Új Dunántúli Napló, 2000. május (11. évfolyam, 119-148. szám)

2000-05-27 / 144. szám

2000. Május 27., szombat HATTER RIPORT Uj Dunántúli Napló - 7. oldal A polgár a konyhában volt polgár Konzervatív újságírók voltak a Pécsi Sajtóklub vendégei hetedik oldal A Pécsi Sajtóklub tegnapi rendezvényén az úgynevezett konzervatív sajtó képvi­selőit láttuk vendégül szerkesztőségünkben. A helyenként kemény vitákkal tar­kított beszélgetés során még Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztő­je és Ludwig Emil, a Magyar Nemzet lapszerkesztője sem értett mindig egyet. Az alábbiakban az elhangzottak legérdekesebb részeit szerkesztett formában kö­B. A.: A polgár a Kádár-rendszerben a konyhában volt polgár. Ott és persze a kocsmában mondta, hogy rossz a rendszer, de egyébként a társadalom együttesen nem kívánt változást, semmilyen társadalmi mozgás nem volt. Azért mondom, hogy nem történt meg az igazi rendszerváltás, mert valójában nem láttunk mást, mint a kommu­nistákból lett vál­lalkozók által le­vezényelt átalaku­lást. A tőke döntő része ma is az ő kezükben van. Mi, és itt értem ez alatt a Magyar De­mokrata szerkesz­tőségét, próbá­lunk ideológiát te­remteni ahhoz, hogy a valódi ma­gyar értékek igen­is legyenek érté­kek, hogy azoknak legyen Nyugaton is pia­ca. Ebben az értelemben mi ideológiai új­ságírást folytatunk, amit akár a progresszív nacionalizmus vállalható jelzőjével is illet­hetünk.- Van-e hozadéka annak, hogy a buda­pesti lapok többsége, így a Magyar Nemzet mellett a Magyar Hírlap vagy a Népszava is ilyen pártos újságírást folytat1 L. E.: A nyomtatott sajtó sajátságos hely­zetben van, hiszen igen kis szeletet szakít csak ki a tortából, a kereskedelmi tévék és rádiók óriási fölényben vannak. Mégis úgy vélem, hogy van egy olyan véleményformáló értelmisé­gi réteg, amely ragaszkodik a saját lapjához, és kíváncsi arra, hogy abban mit írnak. Úgyhogy ebben az értelemben van hozadéka.- Ezzel az ideológiai vonallal nem maguk alatt vágják a fát az újságok? L. E.: Azt gondolom, hogy a Ma­gyar Nemzet már nem marad alul a hírver­senyben a Népszabadsággal szemben, tehát tökéletesen betölti a hírújság funkciót, sőt, ebben a versenyben már a Napi Magyaror­- Mennyire értenek egyet a meghívottak a „konzervatív” jelzővel? Egyáltalán, van-e ér­telme a budapesti sajtó üyen éles kettévá­lasztásáról beszélni? Ludwig Emil: Az ilyen ideológiai-politi­kai fogalmak egytől-egyig problémásak. Ha csak azt veszem, hogy a ’94 és ’98 között kormányzó, úgymond balliberális koalíció mennyire kemény jobboldali gazdaságpoli­tikát folytatott, akkor egyértelmű, hogy ezeknek a jelzőknek mennyire nincs jelen­tőségük. Mást is mondok, úgy gondolom például, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja egy kimondottan baloldali párt, mi­közben tudjuk, hogy milyen jelzőkkel szokták illetni. Úgyhogy üyenekről a sajtó esetében sem beszélhetünk, ahány lap, annyiféle ideológia, annyiféle vélemény, még a jobboldali sajtón belül is. Itt éppúgy vannak véleménykülönbségek, mi több, éppúgy van piacért folytatott kemény harc, mint bárhol máshol. Úgyhogy összegzés­ként azt tudom mondani, hogy ezek a jel­zők csupán hívószavak, hívószavak ahhoz, hogy tudjuk, kikről vagy mikről is beszé­lünk. Bencsik András: Beszéljünk egy kicsit a rendszerváltásról, hiszen eredendően ebből kell kiindulnunk. Úgy gondolom, hogy a valódi rendszerváltás nem zajlott le, mivel a társadalomban semmi nem változott. Nem a társadalomban érett meg a szándék a rendszerváltásra, azt fölülről, parancsszó­ra vezényelték le. Magyarországon senki nem akarta a polgári demokráciát, az em­berek maximum Gorenjét akartak. A valódi rendszerváltás csak most kezdődik, hiszen az értelmiséget tíz évvel ezelőtt teljesen föl­készületlenül érte az, ami történt, fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Elkezdett ki­alakulni egy új, nemzeti értelmi­ség, amely mái akkor egy újfajta filozófiát keresett, egy olyan filo­zófiát, amelynek mentén ez az or­szág megtalálhatja a valódi érté­keit. Annak idején nagyon sokan vádolták azzal Antall Józsefet, hogy a Horthy-rendszer ideológiá­jához nyúl vissza, azt próbálja fel­éleszteni. Ebben persze volt is igazság, de be kell látni, hogy nem volt máshová visszanyúlni, hiszen utoljára Horthy alatt volt Magyarországon polgári demokrácia. Ma a budapesti értel­miség egy része a nemzeti polgárság érték­rendjét akarja föléleszteni, míg egy másik tábor a globalizmus, a globalizáció eszmé­nyét hirdeti. Mi azt szeretnénk, ha nem da­rálna be minket az Európai Unió, hanem azokért az értékekért, amelyekkel ez az or­szág igenis rendelkezik, az unió keményen fizetne. L. E.: Azt mondtad, hogy Magyarorszá­gon senki nem akarta a polgári demokráci­át. Ezzel a kijelentéssel egyáltalán nem tu­dok egyetérteni. Rengetegen akarták, csak legföljebb nem volt módjuk arra, hogy ezt ki is nyilvánítsák. Azzal is vitatkozom, hogy ne lett volna valódi rendszerváltás. Ha nem lett volna, akkor én például bizto­san nem ülnék ma itt. például a Szent Korona átszállításáról dön­tés született, csak mi írtuk meg, hogy mi­kor hozzák ki a Nemzeti Múzeumból és milyen útvonalon viszik át a Parlamentbe. Erről mind a baloldali, mind a jobboldali lapok hallgattak. Mégis, amikor a múzeum­ból kihozták a Koronát, azt 50.000 ember várta, akik nagy valószínűséggel a mi la­punkból értesültek az egészről.- Mindketten dolgoztatok olyan lapnál, amely közvetlen pártirányítás alatt volt. Ludwig Emil a Magyar Fórum főszerkesztő­„Ha nem lett volna rendszerváltás, most nem ülnék itt” - jobbról: Ludwig Emil, a Magyar Nem­zet lapszerkesztője, Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője és Pauska Zsolt, a Dunántúli Napló főszerkesztője. (A rendezvényt a Hotel Hunyor támogatta.) jeként a MIÉP és Csurka István, Bencsik András pedig a Pesti Hírlap főszerkesztője­ként az MDF és Antall József alatt. Hogyan éltétek ezt meg? L. E.: Én a kilencvenes évek közepén csöppentem az újságírásba, majdhogynem véletlenül. Zavart az, ami a politikában tör­ténik, és néhány írásomat elküldtem jobb­oldali lapokhoz. Nagyon radikálisan fogal­maztam, valószínűleg ezért figyelt föl rám Csurka István és hívott a Magyar Fórumhoz dolgozni. Természetesen az ő szája íze sze­rint készült a lap, de volt olyan is, hogy he­tekig nem láttam az öreget. Elment vidékre, és valahogy eljuttatta a szerkesztőségbe a második oldali állandó publicisztikáit. Né­ha fölhívott és megdicsért, hogy jó lett a lap. Szabadon dolgozhatott a szerkesztő­ség, szerintem sokkal szabadabban, mint mondjuk akkoriban az Élet és Irodalom vagy a Magyar Narancs. Ugyanakkor azt például nem hittem, hogy a MIÉP bekerül a parlamentbe. Azt gondoltam, a küszöb kö­rül lesz, de nem jut be. A lapot egyébként nem pénzügyi okokból, vagy szakmai né­zeteltérés miatt hagytam ott, egyszerűen ki­telt az időm. Persze hívtak is barátaim, így kerültem a Napi Magyarországhoz, majd a Magyar Nemzethez. Arra viszont büszke vagyok, hogy az SZDSZ népszerűségének csökkenésében a Fórumnak nagy szerepe volt, mert folyamatosan verte a tam-tamot. B. A.: Antall Józseffel úgy voltam, mint lepke a lámpafénnyel. Nagyon tiszteltem őt és egyetértettem az általa képviselt ideoló­giával. Olyannyira, hogy be is léptem a Ma­gyar Demokrata Fórumba. Amikor a Pesti Hírlapot újraindítottuk, természetesen kap­tunk támogatást a kormánytól, de sosem szóltak bele a szerkesztésbe, sőt még kéré­sük sem volt. Direkt pártirányítás alatt nem volt a lap, de érthető módon az MDF sze­kértáborába tartOZOtt. LENDVAI DÁVID szág sem maradt le a Népszabadság mögött. B. A.: A Népszabadság nem egy siker- történet. Fogalmazzunk úgy, hogy a hajó résébe az utolsó pillanatban benyomták a dugót, még mielőtt végleg elsüllyedt volna. Az viszont igaz, hogy hiába van például az ingyenesen terjesztett Metro című újságnak sokkalta nagyobb példányszáma, de sem­milyen ideológiai, véleményformáló hatása nincs, úgy mint mondjuk a Népszabadság­nak. De hogy a saját lapomról is beszéljek, a tapasztalatok azt mutatják, hogy igen nagy hatása van annak, amit írunk. Amikor MÉSZÁROS ATTILA . Drávadoüár Iszonyú mennyiségű pénz úszik le a Dráván. Nem kell irigykedni kezdenünk, ahogy mi, úgy a folyó túlsó oldalán se halásszák le egyelőre a dollár- kötegeket. Pontosabban a po­tenciális dollárkötegeket. Az a helyzet ugyanis, hogy - igazolja egy felmérés - a vízi turizmus­ban lényegesen több haszon rejlik, mint a szárazföldiben. Szakemberek sokasága, akik tanulmány szintjén foglal­koztak a témával, már azt is , kiszámították, hogy haafo- ’ lyónjáró idegenforgalom húzó­ágazat lenne, ez akár ötmilü- árd forint éves bevételt is ered­ményezne. Egy átlagos turista ugyanis naponta 40-60 dollárt költ mondjuk Pécs utcáin kó­szálva, ám a jachttal Magyar- _ országra érkezők 600-800 dől- ’ lárt hagynak itt. Arról persze szó sem lehet, hogy jachttal elhajókázzunk a Péter-Pál sírkamrától a villányi borospincéig. Vagyis marad a koncentrált figyelem a vízi tu­rizmusra, mint tízszeres hasz­not ígérő lehetőségre. A jövő zenéjébe azonban kénytelen-kelletlen fals han­gok is keverednek. Most nem csak a Tiszát korábban már megkedvelt külföldiek ciánnal való elrémisztéséről van szó, vagy mondjuk a Balaton ár­színvonala és szolgáltatási ní­vója közötti eltérésről, hanem - és ezt szemérmesen megem­líti az tanulmány is- a szük­séges infrastruktúra szinte tel­jes hiányáról. Nincs egy nyamvadt jachtki­kötőnk sem. A Dráván meg vég­képp nincs. Ahová egyébként sem mehet bármikor bármeny­nyi ember. Akik mégis belefér- • nek a kontingensbe, örülnek - néha nagyon is -, ha találnak valahol egy vécét. Amúgy nem­zeti park, itt nem dohoghatnak kivagyi jachtok hajógépei liech­tensteini lobogó alatt. Ám marad például a sásdi csatorna, vagy a Karasica-víz- folyás. És a Duna persze, be­kapcsolva a Fekete útba, a Fe­kete-erdőtől, a baranyai Fekete­vízen keresztül a Fekete-tenger­be. Ha ezt végiggondoljuk, mint eddig fel nem fedezett le­hetőséget, rájövünk: nagyon is reális ez a jacht-turizmus A ha­jók toporzékolva várnak a startvonalon, majd csak lesz kikötő is. Alig kerül többe, mint a ta­nulmány. CSERI LÁSZLÓ ________________________ Se gítség Már megint szerencsétlen afgá­nokról érkezett híradás. Tizen­nyolcat fogtak el, akik egy kiste­herautóban szorongtak igen rossz egészségi állapotban. Vol­tak köztük tanárok, mérnökök, beteg gyermekek, s valameny- nyien menekült státusért ese­deztek. A menekült afgánok mindennaposak mifelénk, gyakran a Guinness-rekordok könyvébe illő számban tartóz­kodnak különböző autókban, a helyzet néha egészen elképesz­tő. Az ember azt hinné, hogy például egy Zsiguli nagyvona­lakban ötszemélyes, s amikor a közeg kinyitja az ajtaját, negy­ven afgán gurul ki belőle, de a többségük bent van még a cso­magtartóban, a pótkerék és az emelő között megbújva. Tavaly egy bezárt mikrobusz- ból huszonnégy afgán került elő, akik elmondták, hogy oda­haza fejenként kétezer dollárt fi­zettek azért, hogy kijuthassanak Németországba. Itt meg átverték őket, fizettek a határon való át­szállításért, de csak a pénzt vet­ték át tőlük, aztán hagyták, hogy fuldokoljanak a fülledt tér­ben. Messziről jött emberek, dö­göljenek meg, ha már nincs mit kipréselni belőlük, gondolják egyesek, akiknek csupán a gyors és adómentes pénzszerzés a fon­tos. Persze a többség nálunk in­kább adakozó. Bizonyítják ezt a legutóbbi árvízkárosultak részé­re összegyűjtött adományok, melyek egymilliárd forintot tesz­nek ki a Magyar Vöröskereszt je­lentése szerint. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy - tisztelet a kivételeknek - legin­kább a szegények adományoz­tak. Akiknek kevés van, azok ta­lán nagyobb empátiával bírnak, mint azok, akik gyors meggaz­dagodásuk során elfelejtették, mit is jelent a nélkülözés. Mi­lyen érzés az, amikor nincs mit enni, nincs hol lakni, amikor a semmit kell igazságosan eloszta­ni a gyerekek között. Azt mondja a Magyar Vörös- kereszt illetékese, hogy a szép vagyonnal gyarapodó bankháló­zat teljesen érzéketlen maradt a felhívásukkal szemben. A Ma­gyar Nemzeti Bank volt az egyetlen, amely az árvízkárosul­tak számára juttatott valamit. Voltaképpen érthető. Árvíz- károsultba befektetni ugyan­olyan, mint afgánba. Egyik sem nagy üzlet manapság. EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Azok a régi szagosmisék hetedik oldal HÉTFŐN Riport A 6. része következik a whiskys-rabló sztorijának. Ebből megtudhatjuk, hogy Ambrusnak volt sztár OTP- fiókja is. A budapesti Grassalkovich úti fiókot ed­dig hét alkalommal keres­ték fel rablók, ebből a hét­ből négy tisztán a whiskys , sara volt. Pcírtré ‘ Siklósi János, az év tűzoltó- 11 ja nem fél kimondani: a hi- • vatástudat vitte erre a pá­lyára. Néha egyenesen a fe­kete, gomolygó füstbe, olyan ajtókhoz, amelyeket ha betör,, soha sem tudja, mi vár rá a túlsó oldalon. Szülőfalum - amely elé, ahogy azt Regényi Szepi megjósolta, azóta kiírták, hogy ez a falu város - el­származottal bőzgetnek, emlé­kezzem már a régi Sásdra is. Tör­ténetekkel traktálnak, amelyek nagy részét én is csak hallottam gyerekkoromban, főként két ci­pészlegénytől, akik szívesen me­séltek viccet, adomát munka köz­ben a szájtáti lurkóknak. Humor­érzékem is Rostás Dezső és Regé­nyi Szepi történetein érlelődött. A Schramm, vagy később a Rostás suszteráj, aztán a Hősök tere előtti esti beszélgetések olya­nok voltak, mint egy honismereti szakkör. Megtudhattuk mindazt a falu közelmúltjáról, lakói valódi életéről, mindennapjaikról, amit elfelejtettek mindig feljegyezni a történészek. Az iskolában egy se­matikus történelmet tanultunk, este a sarkon az Életet. Arra jól emlékszem, hogy még az oroszok bejövetele után is, minden vasárnap három misét kellett tartani a sásdi templom­ban. Az elsőre a gyerekek és a há­ziasszonyok jártak. Az utóbbiak aztán rohantak haza ebédet főzni. A középsőre tán a vidékiek? A 11 órai nagymisére pedig a férfiak és a puccos népek. Én a puccosokra már nem emlékszem, csak a férfi­akra, mert azok fele a nyitott templomajtón kívül állt fél karéj­ban, a másik fele pedig a Keszler- kocsmában hallgatta a misét. A tisztességes asszonyok tudván ezt, bizony az ebéd alatt kikér­dezték életük párját, hogy na mit prédikált a plébános úr? Mellébe­szélni nemigen lehetett, mert a plébános úr az egyszerűség ked­véért mind a három misén ugyan­azt prédikálta, s a ténsasszony bi­zony reggel már hallotta azt. Állítólag Prosper bácsi, aki tel­jes elvetemültségében, a szentmi­sei áldozat helyett rendre az ör­dög bibliáját forgatta a Keszler- kocsmában, megszervezte, hogy kártyapartnereinek unokája, egy kedves kislány, minden vasárnap bemenjen hozzájuk a kocsmába, és két parti között részletesen el­mesélje a prédikáció tartalmát. Ez a kislány később minden sásdi napközis drága Duci nénije volt. Egyébként a magyarosan csengő nevet Krajzermajer uram úgy sze­rezte, hogy Szent Prosper napján született, s a plébános úr annak idején mindenkit arra a napra ke­resztelt, amelyiken a világra jött. Nyilván takarékosságból. Egyszer aztán az éber feleség, mikor szekrénybetevés előtt átke­félte férje ünnepi öltönyét, észre­vette, hogy a nadrág feneke kifé­nyesedett. Márpedig, ha a temp­lomban áll vagy ül a férje, nem fé- nyesedik az ülepe, csak ha kártyá­zik és fészkelődik idegességében az istentelen. Volt haddelhadd. De megoldás is született hamarosan. Prosper bácsi legközelebb már úgy kár­tyázott cimboráival a Részieméi, hogy letolta a nadrágját térdig, s ülve az alsónadrágját zakójával eltakarta. Hiába leste árgus szem­mel a neje az ülepet, láthatta,, megtért az ura. A prédikációt is; fel tudta mondani az ebédnél, s a nadrágja sem fényesedért ki. Baj csak abból lett, hogy egy­szer nem vette észre: a széken egy cseppnyi vörösbor volt. Bele­ült. Piros folt került az alsónad­rágja fenekére. Másnap a hitvalló feleség sod­rófával várta:- Te gyalázatos vén kecske! Egy szűzlányt rontottál meg tegnap, itt van a véres gatyád! - csármázott, és a bűnjelet férje arcába dobta. Hősünk fölmérte a helyzetet, s megtörtén válaszolt.- Tévedsz, egyetlen szerel­mem. A kóruson engem akart megerőszakolni egy szűzlány. S képzeld, hátulról. Még jó, hogy megvédett az alsónadrágom. Tanulság is van. Mégpedig az, hogy az én gyerekkoromban még szívesen hallgattuk a felnőtteket. Tán mert ez volt tévé helyett. Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom