikor már tö­meg van? Ha nincs engedély, az már az első fél órában sincs. Mu­száj ünneprontónak lenni? Nekem erről persze nincs véle­ményem, mert nem akarok részt venni sem jobbról, sem balról a politikai acsarkodásokban, de ott voltam, amikor egy keresztényde­mokrata érzelmű, tősgyökeres kisgazda felemelt kézzel a székes- egyház felé fordult és azt mondta.- Édes jó Krisztusom, áldd meg a Toller Lacit, de mind a két ke­zeddel, mert már csak ez az ...őskommunista tudja itt egye­dül, hogy hol az Isten. Ijedtemben egy szuszra ittam meg az egy deci száraz siklósi tra­minimat, pedig azt csak szopogat­ni szoktam. Bükkösdi László Ormos Mária akadémikus vasárnap ünnepli 70. születésnapját. Hogyan viseli el sze­mélyes korát a történész? - kérdezem. Jó kedéllyel válaszol: - Nemrég Kosáry Domo­kossal, az akadémia volt elnökével beszélgettem, és ő nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem egy ember életében mi a legjobb kor, amikorra kiteljesedik a szemé­lyisége. Azt válaszoltam: úgy ötven év körül. Mire Domokos: „Nem. Hetven körül.” - Most itt van. Hogy mennyire kiteljesedés? Bizonyos szempontból igen, különösen, ha az embernek nincsenek egészségi problémái. Ugyanakkor azt is tudja: ez már ener­giájának, élethosszának utolsó tartománya. Ezt is tudomásul kell venni.- Miért éppen a történész hivatást választotta?- A véletlen hozta az indítékot. A hetedik év után kimaradtam a rendes gimnáziumi kép­zésből túlságosan önálló véleményeim miatt. Magántanuló lettem a debreceni egyetem gyakorló gimnáziumában, ahol az igazgató csak azt kérte: be ne tegyem a lábam a fiúis­kolába. Az unalom elkerülésére beiratkoz­tam rendkívüli hallgatónak a bölcsészkarra. Akkor és ott kezdődött a történelem iránti vonzalmam, mert volt néhány igazán nagy tanáregyéniség, akik tudtak mit mondani.- Milyen szándékai voltak: tanítás, kutatás?- Még tó sem kerültem az egyetem padjá­ból, amikor már a katedrán voltam. Letar­tóztatták az egyetemi középgarnitúra élvo­nalat, így helyükbe végzős hallgatókat állí­tottak. A diplomaszerzés után tanársegéd voltam Debrecenben, amíg első egyetemi el­távolításom be nem következett. Úgy volt, hogy renitenskedéseimért egy falusi iskolá­ba küldenek, amikor meghalt Sztálin. Ettől minden egy kicsit más megvilágításba ke­rült. A minisztérium tanácsára a szegedi egyetemre helyeztek át.- Akkor már a XX. századi Európa volt a kutatási területe?- A sors is terelt Európa története felé. Az egyetemen úgy kívánták, hogy azt adjam elő, ugyanakkor korán kiderült számomra, hogy a magyar történelemről igazat mondani életve­szélyes, sokkal kevésbé kockázatos a nemzet­közi diplomáciai helyzetről. Persze amikor a szellemi és tematikus korlátok összetörtek 1990-ben, boldogan fordultam vissza a ma­gyar történelemhez. De a legfontosabb ok az,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom