Új Dunántúli Napló, 2000. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)

2000-09-29 / 268. szám

ÜlH 2000. Szeptember 29., péntek HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Médiahajó: sztárok a felszínen Miért, hogy folyvást a Kispál és a Borz együttes Hang és fény című számát dú- dolgattam az idei Médiahajón végig, miközben a politikai, gazdasági és média­elit egy része ellejtett a szemem előtt? „Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad.” Oly szépek, ó jaj, oly fájdalmasan szépek a szelíd szeptemberi napfényben a budai he­gyek (Gellért, satöbbi), a lábuknál megtör­tén, de fenségesen folydogáló vénséges vén folyóval (Duna). Ilyenkor hajóra szállni aján­dék, igen, már látom, ott ring az öröknek tet­sző hullámokon a Médiahajó, a fedélzeten kényelmesen nyújtózkodva kortyolgatják he­gyeink parázsló borait az öreg, mindenttudó- mindentértö bölcs írástudók, úgy is mint szerkesztők, és a zabolátlan tollú, büszke homlokú fiatal titánok, úgy is mint szárnyai­kat bontogató ifjú zsurnaliszták. Nem így, elmondom, hogy volt. Piros ru­hás, többnyire kincstári mosollyal felvérte­zett hostess-csapatok óvó tekintete kíséri a tömeget a hajóra, ami igazából három vízi jármű - a Táncsics, a Budapest és a Rákó­czi - összekötve. Már a Nyilvánosság Előtti Alázat Kapujánál kameráznak a kamerá- zók, tolakodnak a tolakodók, leselkednek a leskelődők, jaaaj, ez az a izé a, hogy is hív­ják, tudod. Már korábban sejthető volt, hogy nem lehet majd lovaspólózni a fedél­zeten, hiszen a rendezők - kis büszkeség­gel bevallották - az optimálisnál kétszázzal több jegyet adtak el. A hajó szőkébb folyo­sóin az emberek egymás vállába harapnak, ha valaki elhányná magát - aminek a jelen­levők egy részének szocializációja és feszí­tett élettempója, valamint az ingyenes sör- és borfogyasztás mián megvan a valószínű­sége - a menekülési esély kisebb lenne, mint egykor a Titanicon volt. Sok van mi csodálatos, de egy százezer fo­rintos öltöny virslimustársörért folytatott kö­zelharcánál nincs semmi csodálatosabb. Ahogy rárabol az ingyérbüfére az elit, az oly szép, mint egy kanos trák gladiátor találko­zása egy csinos besenyő szűzlánnyal a réten. Kellemetlen közjáték zavarja meg a fel­hőtlennek ígérkező szórakozást: asztalunk­hoz még érkezésünk előtt letelepedik vala­mi kábelszövetség, há’ jóhogy leülnek, há’ majd nem, és a hostess hiába mondja, hogy nekik itt semmi keresnivalójuk, egy mindig nyerő vagány menedzser, aki a nyá­ri konyhába kiköltöztetett beteg anyukáját csak nagyobb ünnepekkor „szokja” meglá­togatni, fennhangon kijelenti, lóvé kicsen­getve, eb ura fakó, József császár nem kirá­lyunk, vesszen kutya Szerbia, innen egy ta­podtat sem, surmókáim. Körbejárva igen tanulságos párbeszéd­foszlányokkal lehetünk gazdagabbak. Egy őszinte középkorú hölgy például azt mond ja egy őszinte középkorú hölgynek leírha­tatlan intonációval, hogy Jaj, én annyira szeretem az írásaidat”, mire a másik, „Ó, drágám, köszönöm szépen”. Odébb két fess fiatalember diskurál komolyan az élet nagy dolgairól: „Te, két ilyen jólmenő vál­lalkozó mit keres egy ilyen helyen?” A híres emberek blokk­ban, ami ez, megemlítem, hogy láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjai­ban (bocs, műveltségfitogta- tás), aztán a kortalannak tű­nő egyetlen magyar űrhajó­sunkat kedélyesen sörözget- ve, majd Gálvölgyi János szí­nész-humoristával kvater- kázva, voltak öreg színészek (Kállai Ferenc, Raksányi Gel­lért), kedélyesen és megtör­tén, bár ez utóbbi határozót már a Dunával kapcsolatban használtam, mindegy, a Fi­desz, mint olyan részéről alig valaki, főleg sajtófőnö­kök, azok se szívesen, amit megértek, mennének inkább haza a négy kerékkel a há­rom szobába a három gye­rekhez, ellenben a szocik fél parlamenti frakciója ott lejt sötét öltönyben, meg Kó­nya Imre meglepően elegánsan, garbóra húzott zakóban. Nem, nem, a médiahajó nem az előadáso­kért és vitákért van, ha definiálnom kellene az újpesti rakpart és Visegrád által keretbe foglalt történéssort, akkor olyasmiket mon­danék, hogy reprezentációs lehetőség vagy tét nélküli elittalálka, de biztosan tévednék, hiszen a motivációk különbözők, van, aki in­ni jön ide, van, aki csajozni, van, aki meg­mutatni magát, van, aki találkozni azokkal, akikkel amúgy is elég gyakran találkozik, de - gondolja - azért ez más. Nem más. Kis zárt társaságok egymás mellé rendelt halmaza úszik a felszínen Visegrád felé. Hajóvonták találkozása tilos. A hagyományosan évről évre megrende­zett Pénzügyminiszterek reggelijén Kupa Mi­hály egykori pénzügyér aprítja a kormányt, mint darabolós gyilkos az áldozatát. Jól megmondja, hogy Viktorék a választá­sok előtt osztogatni akar­nak, politikai okokból ké­szítenek kétéves költség- vetést, hiszen gazdasági­lag semmi sem indokolja az eddigi gyakorlat felrú­gását, aztán a parlamenti demokráciát korlátozó fo­lyamatról beszél, ami a társadalombiztosítási ala­pok államosításával és a kamarák ellehetetlenítésé­vel kezdődött. Később, az internetes kereskedelem­ről szóló vita során két harmincas srác cse- szegeti egymás cégét, nem lehet tudni, hogy véresen komolyan megy a bunyó vagy csak viccelnek, szerintem véresen komolyan vic­celnek, ilyenek ezek a bizniszmenek. Vác környékén egy rendőrmotorcsónak­ba átszáll a hajóról két öltönyös úriember, röhögünk, biztos kimenőjük van a fegyház- ból, és elugrottak meglátogatni néhány jó cimborát. Kikötünk. Nagy idők tanúja, Visegrádi Amikor még országos gondok felhőzte hom­lokkal Mátyás király járkált fel s alá palotád termeiben s vitézek törtek kopját sorompóba szállva a üsztásokon! Most vér helyett Amstel folyik patakokba a Lovagteremtől harminc méterre, ötszáz éves kövön ottha­gyott műanyag pohár, pörköltmaradék, Komár László táncdalénekes hasig kigombolt fehér ingben, fekete bőmadrágban, westem­csizmában, és valami térdig érő zakóban - aminek nyilván van valami elegáns english neve - sétáltatja nyugdíj felé közeledő testét, Bajor Imre, színész-humorista pedig ballon­kabátban akadályozza, fergeteges poénokat szórva szét, a fagylaltkiszolgálást, mire néhá- nyan szólnak neki, hogy csávókám, ez nem a Heti Hetes, húzzál, mire ő folytatja, amit át­menetileg abbahagyott, az intenzív sörözést. Késő délután megkezdődik az, amit a műsorfüzet készítői díjátadásnak nevez­nek. Verebes István rendező (meg még sok minden más), mint konferanszié lép szín­padra, az ő feladata közölni, kiket válasz­tottak be idén a Magyar Médiapáholyba, kik voltak-vannak 2000-ben a Médiasztá­rok. Ami ezek után következik, arra az a jelző, hogy kínos, nem elég erős. Talán a szervezők nemtörődömsége okozta vagy az egész rendezvény magasról való lemarása, nem tudom, tény, hogy a díjak átadására felkértek egy része nem küzdötte oda fony- nyadt porhüvelyét a célterületre, sőt a díja­zottak közül is volt egy-kettő, aki - annak ellenére, hogy a hajón még látták -, min­denféle magyarázat nélkül hiányzott. Az abszolút mélypont kétségkívül az volt, amikor az ilyen-olyan okból kókadozó, vég­telenül cinikus újságírókat Szűcs Judit szórakoztatta olyan szövegű számokkal, amikért jobb helyen felfüggesztett börtön- büntetés jár. A nyolcvanas évek elejének dis­zkókirálynője húsz év alatt semmit sem vál­tozott, ami külsejére nézve előny, előadóművészetére nézve nem az. Hogy valami jót is mondjak: Farkasházy Tivadar és Fábry Sándor mondott néhány jó poént - utóbbi valami díjat is kapott, de még a színpadon állva sem tudta pontosan, milyet -, a hegyek pedig őszi pompájukkal ellensú­lyozták, amit ellensúlyozhattak. Mi meg ha­zaértünk. NIMMERFROH FERENC Vendégek, díjak Szerkesztőségünk idén a lapunk által megválasztott Közéleti 11-ből az öt legtöbb szavazatot kapott személyi­séget hívta meg a Médiahajóra: dr. Tóth Józsefet, a PTE rektorát, Jung Lászlót, a Westel pécsi kirendeltségének vezetőjét, dr. Páva Zsolt tiszteletbeli brit konzult, Szekó József mohácsi és dr. Toller László pécsi polgármestert. Újságírói díjat kapott Dudás Gergely (bűnügyi tudósító), Lipovecz Iván (gazdasági újságíró), Nagy N. Péter (jegyzetíró). Parlamenti tudósításaiért Bednarik Imre, fotóiért Gárdái Balázs, operatőri munkájáért Szalai Z. László, ripor­teri munkájáért Ráday Eszter, Molnár Dániel és Bárdos András, a határon túliak közül Tibori Szabó Zoltán. Szili Katalin és Gálvölgyi János - ez most komoly fotó. müller a. MÉSZÁROS ATTILA Váltókezelők Sokszor kell megállnom piro­sán villogó fénysorompónál. El­suhannak előttem a robogó vo­nat ablakai. Itt-ott feltűnik egy- egy utas az üvegtáblák mögött. Rendszerint sivár ürességgel za­katolnak a szerelvények. Való­ban ritka az, hogy zsúfoltak lennének a vagonok. Talán a menetjegyek magas ára? Vagy a benzinköltségek el­lenbe is inkább autózó, mint a MÁV ügyfelévé váló utasok? Esetleg a szolgáltató infrastruk­túra hiányosságai? Mert hát meglehetősen kopottak a moz­donyok, a vagonok, piszkosak a pályaudvarok mellékhelyisé­gei, elaggott az állomások, pá­lyaudvarok többsége. Nem jó az emberek összbenyomása a vasútról. Úgy tűnik, a döntnököké sem. Nehéz lenne hirtelenjében megmondani, az utóbbi évek­ben hány vezércsere volt a Ma­gyar Államvasutaknál? Talán a felemás, hol ilyen előjellel, máskor az ellenkezőjével jel­lemzett sztrájk is hozzájárult ahhoz, hogy a MÁV-ról kiala­kult kép tovább romoljon, illet­ve hogy a cég stabilitása tovább kopjon. Hát akkor megint egy vezér­csere! Mintha az eddigiek so­rán csak ezen múlt volna a vil­lamosított vonalak aránya, mekkora a nagy sebességet is elbíró sínpárok hosszúsága, az állomások közötti vágánypárok kiépítése, milyen a mozdonyok átlagéletkora, a vagonok felújí­tási gyakorisága, a szállítások pontossága és megbízhatósága. Nem úgy tűnik, hogy a ve­zéren, helyesebben csak a ve­zéren múlik mindezeken vál­toztatni. Hiszen bármikor bár­melyik hatalom tett a vasút élére valakit, a szakértelmét hangsúlyozta, az illető pedig a reformterveit ismertette. És is­merte el ezzel azt, hogy ko­moly változtatásra van (len­ne) szükség. Adott egy óriási test, aminek szinte minden porcikája gyógyításra szorul­na. És adott egy „káderpoliti­ka” - most a minisztercseréket értve alatta -, amelynek ered­ményeként a legfőbb úr dönt, s az esetek többségében saját emberét ülteti a trónhoz legkö­zelebbi székek egyikébe. Ez a fontos. Legalábbis fontosabb­nak tűnik, mint az ország ér­rendszerében felhalmozódott le­rakódások végleges meggyógyí- tása. DUNAI IMRE Rablószak A szakértők évről évre felállítják a rangsort, hogy a világgazda­ságban melyik üzletágak van­nak a spiccen. A listák hitelét azonban megkérdőjelezi, hogy a bűnözés-üzlet volumenéről csak találgatások vannak, viszont ezek mindegyike azt álhtja, hogy az erőlistán egyszámjegyű lehet­ne a helyezése. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen je­lentős gazdasági szektor virágzá­sát nem lehet képzetlen őstehet­ségekre és a mesterségbeli fogá­sok családi átörökítésére bízni. Más területekkel ellentőben a bűnözők mégis képzetlenül ke­rülnek a szakmába, ami belát­hatóan tarthatatlan helyzet. Meg is elégelte három indiai maffiafő- nők, és megnyitották saját bűnö­ző-felkészítő tanintézetüket. Ma­gas szintű képzést garantálnak a jelentkezőknek, akikből nincs is hiány, hiszen az állami oktatás szétesőben, a munkanélküliség hatalmas. A szakmában óriási a konkurencia, babér (és pénz) pedig csak a legügyesebbeknek, legfelkészültebbeknek terem. Az iskolaalapítók a szervezett tehetségkutatásról sem feledkez­tek meg, és szakosodtak is. Egyi­kük az emberrablások és a gyil­kosságok specialistája, a másik kettő bpásokkal, útonállással foglalkozik. Az egyéves képzés során a tanoncok a gyakorlat­ban is megtanulják a lopási, rablási módszereket, a különbö­ző fegyverek használatát. Arra is kiképzik őket, miként lehet biz­tonságosan végrehajtani egy em­berrablást, s hogyan kell tárgyal­ni a családtagokkal. A hindu verebek azt csiripe- lik, hogy emelt szintű képzés gyanánt olajszőkítést és elkenést, illetve jogszabály-kiskapu készí­tést is akartak tanítani, de ezt a tervet egyelőre jegelték. Arra vár­nak, hogy országgyűlési képvise­lőink és a profi magyar hatósá­gok kiderítsék, kik jöhetnek majd náluk számításba vendég- professzorként. Mint látható, ezen ősi kultúra bűnözői példás kezdeményezé­sük ellenére primitíven naivak. Azzal persze kalkulálni kell a megértéshez, hogy arrafelé más értéke van az időnek és a múlá­sának, és a reinkarnációban is hisznek. Márpedig egyre valószí­nűbb, hogy „a szalonnából ho­gyan lesz kutya” magyar prob­lémájának megoldása egyedül csak úgy lehetséges. hetedik oldali HOLNAP Interjú „A történész fantáziája nem írói vénájú. Ahhoz kell, hogy legyen képes beleélni magát a kutatott korba Nem az a dolga hogy a jóisten helyébe képzelje magát, és ítélkezve kiossza a múüban szereplő személyeket” - mondja a 70. születésnapját ünneplő Or­mos Mária akadémikus. Tárca A falu kommunista pártjá­nak egyik vezetőjéről azt sut­togták, hogy nyilas volt, írja Bükkösöd László, aki ezt nem hitte el, mert a bácsi jól kuglizott, és mégiscsak ő állí­totta a bábukat az ipamskör- . ben. Portré A legteljesebb szabadság felé A fényképezőgép képes az elfutó idő megállítására; hogy rögzítse a felhők futását, a folyó sodrását, a tenger hullám­zását. Aki a fényképezést élethivatásul választja, az meg­próbálja legyőzni a legyőzhetetlent. Többek között e gon­dolatokat fogalmazta Tüskés Tibor író ajánlásként, Tám László számára.- Milyen érzés közel száz hazai és nemzetközi fotósdíj tulajdonosá­nak, a hazai diaporámamozga- lom alapítójának lenni?- Hatvanéves lettem és megle­hetősen hosszú fotós múlt van a hátam mögött. Az első külföldi dí­jat vagy harminc éve, még Ham­burgban kaptam, az utolsó külho­ni kiállításom pedig az idén, Ang­liában volt. Az ember természete­sen örömmel tekint arra a múltra, amit végigélt, s amiben sikerült valamit elmondania másoknak önmagáról, a világról. Különösen, ha arra gondolok, hogy egy boxgéppel mint amatőr fotós kezdtem, so­hasem gon­dolva arra, hogy a fotó életcéllá, múlhatatlan szerelemmé válik. A startot 1963-ban egy or­szágos fotópályázaton sikerrel szerepelt képem adta, egy Duna- parti részlet.- Sokszor bírálják, mert nem óhajtja követni a modernséget, s képeinek témája nem a világ ocs­mányságainak bemutatása.- Imádom a természetet és az épített környezetet, s való igaz, hogy az utóbbi években a termé­szetben már nagyon keresni kell a szépet. És én keresem, időmet nem sajnálva talpalok érte. Izgat­nak az őselemek, a tűz és a víz, a föld és az ég. Vallom, hogy a mű­vészetben lehet a legteljesebb szabadságot elérni, hát lehessek én is tökéletesen szabad és őszinte abban, amit csinálok, a saját utamon, nem követve má­sokat.- És sokszor visszaigazolódik, hogy jó úton jár.- Három évtizede foglalko­zom az audiovizuális művészet­tel, idehaza és külföldön is megannyi önálló diaporámaes­temen éreztet­ték velem a né­zők, hogy nagy­on szeretik azt, amit csinálok. Ez mindennél többet ér. Oly­kor erőt ad. Egyébként a dia- poráma vitt el a művészetek egyéb ágaihoz, például a ko­molyzenéhez, s tanított meg a dramaturgiára, tanított meg sokféle egyébre.- Akad-e más hobbi?- A nap csak huszonnégy órá­ból áll; már annak is örvendek, ha ebbe az időbe beleférek. KOZMA FERENC Tám László fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének és az Osztrák Fotográfia Társaság tagja hatvan éve született a Csallóközben, Egyházfán. Testnevelést tanít a pécsi Angster Jó­zsef 500-as Szakmunkásképző Intézetben. 1990-től 1998-ig a Me­cseki Fotóklub elnöke. Nős, felesége szintén pedagógus.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom