Új Dunántúli Napló, 2000. június (11. évfolyam, 149-177. szám)
2000-06-17 / 164. szám
H 2000. JÚNIUS 17., SZOMBAT HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal A szerzetes vezekel az életéit 1948-ban országos méretű, nyílt támadássorozat indult az egyházak ellen. Rákosi Mátyás 1948. január 10-én kijelentette: „A magyar demokrácia végezni fog azzal a reakcióval, amely az egyház köntöse mögé búvik.” Júniusban államosították az iskolákat (6505 katolikus oktatási intézményből 5407 népiskola, 113 gimnázium, 98 tanítóképző és líceum volt), a kórházakat, a szociális és nevelő- otthonokat is. December 26-án letartóztatták Mindszenty József hercegprímást. A szerzetesek és apácák többsége egészségügyi, karitatív, szociális vagy oktatómunkát végzett: ezt 1948-tól nem folytathatták. A férfi szerzetesek (ekkori létszámuk közel 2500 fő) 106 plébániát vezettek és 74 iskolában tanítottak. A nővérek (létszámuk majdnem tízezer fő) 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 173 szociális intézményben tevékenykedtek. A hatalom 1950-ben határozta el, hogy végképp véget vet a magyar- országi szerzetesrendeknek. Június 9-én éjjel a határ menti kolostorok szerzeteseit és szerzetesnőit (összesen mintegy 2000 főt) hurcoltak teherautókon kényszer-lakóhelyekre, többnyire egy-egy kolostorba vagy püspöki palotába zsúfolva őket össze anélkül, hogy elhelyezésük minimális feltételeiről gondoskodtak volna. Nem volt fekhelyük, élelmük, tisztálkodási lehetőségük. Súlyos incidensekre került sor több helyen, köztük a hatvani ferences rendházban, ahová 1950. június 15-én több tucat barátot és nővért szállítottak. A helybeliek a rendház körül protestáltak, de az ÁVH emberei szétverték a tömeget, majd betörve a rendházba, a bent lévők közül többeket egész életükre nyomorékká tették ütlegeikkel. Ezért tiltakozott június 20-án a püspökkari konferencia nevében Grősz József kalocsai érsek. A kormány 1950. szeptember 7-én hirdette ki azt a törvényerejű rendeletét, mely megvonta a magyarországi szerzetesrendek működési engedélyét, kivéve négy rendet (bencések, ferencesek, piaristák és a Miasszonyunkról Elnevezett Szegény Iskolanővérek Rendjét, meghatározva, hogy rendenként 50 szerzetes maradhat meg. Báli Katalin (első képünkön) pontosan 1945. november 14-én lépett be a rendbe, 16 évesen. Ma a kozármislenyi anyaházban lakik, itt beszélgettünk vele, avval a szerzetesnővérrel, aki újra alapozta az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Rendet. Megszólítása: Kapisztrána nővér.- Hogy került a szerzetesek közé?- Sok mindent megéltünk szüleimmel Erdőteleken, a háború alatt, s bennem megfogalmazódott, hogy szerzetesnővér leszek, beállók abba az egyházat védő, lélekben erős hadseregbe, amely nem fegyverrel, hanem jelenlétével és viselkedésével demonstrálja az egyház jelenlétét, szerepét a társadalomban. Az ápolási munkát választottam, s 194'9-ben szakvizsgát tettem, miközben dolgoztam a dorogi Szent Borbála nevét viselő kórházban. Szegény és egyszerű emberek között, a sebészeti osztályon. Nagyon szerettek bennünket, s emlékeim szerint amikor el kellett válnunk, kölcsönösen megkönnyeztük. ♦- Hogyan emlékezik azokra a napokra?- Mint nagyon fiatal nővér, nem figyeltem a politikára, valójában nemigen tudtam, hogy mi történik körülöttünk. Egy napon összetereltek bennünket a folyósón, lezárták az ajtókat, hogy a betegekkel ne érintkezhessünk, és kihirdették, hogy vagy távozunk, vagy kilépünk a rendből, és akkor maradhatunk. Az egyik idősebb nővér erre megkérdezte: Mit vétettünk? Hiszen mindenki szeret bennünket, munkánkkal elégedettek. Erre az a férfi, aki közölte velünk a'rossz hírt, szinte könyörögve mondta, hogy ő nem tehet a dologról, ez politika. A vége az lett, hogy egyik éjszaka lefüggönyözött autókkal elvittek bennünket Budapestre, az anyaházba.- Hogyan alakult a további sorsa?- Tovább dolgoztam az ORFI-ban ápolónőként, és időnként konspirál- va, mint a rend tagjai összejöttünk, tartottuk az egymás közti kapcsolatot. Templomban, a természetben, másutt. Igyekeztünk megtartani fogadalmunkat. Érdekes időszak volt. Szakszervezeti tag lettem - kötelező volt -, s mint fiatal lányt kapacitáltak, hogy lépjek be a DISZ- be. Én lélekben mindig szerzetesnővér maradtam, s a múló évek reménytelenségében is bizakodtam abban, hogy egyszer majd vége lesz az ateista világnak. A rendszerváltás idején hívtak Pécsre, a pécs- bányatelepi kórházba, hogy szervezzem újra a betegápoló rendet. Előbb csak azért, hogy üljünk a betegágyak mellé, és beszélgessünk el a betegekkel.-Ma ez a közösség az egyik legkisebb magyarországi szerzetesrend.- Való igaz. Ám fennállásunk tizedik évébe értünk, és elmondhatom, hogy szép rendházunk épült, tizenkét fiatal nővérünk dolgozik betegágyak mellett. A Pécsi Egyházmegyében hat szerzetes- rend működik jelenleg, mind a hat Baranyában. (Ezek szerint Tolna az ország egyetlen megyéje, ahol még nincs szerzetesrend.) Amint azt Wemer Imre kanonok, az egyházmegye irodavezetője lapunknak elmondotta, közel 50-60 szerzetes él itt, köztük az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok (magyarországi helytartó: P. Máté Péter), valamint a pécsi Nagy Lajos gimnáziumot működtető Ciszterci Rend (házfőnök: P. Arató Orbán) szerzetesei. A harmadik férfi közösség a Betegápoló Irgalmas Rend, melynek P. Dömötör Hilár a delegátusa. A három női szerzetesrend az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Rend (főnöknő: M. Francesca), a Sarutlan Karmelita Nővérek (perjelnő: Mirjam Nővér) és a Miasszonyunk Kanonokrend (főnöknő: Maróti Jolán Asssumpta). Werner Imre arra a kérdésre, hogy miért tartja fontosnak a szerzetesek jelenlétét, a következőket válaszolta.- Valamikor a hetvenes években az egyházunk új hittankönyveket, illetve egyháztörténeti tankönyveket szeretett volna megjelentetni, de az akkori hatalom azt mondta, csak akkor adja rá az áldását, ha a könyvekből a szerzetesrendeket kihagyjuk. Erre a püspöki kar tagjai elmosolyodtak, hiszen ha e rendeket „ekként elfelejtjük”, akkor az egyházunk élcsapatáról, azokról az emberekről feledkezünk meg, akik egész életükkel, jelenlétükkel a hitet demonstrálják. Nem véletlen, hogy minden diktatúra - akár a napóleoni, hitleri, sztálini - először a rendek feloszlatásával kezdte hatalmának kibetonozását. Nem véletlen, hogy például a mexikói forradalom a századfordulón szintén a szerzetesek szétkergetését tartotta fontosnak, olyannyira, hogy lényegében még a mai napig is „illegálisan” működnek Mexikóban a szerzetesek. Kozma Imre (második képünkön), a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítója, az irgalmasrend hazai felélesztője szerint ha a szerzetesrendekről beszélünk, onnan kell kiindulni, hogy a szerzetesek a jelenben egy olyan értékrend mellett elkötelezettek, amire feltehetően minden ember vágyik a lelke mélyén. A bajba jutottak, betegek megsegítésén, a testi és lelki ápoláson. A szerzetes vezekel az életéért. Örvend annak, hogy abban a csodában részesült, hogy életet kapott a Teremtőtől, s mivel az Isten felé nem tud törleszteni, törleszt hát az emberek felé. A szerzetesek jelek a világban. Értékeket jelenítenek meg abban a miliőben, ahol manapság szinte mindent az érdekek mozgatnak. Hiszen a szerzetesnél az érdek és az érték nem ütközhet. Legfeljebb az emberi gyarlóság és gyengeség tudja benne felhozni a mélyből a rosszat. Á szerzetes élete állandó küzdelem, harc önmagával. ____________kozma ferenc Fe rencesektől a Vincés Nővérekig Ma közel 900 férfi szerzetes él Magyarországon. A 23 férfi rend közül a legnagyobb létszámúak a ferencesek (160 taggal), a jezsuiták (136), a bencések (114), a piaristák (101), asza- léziek (69) és a ciszterciek (60). A szerzetesnők összlétszáma 2100 fő. Az 55 női rend közül a legnagyobb létszámúak a Vincés Nővérek (201), az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek (189), a Kalocsai Iskolanővérek (142), a Szegény Iskolanővérek (124), a Szociális Testvérek Társasága (109) és az Angolkisasszonyok Rendje (102). Évente hozzávetőlegesen 60 férfi és ugyanennyi nő kéri felvételét valamelyik szerzetesrendbe. A férfi szerzetesek jelenleg 30, a női szerzetesek 29 közoktatási intézményt tartanak fenn az országban. CSERI LÁSZIÓ Levél Pepónak Már megint itt van ez a levélőrület. Először gyerekkoromban találkoztam vele azokban az időkben, amikor még többen is bizonygatták: élőben látták Lenint, nem csak kitömve. A levél arról szól, hogy ha 20 példányban lemásolom, és négy napon belül elküldöm ismerőseimnek, nagy szerencse ér, ellenkező esetben megnézhetem magam. A levéllánc állítólag Venezuelából indult, s azóta pontosan kilencszer járta körül a világot. A pozitív és negatív példák arra buzdítanak, hogy mindenképpen érdemes a másolásokat megejteni, mert különben úgy járhatunk, mint például a philadelphiai Boennie Soel, aki a levél megőrzése után 51 nappal elveszítette feleségét. Az ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy ez az ő esetében örömteli vagy szomorú esemény volt-e, de Constantinus Pius feltétlenül jól járt. 1953-ban jutott el hozzá a lánc, s ő akkor megkérte titkárát, hogy készítse el a húsz másolatot: néhány nap múlva 20 millió dollárt nyert, pedig nyilvánvaló, hogy erre nem volt rászorulva, elvégre titkárra is futotta. Costa Coeti viszont arra vetemedett, hogy eldobja a levelet, kilenc nap múlva meg is halt. Az összefüggés világos, csak az nem, ki a fene az a Costa Coeti, nem beszélve a korábbi urakról. Lapunk jóval megbízhatóbb forrásból származó értesülései szerint egy A. Hitler nevezetű osztrák származású német festőhöz is eljutott a lánc 1945 tavaszán, de tűivel nem vette komolyan, azonmód szertefoszlott legdédelgetettebb álma, hogy részt vehessen a híres nürnbergi perben mint gyorsrajzoló. Legfrissebb információink arról szólnak, hogy Pepó Pál környezetvédelmi miniszter is megkapta a levelet egy hónappal ezelőtt, de tekintettel arra, hogy ő maga nem járatos a betűvetés rejtelmeiben, a környezetében lévő írástudó Aradi Csabánál pedig éppen nem volt golyóstoll, így a másolás sajnálatos módon elmaradt. Ennek következtében Pepó ma már nem miniszter. Illés Zoltán, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának elnöke viszont szerencsésnek mondhatja magát, ő mind a húsz levelet továbbította, egyiket éppen Pepónak. Neki bejött. MÉSZÁROS ATTILA ______________________ Ti lalomfa Tegnap egy reklámot hallot- tam-láttáth a televízióban. Szakmai együttérzéssel figyeltem a kamera mozgatását. Kirívóan az volt az operatőr feladata, hogy még véletlenül se jelenjen meg márkanév a képernyőn. Ne adj Isten, annak az áruháznak a neve, amelyben forgatott. Minden üzlet lett, ez nem újdonság. A jó hír, az okos kezdeményezés sem kivétel. Ebben a reklámban arról volt szó, hogy immár 130 fölé emelkedett azoknak a termékeknek a száma, amelyek megkapják kiváló minőségük alapján a pi- ros-fehér-zöld védjegyet. Mert hazai termékekről van szó. Volt ilyen kezdeményezés már korábban is, bár akkor mintha nagyobb visszhangot kapott volna a Kiváló Áruk Fóruma. Egy időben pedig az egyik politikai párt fűzte jelmondatai, szlogenjei közé a biztatást a magyar áruk vásárlására. A hazai kereskedelembe betört, megállapodott, már itt is terebélyes hálózattá fejlődött multik egyik stratégiai célja az eddig nálunk gyártott termékek felcserélése a maguk által előállítottal, és/vagy saját korábbi piaci forrásaikra támaszkodva feltölteni a magyar bevásárlócentrumok polcait. Ennek két hátrányát is tapasztalhatjuk - tisztelet persze a kivételnek! -: a hazai termékek kiszorulását a kereskedelemből, illetve a mind silányabb minőségű idegen árukészletet. A magyar termékekre rakott, jó minőséget jelző védjegy tehát azt jelzi, hogy jó lenne ezeknek piacot biztosítani, másrészt az erős minőségi versenyben is megállják a helyüket. Viszont az alapanyagot előállítók, a gyártók életben maradása érdekében mind többet kellene ezekből vásárolnunk. Csakhogy nem lehet tudni, melyek ezek a termékek, s melyik az az áruház, ahol mind a közel 140-fé- lét meg lehet vásárolni. így . nem lehet tudni azt sem, hogy például Pécsett van-e ilyen áruház? Ez már reklám lenne, ezért külön fizetni kell. Függetlenül a céltól, függetlenül a hasznosságtól. Mégis fizetni fogunk érte. Ezen összeg mellett azonban messze eltörpül az elmaradt reklámbevétel. Egy öregember emlékirataiból A költő hetedik oldal HÉTFŐN Riport A Whiskys-sztori (9.). A szomszédok nem sejtették. „Előző nap kijött egy férfi és egy női rendőr, civilben voltak. Igazolványt is mutattak, de én őszintén szólva nem is néztem.... Arról kérdezősködtek, hogy kik laknak a házban. Azt mondták, hogy innen, ebből az épületből kurvákat futtatnak. ” Portré Skáfár Katalin nem azzal indult az érettségire felkészítő vetélkedőn, hogy nyer. De minden kedden, amikor az egyik napilapban megjelentek a kérdések, az iskola után mindjárt a könyvtárba ment. Tudják kiből lesz a költő? Aki nem hagyja abba a versírást. Én szerencsére abbahagytam, de nem időben. Életem egyik szégyene ezzel kapcsolatos. Abban az időben egy apró, ko- boldszerű lány izgatott. Friss eszű volt, humorra érzékeny, örömorientált. Korábban versenyszerűen tornázott, akkor kórusban énekelt, később bábo- zott, s amilyen piciny volt, úgy feszült benne az életerő. Egerentyűnek hívtam. Szerencsére a bátyja is hasonló karakterű volt, ezért a bátyja barátjának mutattam magam, később szinte a család barátja lettem, titokban pedig a kis Egerentyűre fájt a fogam, de több dolog miatt nemigen vallhattam színt. Az egyik ilyen apróság az, hogy nős voltam. Bár kicsit távol a családomtól. Egy gyönyörű nyár eleji napon, szabadnapos lévén, a Balokányba mentem. Elsősorban nem a fürdőzés miatt, hanem mert arra gondoltam, a strand kellemes parkja ideális hely a versírásra. Különösen délelőtt, aránylag csendben - csak egy- egy vonat fütyül el néha a kerítés mellett. Akkoriban az indiai versmérték izgatott. Erotikusnak tartottam. Nem ment könnyen az írás, mert néha arra sétált néhány kihívó fürdőruhás kartársnő, ahol hevertem, de egyszercsak mentő angyal jött. Megérkezett Valéria asszony, Egerentyű még mindig csinos, kedves anyukája.- Látom dolgozik, Laci. Kicsit arrébb telepedem le, hogy ne zavarjam. Én úgyis barátnőzni fogok... - mondta az üdvözlések és a kölcsönös örömökről való biztosítások után. S valóban, barátnők, ismerősök jöttek, kellemesen, sok kaca- rászással vegyítve trécseltek, s ha suttogóra fogták a hangjukat, tudtam, rólam van szó. Egyelőre addig jutottam a verssel, hogy: „Tova rohan álmom pihe paripája / Szemem ölén hagyott nyomot a patája / Ölelem a rémes, fekete vak éjét / vágyam kibont-e belőle ma Téged?” - Itt elakadtam, csak azt tudtam, még egy versszakot akarok írni, s az utolsó sora az lesz: „Buja szomorúság eredete lettél”. De az ezelőtti három sor még lila ködökben rejtezett. Egyszer csak Valéria hangja riaszt föl elmélyültségemből:- Nézze Laci! Az a szerencsétlen fiú ott kínlódik egyedül, mindenki nézi, és senki sincs, aki segítene neki. Forgatom a fejem bambán, micsoda szerencsétlen egy fiú? Hol? Aztán meglátom, hogy egy féllábú srác ugrálva cipel egy padot arrébb, talán az árnyékba... Örülök, hogy észrevettem. Visz- sza is nézek Valériára, hogy hát igen, ez borzasztó, a nyomaték kedvéért csóválom is kicsit a fejem. A fiú lassan odavitte a padot, én titkon fellélegeztem, folytathattam a verset. Harmadnap belém hasított a felismerés: Úristen! Valéria szinte felszólított, hogy segítsek a féllábúnak. Én meg... Nem is lett semmi, sem a versből, sem a szerelemből, csak a szégyen mardos valahányszor rágondolok. A napokban találkoztam az utcán a nagymamakorú Egeren- tyűvel. Nagy kegyetlenség a sorstól, ha néha váratlanul elénk hozza negyven évvel ezelőtti ideálunkat. Bár ő ma is temperamentumos, szaporajárású, fiatalosan dinamikus, s nekem ma sem néni. Csak néztem rá bambán. Mondott valamit. Semmit nem értettem. Ez a történet járt az eszemben. Bükkösdi László
