Új Dunántúli Napló, 2000. augusztus (11. évfolyam, 209-239. szám)

2000-08-19 / 227. szám

2000. Augusztus 19., szombat KULTÚRA-MŰVELŐDÉS Új Dunántúli Napló - 9. oldal Növekvő külföldi érdeklődés A IV. Mohácsi Nemzetközi Néptáncfesztivál csütörtökön kezdődött, és már az első nap csaknem megtelt a művelő­dési központ udvara. A rendezvényre mintegy hatszáz tán­cos érkezett a városból, a térségből és külföldről.- A már akkor nagy nevű mohácsi táncegyüttesek mindig visszahív­ták az őket korábban vendégül lá­tó külföldi csoportokat, így alakult ki a fesztivál - emlékezett vissza Kövesknti Péter (kis képünkön), a Bartók Béla Művelődési Központ igazgatóhelyettese. - Négy éve a Zora, a Duna Táncháromszög és a Mohács Nemzetiségi Tánccsoport lépett fel a rendezvényen az álta­luk meghívott külföldi táncosok­kal, és ,ez a tradíció folytatódott egészen tavalyig. Külföldről ezen­kívül a testvérvárosok képviseltet­ték magukat, de ezeken a települé­seken Aranyosgyéresen kívül nincs nagy variációs lehetőség, így idővel egysíkúvá vált volna a talál­kozó. Eddig az idei fesztivál szolgál rá leginkább a nemzetközi elne­vezésre.- Rendkívül nagy a külföldi ér­deklődés: a mintegy hat­száz résztvevő­ből háromszá­zan Európa más tájairól érkeztek Mohácsra mondta Csom- bomé Predács Katalin, a ren­dezvény főszer­vezője. Több a Magyarorszá­gon egzotikusnak számító együt­tes, térségünkben másutt ritkán látni litván, görög, portugál vagy skót táncosokat. A három állandó résztvevőből idén csak a Mohács táncegyüttes lép fel, a többiek in­kább a vendéglátással foglalkoz­nak. A portugálok ellátásának költségeit a Zora például teljesen felvállalta.- Furcsa és sajnálatos, hogy ép­pen Pélmonostorról, a legköze­lebbi testvérvárosból netn jött senki - folytatta Köveskuti Péter. - így az itt élő horvát és szerb nem­zetiségűek nem láthatják a „ha­zai” produkciókat. Azt sem tudni, hogy a meghívó eljutott-e a cso­portokhoz. Egy ilyen fesztivál mindenki­nek fontos. Egy-egy táncba renge­teg időt, munkát és pénzt ölnek az együttesek. A koreográfia elké­szítése, begyakorlása, a ruhák be­szerzése után mindenkinek jó ér­zés, ha eljuthat külföldre. A cso­portok ilyenkor rengeteget tanul­nak egymástól, főként új koreog­ráfiái megoldásokat. A fesztivál idegenforgal­mi jelentősége felbecsül­hetetlen. A külföldi cso­portok és vendégek (utób­biakból is szép számmal ültek csütörtökön a néző­téren) a szép emlékekkel együtt a város nevét is ha­zaviszik, terjesztik. Ebben sajnos nem sokat segít, hogy kevés a városról szó­ló ingyenes szóróanyag és prospektus. A hajókikötőnél nem készültek el a szovjet em­lékmű bontásával, így a rendezvény a művelődési ház ud­varában kapott helyet. A póthely­szín is tökéletes, adottságait más­kor is ki lehetne használni, ha len­ne rá pénz. Egy jó nevű állami együttes meghívása azonban fél­millió forintot emésztene fel. Ez pedig hiába jó idegenforgalmi be­fektetés, ha az összeg a testvérvá­A Zárasaiból érkezett litván együttes nemcsak a színpadon számított idegenforgalmi látványosságnak A porcelánművészet határvidékein Mi lehet olyan különleges egy csészé­ben? Vagy egy kannában? Ne égesse össze a kezünket, ne csöpögjön, ez alapvető. Az összes többi már azon mú­lik, aki az anyagot a kezébe veszi, s a kínai császárok, uralkodók asztalára szánt porcelánból valami izgalmasat, újat, különlegeset csinál. Dohány Sán­dor éppen ezt teszi. Idén az övé a második díj a XVI. Országos Kerámia Biennálén. Az elemeket ábrázolta, a természeti erőket, a vizet, a felhőt, a Na­pot. Tárgyai használhatók, bár inkább szo­bornak tűnnek, vagy építménynek, a kavi­ártartó például mintha egy fur­csa, fél méteres kis torony len­ne, összeépíthető kézi emlék­mű. Igazából, mint mondja, Dohány Sándort a kávés- és a teáskészletek érdekelték, ké­szült például olyan, stílusgya­korlatnak is fantasztikusan jó darab, amelyet Pinczehelyi Sán­dor, Gellér B. István, Lantos Fe­renc, Dévényi Sándor, Pál Zol­tán ihletett, de többek is kanná­vá lettek. Bár semmiféle lila kö­dös misztikum nem jellemzi a 46 éves pécsi keramikust, vala­mi ösztönös varázslatnak lenni kell a munkáiban, hiszen egy emberképű kanna a formáról és a tartalomról éppúgy szólhat, mint a lélek edényéről, a testről, amely a reinkarnáció tanai szerint folyton változhat, miközben a lényegét megőrzi, bármilyen tartóba tölti is a létforgatag. De Dobány Sándor nem ma­gyarázza túl a dolgait.- Az első munkáim geometrikusak vol­tak, a minimal art érdekelt - meséli. - Foko­zatosan alakultak át a felületek, megjelen­tek a puha formák, s míg korábban a funk­ció alá rendeltem a gondolatot, egyre többé vált a munka, nem csupán használati tárgy- gyá. Az építészet, a struktúra ihlet meg leg­jobban, vannak ugyanis olyan formakap­csolatok, amelyek az én kávés- vagy teás­készleteimben is megjelennek. Sokszor próbáltam a határokat feszegetni, érdekelt, tudok-e csúnya tárgyat csinálni például. Kí­váncsi vagyok, meddig lehet eljutni a for­mával, az anyaggal való kísérletezésben. Sokszor mondják a dolgaira, hogy olyan „dohányosak”, felismerhetők, karakteresek. Hasonlították Hundertwasserhez, elkeresz­telték posztmodernnek, pedig neki minden munka más, lehet az csésze, cukortartó, kanna, tál, vagy éppen olyan épületkerámia, amilyet Pécsett a Római udvarnál, a Citrom üzletháznál találunk. Úgy véli, az épületek­re helyezett kerámiával egyedivé lehet vál­toztatni egy várost, gondolta is valamikor, hogy érdemes volna egy-egy alkotót meg­hívni, akik a tervezőkkel együttműködve különlegessé tehették volna a települést. Az biztos, hogy mozgalmassá teszi a fe­lületeket a tárgyain a festés, amely azon­ban nem dekoráció, hanem festmény szin­te, egy mese, valamilyen történet, amely­ben gyakran ugyancsak megjelennek az épületek, de ezek fiktív házak. (Ha nézem őket, elgondolkodom azon az eszmén, hogy egy épület jellemezheti az alkotóját, a rajzon a ház az ember, a külvilág előtt is vállalható személyiség, de ott vannak a pincébe-padlásba rejtett tudatalatti tartal­mak is.) A mai művészetben, azt mondja, az absztrakttal sokszor blöffölnek, ezt ő nem szeretné.- Újabban a tájkép izgat - teszi hozzá -, a reneszánsz kor előtti idők stílusában átír­va. Foglalkoztat a festett és a szabadon ha­gyott részek viszonya, a fény-árnyék hatás, a plasztikusság, a fényes és a matt felületek kapcsolata. Továbbra is érdekel az aszim­metria, az, hogyan lehet nyugtalanná tenni egy tárgyat. Beszélgetünk arról is, merre tart ma a hazai kerámia, hiszen a magyar porcelán- és üvegművészetről azt mondják, az álla­mosítás korában válságba került. A szak­írók szerint a műfaj a hetvenes évek má­sodik felétől élte virágkorát, s hozott eu­rópai rangú eredményeket, de inkább csak az iparművészet terén. A porcelán- művészet megújításához egy ideig még a technikai háttér sem állt rendelkezésre. Az utóbbi években viszont felértékelőd­tek a mesterség dicséretéről, a mester tu­dásáról számot adó tárgyak, a kézi festés­sel ékesített, aranyozott porcelánok, az egyedi munkák. A szakma megújítására tett sikeres kí­sérletnek ítélhetjük azt a kezdeménye­zést, amelynek éppen Dobány Sándor volt az ötletadója. Az 1993-ban alakult DeForma csoportban annak idején tíz profi keramikus állt össze, hogy a tárgy­formálás területén valami művészit alkos­son. Felismerték, hogy a gépek szériater­mékei nem képesek a személyesség ben­sőséges atmoszféráját megteremteni. A gyakorlatban a közös munka szim- pozionokon folyt, ivóedény, asztali tárgy, tál, doboz, teáskanna, lakomához való ké­szült a találkozókon. Az együttlétekben óriási szerepet játszott a Siklósi Kerámia Alkotótelep, amely már az első DeForma szimpozionnak is helyet adott. Dobány Sándor a számos díj ellenére sem pihen. Terveit sorolja, de engem igazá­ból az érdekel, vajon ha önmagáról kellene kannát készítenie, milyenné alakítaná? De ő azt állítja: minden munkája róla szól. HODNIKI. GY. rosokkal való kapcsolattartásra biztosított éves keret negyede.- Anyagiakból a fesztiválra is szűkösen jutott, pedig nyertünk pénzt pályázatból, és a város leg­nagyobb üzeme is támogatta a ren­dezvényt - tette hozzá Köves-kuti Péter. - Éppen ezért a külföldi együtteseket kiajánlottuk a megye más rendezvényeire, ahol vacsora és szórakozási lehetőségek fejében fellépnek a hétvégén. Ezzel mindenki jól jár: a műve­lődési központnak kevesebbe ke­rül a vendéglátás, a külföldiek pe­dig más városokkal is megismer­kedhetnek. Magyarul - magyarán Baki vagy lelemény A hivatásos beszélőket, író­kat megilleti az a feltétele­zés (bírói szaknyelven: véle­lem), hogy munkájuk végzé­séhez megfelelő nyelvi mű­veltség birtokában vannak. Az elfogulatlan hallgató, olvasó mégis gyakran (naponta) tapasz­tal olyan jelenségeket, amelyek ezt a feltételezést kétségessé te­szik. Szemléletének, kritikai haj­lamainak megfelelően nyugtázza őket: vagy mentséget, magyará­zatot keres és talál is, vagy som­másan ítélkezik, s fölteszi a szó­lásként ismert kérdést: Hogy ke­rül a csizma az asztalra? - azaz: Hogy lehet valakiből rádiós, té­vés bemondó, riporter, avagy hi­vatásos újságíró? Most találomra ragadok ki gyűjteményemből néhány példát. Egy kiválónak minősített könyv (Millenniumi olvasó- és dalos­könyv) kritikusa, ahogy írja: „gondban van, ha szemezgetni akar a gazdag tartalomból.” Csak találomra csapja fel a kötetet, és címeket sorol. Közöttük Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangokra (így!) és Tompa Mihály: Madár fi­aihoz. A valóságban és a kötet­ben: ...gyermekhangra, illetve A madár fiaihoz a pontos adat. Egy híressé vált család (ven­déglátó) dicséretét zengi az író imigyen: „Szamoséknak még so­hasem volt olyan vállalkozásuk, ahol nemcsak termékeik minősé­ge, hanem a hagyományos ven­déglátás, ... a felszolgálás színvo­nala is fontos lett volna.” Ha nem tesszük oda a lett elé a ne tiltó­szót, az intézet már korántsem dicséret, hanem az ellenkezője. Félre- vagy nehezen érthető ez az újsághír is: „Aganccsal buktak meg a sorozatbetörők.” A cím után következő rövid szövegből se világos, hogy az aganccsal (dámszarvas-trófea) eszköz-, társ­vagy leginkább oldiatározó-e. A meg- az iskolában történik legin­kább, a bűnözésben a le- járja. Az ifjonti nem helyettesíthető az ifjonci-val. „H. 0. ifjonti lendü­lettel érvel.” „...korosán (idősebb korban) meg az ifjonci hév hiány­zik” - olvassuk ugyanabban a szövegben. Magas rangú tisztségviselő a felelőtlen, át nem gondolt intéz­kedések jellemzésére így fejezte ki magát „képszerűen”: „Fölfú­jom a lufit és kerek.” - Sok min­denről mondhatjuk, hogy kerek, még a zsemléről is (Kerek ez a zsemle), de a zsebembe igazából azért nem fér, mert gömbölyű. A lufi fölfújva ugyanúgy csak göm­bölyű lehet. Rablótámadásról szóló hír: „Meztelenre vetkőztetve megmo­tozták, majd minden holmiját el­kobozták.” Még a szövegössze­függésbe helyezve is nehezen ér­telmezhető. Az se egyértelmű, hogy ki lett meztelen. Feltételez­hető, hogy a rablók voltak a vet- kőztetők. A majd időbeli rákövet­kezési kifejező határozószó egy­értelműen arra utal, hogy a hol­mik elkobzása a vetkőztetés után történt. Különös látvány lehetett. Én még filmen se láttam ilyet. Bizony, Péchy Blankának iga­za van, amikor azt mondja: „Be­szélni nehéz”, mert akárhogy számolom, több a baki, mint a le­lemény. Rónai Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom