Új Dunántúli Napló, 2000. június (11. évfolyam, 149-177. szám)

2000-06-23 / 170. szám

is Ül 2000. JÚNIUS 23., PÉNTEK HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal Adámok, Balázsok, Irének - és zsákutcák Nem dolgozták fel még társadalomkutatók, szociológusok az utóbbi tíz év válto­zásainak egyénre vetített következményeit. Nem is dolgozhatták fel, mert a fo­lyamatnak nincs vége. Egy olyan folyamatnak, amely sorsokat rendít meg, len­dít magasba, családokat zilál szét, és új dinasztiákat teremt. Csak jeleket lá­tunk. Például egy frissen épült kastélyt - bár rögtön az jut eszünkbe, meddig lesz „úr” a gazdája? Persze befejezetlen családi házakat is. Ádám rendes fickó volt. A gépműhelyben dolgozott, a Drávához közeli tsz-ben. Ponto­san azt csinálta, amit a többiek. Amit lehe­tett, hazavitt. Nem tűnt ez akkor valamiféle többletnek, mert nem volt mihez hasonlíta­ni. Mindenki ügyeskedett. Egy olyan biztos ponton állva, mint amilyen a munkaviszony veszélyeztetetlensége, az akkor még a nyug­díjig folyamatosan vezető aktív kor, a hét­köznapok eredményesen kitölthető totószel­vényének olyan jelei, mint egy autó, a csak­nem teljesen befejezett családi ház, persze mosógép, miegymás. De még daráló is a disznók takarmányának. Ádám a rendszerváltást követően körbe­nézett. Először is zsebébe gyűrte a kárpótlá­si jegyeket, számolgatott, aranykorona, meg az annyiszor annyi. Mármost neki se trakto­ra, se vetőgépe - se földtúró kedve. És éppen akkor arra jött egy „valódi mezőgazdász”. Annyiban az volt, hogy egy állami gazdaság­ban volt humánigazgató. Beleszagolt Ádám zsebébe, rögtön a négyszeresét ígérte. Ádám azonban nem adta a jegyeit.- Jó paraszti ésszel arra gondoltam - böki ki -, hogy ha ez a négyszeresét akarja adni, akkor licitáláson még többet nyerhetek. Elment szépen a licitre, de ott is ott volt a humánigazgató. Mint utóbb kiderült, a fehér galléros földműves addigra már a környék szegényebb gazdáitól elzsebelte a földeket. H. Tibor akkor már menő nagybirtokosnak számított, beszéltek megvásárolt gépműhe­lyekről, baromfitelepről, egész majorokról.- Odajött hozzám a licit végén, azt mond­ta: Nagy hülye vagy te, Ádám! Mert persze nem volt beit, ki tudja, mi tarthatta vissza az esemény résztvevőit, de jószerével csak H. Tibor szólalt meg.- Mintha csak két kiflit kért volna - idézi fel Ádám -, olyan unott volt a hangja. Utóbb aztán azt beszélték, hogy nem csak ezen a üciten, de más helyeken is az ár leszorítását célzó szövetkező gazdák jól ki­szúrtak magukkal, mert utóbb ilyen áron, vagy alig többért adtak túl a földjeiken. Adám háza azóta sincs befejezve. A tsz persze megszűnt, Ádámot az első között tet­ték lapátra, mert az ágazatát egy kft. szívta magához, ő pedig azért nem volt annyira közel a tűzhöz. Nincs ötvenéves. A múlt hé­ten eladta nagy nehezen a szőlőjét. Nősül a fia, nem volt pénze a lakodalomra. Balázs az egyik patinás pécsi gyárban mű­szerész volt. Amolyan első fecske. Már a géemkás korban ott mocorgott a magánszfé­ra élővízén. Jól ment, de piszok sokat kellett a pénzért dolgozni. Az évek során többször összehívták őket, bejelentve az amúgy is már jóval korábban sejtett, majd tudott folyamat végét. Hogy tudniibik privatizáció, részekre szakadás, önállósodás. Az egyik ilyen újabb felszeletelésbe beleesett Balázs akkor már kft-je. Közölték: vagy integrálódik a vállalko- zásuk megszüntetése révén az új szervezeti egységbe - tulajdonosai a gyár volt fő­könyvelője és volt szakszervezeti titkára -vagy nem tartanak igényt a munká­jukra. A választás egyáltalán nem volt ne­héz. Másutt munka sehol. Az már csak adalék, hogy az új kft. egyik főnökének testvére ugyanolyan profilú vállalkozást működtetett, mint amilyen Balázséké volt. S miközben arra vártak, hogy eb­ben a felállásban is dolgozhassanak, a munkát kihúzták alóluk. Pillanatok alatt az utcára került, mert se megren­delés, se pénz. Csak tébé, társasági adó, kamarai díj, APEH-levelek.- Hallottam egyszer egy jó dumát. Valaki arról panaszkodik, hogy nem ér­ti, minél több üres piásüveget visz visz- sza a boltba, annál kevesebb a pénze. Ez szöget ütött a fejembe. Talán ha csi­nálnék egy üres üvegeket összegyűjtő hálózatot, az kihúzna a szószból. Számlákat, felszólítóleveleket mutat. Összesen 243 ezer forint közüzemi és egyéb díjjal, részlettel tartozik.- Csak egy kis furgon kellene, az első kör­ben - töpreng tovább. Irén végre munkához jutott. Nem győzte mesélni szerencséjét. A szakmájába vágó hirdetésre jelentkezett, a feladatot otthon kellett megoldania. Kapott alapanyagot - a megrendelő nyugatra szállítandó babaruhá­kat varratott velük -, a csomagot hazavitte, odaült a géphez, és nekifogott. Darabszámra fizettek, azzal a kikötéssel, hogy az egy hó­nap alatt elkészült mennyiségért újabb egy hónap múlva fizetnek. Irén három hét alatt feldolgozta a haza­vitt mennyiséget, ezért még egyszer be­ment a céghez, újabb adagért. Köszönték szépen, örültek a gyors és szép munkának, újabb csomagot kapott. Ez is három hétig tartott. Amikor készen lett, szépen elment a kft.-hez, s kérte az első négy hét teljesít­ménye után járó pénzét. Az ő számításai szerint 64 ezer forint jött ki, amit a cégnél jóváhagyólag tudomásul vettek, mert nekik is annyi jött ki. Hozzátették azonban, hogy most Irén éppen egy hónap közepén van, dolgozza még le a maradék két hetet, s majd egyszerre fizetnek. Nem is kell a má­sodik hónap után újabb négy hétig várnia a pénzre. Irén még egy csomagot felvételezett, ez már jóval kisebb volt az első kettőnél, de azt mondták, fazonváltás lesz, az eddig varrott babaruhákból már nem kell több, most mást kell csinálni. Irén ezt a mennyiséget is fel­dolgozta, tizenhat ruha jött ki. A ruhácská­kért darabonként 600 forintot ígértek, meg­varrt közel 250-et, két hónap alatt. Besétált megint a csaknem 150 ezer forintjáért. Megkérdezték, kit keres, majd a nevét, hogy hol lakik, és hogy miért jött? Elővette a 16 babaruhát, csodálkozva forgatták, milyen aranyosak. Kicsit szigorúbban néztek rá, amikor mondta, 250 ilyent csinált, s hogy ide hozta. Most pedig a pénzért jött, s mu­tatta a papírt a megbízással. Ők ugyan sen­kivel sem szerződtek, mondták neki, s rövid úton egy markos fickó az utcára penderítet­te. Annyi ideje még volt, hogy megnézze a cég feliratát. „Dalma”. A szerződésén azon­ban „Palma” volt a pecsétfelirat. Összegyűr­te, eldobta. A nála maradt ruhákat kivitte a vásárba, kettőt el tudott adni.- Átvágtak azok a szemetek a palánkon - összegzi most már nyugodtabban Irén. A pénzét persze soha sem látta. Azt megtudta, legalább még hatan jártak így ezzel a céggel. Aminek a táblája is eltűnt már a pécsi ház faláról. Van egy telek a pécsi, felkapott külváro­sok egyikében. Két éve markoló tépte lép­csősre a meredek oldalt. A telket egy öreg­asszonytól vette egy hirtelen meggazdago­dott 28 éves fickó. Állítólag jól menő kft.-je volt. Ahogy a nevére került a terület, szélse­bes köröket kezdett el leírni az országban, de még Erdélyben is. Csodaházat akart épí­teni - egy idősebb építész elküldte magától, azt mondta, ilyen rémálomhoz nem adja a nevét -, felvonóhíddal. Az ehhez szükséges szálfagerendákat akarta Erdélyben kivágat­ni. Azt meséli az ácsmester, akivel már tár­gyalásokba kezdett az építkezésről, hogy ke­rek három hétig járták az erdélyi erdőket, hogy megfelelő fenyőket találjanak, de hiába mondták a tulajnak, hogy kis heg a kérgen nem számít, úgyis le lesz hántva, majd fűré­szelve, gyalulva. A tulaj pedig a körök végére szépen ösz- szegyűjtött minden szükséges anyagot. Az ácsmesternek - túl a munkadíjon - egy arany karkötőt ígért, ha nem nyikorog majd a felvonóhíd. Senkit sem kérdezett meg, mennyi kell ebből, vagy abból. Iszonyú mennyiségű márványlapot halmozott fel, mintha magát a Colosseumot akarta volna befejezni. Megvette a csaptelepeket is, meg­rendelt egy háromszor öt méteres tükröt. Ez a fürdőszobába kellett. Amikor néhány hó­napja nyoma veszett, az összevásárolt fa­anyagot az ácsmester vette meg. Hét terme­tes családi ház tetőszerkezetéhez lesz elég, mesélte el a mérnöknek. A hecc kedvéért az építész elkezdte kiszámolni csak a kerítés költségeit: 18 milliónál abbahagyta az össze­adást. Azt az ács, a mérnök is tudja, hogy nincs börtönben, de valahova eltűnt. Irén azt mondja a csodaházas fickóról hallva: nem ő verte agyon, de szívesen megtenné. Néhá- nyan, akiknek az ifjú újgazdag az építkezés­ben feladatot adott, még mindig nem tudják, lesz most itt ház, vagy nem? A markolók ka­nala nyomán előbukkant kő pedig meztele­nül vörösük az út mellett, mintha vér száradt volna rá. MÉSZÁROS ATTILA Tető alá kerül-e? fotó: tóth l BÓKA RÓBERT Orwadászok Csóró kis ország! Néhány évti­zede még hogy vártuk az oda- átról hazatérő dollárpapákát! De jobbára az tért haza, aki­nek csak a kirakott sétapálcája meg a kalapja maradt. Azóta nagyot fordult a világ, már ho­ni gazdagságunkat se tudjuk fölmérni. Hogy mégis fogal­munk legyen róla, teljes gőzzel folyik az újabb átvilágítás elő­készítése. Áttekintik, honatyá­ink s más köztisztviselőink bir­tokolnak-e olyan vagyont, ami­hez kerülő úton jutottak. Van­nak persze magányos hősök, mint Pallag, meg-megtorpanó, gombócos hangjával, ritkás szemöldökű homlokával és nyugtalanul fürkésző szemüve­gével. Ez a Dosztojevszkij-re- gényből kilépő pravoszláv hiva­talnok naivvá hiszi, hogy külön úton, egy szál olajmécsessel is bevilágíthat a felelősség éjsza­kájába. A nagyérdemű egyfelől tap­sol, hogy ismét átpasszírozódik valami a nyilvánosság elé azon a szitán, melyet a valódi dol­lárpapák, a gazdasági lobbik­tól érintett politikai véd- és dac- szövetség és a patópáli joggya­korlat sző sűrűre. Es hogy Pallag ezen a szitán üt lyukat botondi mozdulattal, csekélyke önmagát is felajánlva tétnek, így a milliárdosat elúsztató ügyek egyikét nem tudják majd kabátlopássá szelídíteni. Töb­ben meg utálkozva kifütyülik, hogy itt már mindenkire kí- gyót-békát lehet kiáltani, és a bizonyítékok kiadását sürgetik. Néha meg úgy tűnik, Pallag lépre csali mániákus, aki a cél­táblát önkezével festette a mel­lére, hogy holnap pellengérre állíthassák. Hisz itt egyetlen ki­rály sem meztelen. Ám azért a megnevezettek - magas pozíciók volt és jelenle­gi betöltői - éppen ártatlansá­guk okán a politikai felelős­ségből is nagyobb részt kérhet­nének. E nélkül az elkövetkező hónapok nem a lényegről - a titkosított olajdossziéról, köz- tisztviselői vagyonról - szólnak majd, hanem arról, ki min­denkit ért rágalom. A békési rendőrök halálát mindenki el­felejti, és a sajtónak is marad az orvvadász hálátlan, bűntu­datteli szerepe: tilosban vadá­szik, találgat, inszinuál, mint mindig, amikor ügyekbe - Ybl Bank-ügy, Tocsik-ügy, Zemplényi-ügy, konszolidáci­ók - üti az orrát. MÉSZÁROS B. ENDRE ______________ Ha lálosztó gépek Múzeumba került a világ leg­első legális „halált hozó gépe”. No, nem valamiféle akciófilm­be kívánkozó fegyverről van szó, nem is amerikai kivégző eszközről, hanem egy olyan méreginjekciós székről, melybe önként ültek be az életüket megunok. E hónaptól a londo­ni tudományos múzeumban látható az a berendezés, amellyel az ausztráliai Dar­winban 1996-1997-ben négyen követtek el „hivatalosan” ön- gyilkosságot. Időközben aztán az ausztrál kormány hatályon kívül helyezte az öngyilkossá­got legálisnak elismerő törvé­nyét, amely addig - szigorú feltételek mellett - halálos be­tegeknek, vagy súlyos szenve­désnek kitett embereknek en­gedélyezte, hogy véget vesse­nek életüknek. A halált hozó gépet tehát száműzték a gyakorlatból, mindemellett ártalmatlannak tűnő társai szép számban itt vannak közöttünk. Mindig sokkoló, ha a napi teendők végzése közben, munkaesz­köztől éri az embert a vég. Az egész ország mély megrendü­léssel fogadta a Mecsekben történt urános vagy szenes ha­lálos bányabalesetek hírét, s úgy gondoltuk, hogy a bányák elsöprésével ettől a gondtól is megszabadulunk. Talán egy kicsit ezért is fogadta köny- nyebben a baranyai ember a bányabezárások bejelentését. Nos, mélyművelésű bányáink már nincsenek, de a régióban átvette a halálosztó szerepet az erdőgazdaság, a feldolgozó- ipar, és persze a közlekedési járművek használata is rendre „áldozattal” jár. Nincs olyan esztendő, hogy a láncfűrésszel kidöntött fa ne sújtana agyon erdőben dolgo­zót, s az is mindennapos, hogy a húsfeldolgozás, a me­zőgazdasági munkák során karokat, végtagokat csonkít valamilyen egyszerű gép. Évente öt-hat halálos és mint­egy 30 csonkulásos baleset tör- _ ténik térségünkben, s nincs menekvés: a foglalkozta­tottak számának csökkenésé­vel sem változott a helyzet. Vélhetően akkor sem javulna a kép, ha ezeket az újabb veszé­lyes ipari ágazatokat is eltöröl­nék. Mert nem a gépekben van a hiba. hetedik oldal HOLNAP Riport Félidejéhez érkezett az 1998- 2000 közötti országgyűlési választási ciklus. A bara­nyai képviselők közül az egyéni választókerületben megválasztottaknak tettük fel a kérdést: megfeleltek-e választóik bizalmának? A szombatonként megjelenő interjúsorozatban elsőként dr. Szili Katalin válaszol a kérdésekre. Portré Dr. Papp Iván, a Baranya Megyei Földhivatal helyettes vezetője jogászi, tanári, hely­történészi vénájú ember, és rajongója a térképeknek. Portré A munka és a hobbi szinkronja Egy kép van a hivatali asztalán. Indiai vallásos jelenet, megigazultak és csodálóik. Szakszerű kommentárt fűz a jelenethez. Azt mondja, ha már egyszer meglátogatták a krisnások, kicsit utánanézett a buddhizmusnak is. így megerősítést nyer, hogy hobbijának a tanulást tekinti. Min­den iskoláját - volt néhány - kiváló eredménnyel végezte.- Kezdő nyomozótól a dandártá- bomokságig. Volt ebben legked­veltebb szakasz?- Nem hiszem, hogy egy pálya felosztható. Egyik nőtt ki a másik­ból, a közös nevező, hogy mindvé­gig szép és nehéz munka volt. A kezdet fiatalos lendületétől az éret­tebb gondolkodásig. És szép kihí­vás volt vezetni is. Kevesen hallhat­tak kiabálni, ha felkészült vagy, és fel tudod készíteni a munkatársai­dat a feladatra, nincs is szükség rá.- Hogyan lett rendőr?- Miért ne lehetnék nyomozó, kérdeztem úgy húsz­éves korom­ban magam­tól, amikor a barátaim is azok akartak lenni.- Egyszóval nem az egyenruha vonzása, lévén vasutas családból származó.- Nem játszott szerepet, bár tényleg sok Ernyes-vasutas van.- Es azzal számolt, hogy a rendőrséget nem szeretik?- Nem, mert megítélésem szerint ritkán lehet ez a szerve­zet népszerű. Még Angliában sem, pedig a bobbik mellett évti­zedekkel ezelőtt igen komoly saj­tókampány indult, elhintve a vi­lágban, hogy az angol rendőr a legjobb.- Ezek szerint nem is ad a kül­ső véleményre?- El kell egymástól választani az áttételes és a közvetlen tapasz­talatokat. Az utóbbiaknak szerin­tem jobb a benyomásuk a rendőr­ségről. Legalábbis én főkapitány­ként a lakossággal való kapcsolat- tartásra, a velük szembeni visel­kedés kulturáltságára nagyon ügyeltem.- És önnek mi a véleménye a rendőrségen kí­vüli világról?-Túl lassan ju­tunk el oda, amit földrajzi elhe­lyezkedésünk, múltunk, lakos­ságunk tenni akarása alapján megérdemelnénk. Bízom azon­ban a folyamat felgyorsulá­sában.- Azt mondta, mindig és mind­végig baranyai rendőr akart lenni. Most váltás előtt áll.- Minden kötődésem megma­rad, de lehet, itt is lesznek még feladataim. Némi szomorúság ter­mészetesen van bennem, 29 év után hazugság lenne az eUenke- zőjét mondani, de ezt kiegyenlíti, hogy vallom, a tisztességes út ve­zet legtovább. MÉSZÁROS A. ODr. Emyes Mihály, Baranya megye rendőrfőkapitánya 1951-ben Pécsett született. Híradástechnikai szakmái szerzett, majd a pos­tán kábelszerelőit. 1976-ban végzett a rendőrtiszti főiskolán, 1983-ban diplomázott a jogi egyetemen. 1984-től Mohács kapitá­nya, majd 1991-től megyei főkapitány. Két felnőtt fia van.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom