Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)

2000-04-15 / 104. szám

8. oldal - Űj Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. Április 15., szombat- M UVELODES Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna SZÍNHÁZ, KARRIER, MA­GÁNÉLET. Ez lesz a témája annak az estének, amelynek vendége Udvaros Dorottya lesz április 20-án este 8 órakor a pé­csi Ifjúsági Házban. A színmű­vésszel Szegvári Katalin beszél­get. KOMOLYZENE. Szigetváron ma este Pergolesi Stabat Mater című műve csendül fel 19 óra­kor a Szent Rókus plébánia- templomban. A Tinódi Vegyeskar Női Kamarakórusá­nak vendége a Keszthelyi Castellum Kamarazenekar lesz. A Fiatal művészek pódiuma so­rozat keretében tartanak kon­certet 17-én 19 órakor a pécsi Művészetek Házában. Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Rohmann Dítta és Fehér Ernő Hubay, Beethoven és Brahms műveiből játszik. HÚSVÉT ELŐTT. Rendhagyó kézműves játszóházba várja az érdeklődőket a pécsi Petőfi Sán­dor Művelődési Ház. Az aján­dékkészítők az otthonról hozott tojásokra a legkülönbözőbb technikákkal festhetnek majd 16-án, 9 és 13 óra között. TÁRLATOK. „Természet-kö­zeiben” a címe Takács Gábor kiállításának, amelyet 16-án 17 órakor nyitnak meg a hosszúhetényi művelődési házban. 17-én 17 órakor a pé­csi Bánkuti Galériában Czigler János festményei lesznek lát­hatók. Az alkotó munkái elé Kerényi János alpolgármester mond bevezetőt. Rubinszki Ti­bor pécsi grafikus rajzai és olajfestményei a pécsi Gyöngyszem Galériában kap­tak helyet, a tárlat május 4-én zár. IDŐVONAT. Újra indul az Idő­vonat Olvasótábor, amely a ba­ranyai hátrányos helyzetű gye­rekek és a határon túli tanulók számára nyújt művelődéstörté­neti tartalommal gazdagon át­szőtt programot. Az augusztusi, tíznapos táborban való részvé­telhez április 30-áig készíthet­nek pályázatot a jelentkezők. Téma lehet 3 oldalban a hon-, foglaló magyarok mindennapi élete, vagy a saját lakóhely hon­foglalás kori emlékei, illetve ri­port, emlékműsor a honfoglalás történelmi eseményeiről. Bő­vebb információk kaphatók a 72-210-666/119-es, valamint a 06-20-9536-075 számokon. Istenség a halottaskocsiról Titkok övezte módon, néhány jószemű pol­gár és elhivatott múzeumi szakember együttműködésével különleges kincs jutott a Janus Pannonius Múzeum birtokába. A „sikotai lelet” talán 1800 évet is pihent a föld mélyében, amikor árokásás közben egyszerre csak napvilágra került. Nemcsak a könyveknek van meg a maguk sor­sa, a sokkal időállóbb fémtárgyaknak is. Szak­emberek szerint egy bronzszobor vagy egy fém­pénz különben is csak addig van biztonságban, ameddig a föld rejti, előkerülve már csak rom­lik, oxidálódik, vagy éppen a megtalálók kísérle­teznek rajta, savazzák, csiszolgatják, hátha arany lesz a rézből. Az előkerült kincsek az álla­mot illetik, a felfedezőnek díjazás jár, de időn­ként ebbe az aránylag egyszerű képletbe más érdekek is beleszólnak. Van, akit annyira elvará­zsol a tárgy szépsége, hogy nem akar megválni tőle, más tanácstalan, mert nem tudja, hol je­lentse a szerzeményt, különösen, ha aránylag sokáig gyönyörködött benne. A Seuso-kinccsel kapcsolatos halálesetek után néhányan pedig egyenesen a műkincsrabló külföldi maffiától tar­tanak. A jelenleg hatályos magyar törvények szerint egyébként, ha egy dolognak nincs tulaj­donosa, azon birtokbavétellel bárki tulajdonjo­got szerezhet. Ha azonban valaki olyan értékes dolgot talált, amelyet ismeretlen személyek elrejtettek, vagy amelynek tulajdonjoga egyébként is feledésbe ment, köteles azt az államnak felajánlani. Ha az állam a dologra nem tart igényt, az a találó tulaj­donába megy át, ellenkező esetben viszont a megtaláló a dolog értékéhez mérten megfelelő díjra jogosult. Ha szóban forgó talált tárgy rá­adásul muzeális vagy műemléki értékű, tulaj­donjoga az államot illeti meg, ám a megtaláló­nak díjazás járhat. A JPM Régészeti Osztályára alig néhány nap­ja került be az a két tárgy, amely most izgalom­mal tölti el a kutatókat. A nagyjából 15 centimé­ter hosszú fémbaltára és a körülbelül 20 centi­méter magas, csaknem kétkilós szobrocskára még 1969-ben bukkant rá Hobolon egy ma már idős és beteg férfi, mégpedig a sikotai ároknál végzett mélyítési munkálatok során. A tárgyakat a markoló emelte ki, a visszaemlékezők szerint 5 méter mélyről. Úgy tudni, kevés fémpénz is előkerült, ám ezeknek az idők során nyomuk veszett. A kalandos história a mesélők szerint azzal folytatódott, hogy a tárgyak valamikor ké­sőbb, állítólag „úri adósság” fejében egy hoboli férfi tulajdonába jutottak, nála egy harmadik személy meglátta őket, s nemrég felhívta rájuk a Szigetváron élő Vanyúr István szobrász figyel­mét. A művész lapunknak elmondta: - Amikor kértek, hogy nézzem meg a tárgyakat, azonnal szóltam Petőh Sándornak, aki fényképezőgépet vett magához, s ketten elmentünk. Akkor még azt hittem, frissen ásták ki a szobrocskát, amely­ről már az első pillantásra látszott, hogy ókori, római darab lehet. Javasoltam, hogy meg kell mutatni szakembernek, közkinccsé kell tenni mindenképpen. Boldog vagyok, hogy részt ve­hettem abban, hogy a lelet végül méltó helyre került. Az első muzeológus-régész, aki hozzáértő szemmel megvizsgálta a tárgyakat, a már másfél évtizede nyugdíjas, de még ma is te­vékeny Kováts Valéria volt. Vele azon­ban, mivel csonttöréssel kórházban fekszik, nem tudtunk beszélni. A „sikotai leletről” Gábor Olivér régészt kérdeztük.- A szobor nagy valószínűséggel egy 2. századi kocsis temetkezés része lehetett, valamire, talán egy nyélre volt ráerősítve. Öntött bronzból ké­szült, és szinte kilencven százalékban biztos, hogy egy Attis nevű keleti is­tenséget ábrázol, aki sírköveken szo­kott szerepelni. Az egyik kezében bo­tot tart, ennek egy része feltehetően letört, a másikban faágat. Bal keze ter­mészetellenesen hátrahajlik, talán megsérült, benne valamilyen tábla, esetleg tarsoly. A fején frígiai sapkára emlékeztető fejfedő van. Hasonló szobrocskák találhatók már a múze­umban, de ezt a tárgyat súlya és nagy­sága teszi különlegessé. A másik da­rab egy bronzból való, nagyon magas réztartalommal bíró, vörösréz jellegű balta, amelyet vélhetően nem használtak, jelké­pes, szakrális tárgy lehetett. Külseje teljesen szokatlan, hasonló formájú, kőből készült csak az őskorból került eddig elő. Hogy a muzeológusok teljes intenzitással dol­goznak a leleten, arra példa, hogy a szoborról egy nappal korábban még az a feltevés is élt, hogy esetleg a lélekvezető Merkúrt ábrázolja, bőségszarukkal, amelyekből oroszlánfejek buk­kannak elő. Az is felvetődött, hogy a tárgyakat talán a 4. században a kereszténység térhódítása elől rejtették el, mint pogány kincseket. A következő időszak legfonto­sabb feladata a le­letek konzerválá­sa lesz (szeren­csére restaurálni nem kell őket), il­letve a tudomá-, nyos feldolgozás, amelynek során hasonlóságokat keresnek a világ minden tájára el­került hasonló ró­mai emlékek és e mostaniak között. Gábor Olivér sze­rint a sikotai ároknál talált da­rabok azért is megkülönbözte­tett jelentőségű­ek, mert Sziget- A 15 cm hosszú fémbalta vár környékén római kori anyagra idáig még nem bukkantak a régészek. Idén tehát a már folyó egyéb munkák mellett szükséges lesz a „sikotai lelet” környé­kén is ásatni, bár egyelőre még azt sem lehet tudni, lesz-e pénz és honnan a kutatásra. _____ HODNIK ILDIKÓ GV. Eg y keleti Istenség fotók : müller andrea Mid az osztrigájával Adva van a jó hírű orvos, aki egy mondén éjszaka után félvilági nőt szabadít barátaira és a háza népére. A számtalan hazugság és a nő felkavarja ezt a környe­zetet, ám végül nagyjából minden marad a régiben. Hogy mi történik még köz­ben, arról a Pécsi Nemzeti Színház új előadása számol be. Az Osztrigás Mici az a fajta elő­adás, ahol a színészek kijátsza­nak a nézőnek. Összekacsinta­nak vele, külön is tájékoztatják, a néző tehát része lesz a mesének, még ha első pillantásra úgy is tű­nik, semmi köze egy száz évvel ezelőtti francia kurtizánhoz. Csi­szár Imre rendező nem is akarta aktualizálni a darabot (bár na­gyon is könnyen és szellemesen lehetett volna számtalan helyen), így azonban talán, a távolból, könnyebb kacagni az ismerős helyzeteken és embereken. Mert van itt nappal tisztes polgár, aki éjszaka bőszen kileng, markát nyújtó sebész, felkapaszkodott újgazdag és korlátolt régi, okkult mámorba hullt feleség, van az ér­ték. felismerésében megzavaro­dott társaság, amely ájultan tap­sol az útszéli modornak. Georges Feydeau a francia bohózat, a vaudeville szerzője, aki, mond­hatjuk, megújította a kissé már elavult műfajt, s az alaphelyzet­ből, hogy tudniillik valakit más­nak hisznek, mint aki, abszurd, néha már szinte szürreális törté­netet kreált. A darab kulcsfigurája a polgár­pukkasztó Mici, akit Fábián Ani­ta kelt életre. Ez a Mici valódi rej­tély, úgy érezzük, mintha mocs­kos szájúsága felvett póz volna csak, mintha a kurtizánszerepre úgy beszélné rá magát, s valójá­ban jobban vágyik az ezredesi parolira támaszkodni, mint az egyszer és mindenkorra megre­pedt (női) bögrécskéről kupléz- ni. A jellemnek ezt az izgalmas ellentmondását érdemes volna még jobban kibontani, Mici érzé­kenyebb, higgadtabb oldalának felvillantásával. A darab a maga tizenegy női szerepével végre jó fellépési lehe­tőséget ad a PNSZ művésznői­nek, köztük Sólyom Katalinnak, akit Gabrielle-ként látunk. Bár a bohózatok mozgatóereje nem éppen a kidolgozott jellemfejlő­désben rejlik, Sólyom Katalin mint feleség az egyetlen, aki vál­tozik, rádöbben, felismer, persze, csak amennyire a hepiend enge­di. A két nő között (és miatt) ha- zudozó férjet vendégként alakítja Kiss Jenő (képünkön), aki hatá­rozott körvonalakkal rajzolja meg Petypon figuráját. Úgy tű­nik, pontos elképzelést követ, nem néz ki a „kikapós férj kidu­málja magát” keretből, de kitölti, amennyire csak lehet. Petypon nagybátyja szerepében Kmm Ádúm jó választás, stílus, ritmus, hangsúly tekintetében is, jószeri­vel ő az egyetlen, aki nem rohan, nem kapkod. Egy előadás ugyan­is nem attól lesz pergő, ha a szí­nészek hadarnak és föl-alá siet­nek benne, a színpadkép meg időnként kaotikussá válik. Még szerencse, hogy ott a hozzáérő­ket egy megfagyott pillanatba dermesztő „hipnotizáló szék”, ami riasztóan álomszerű, panop­tikumokat és karikatúrákat egy­aránt idéző volta miatt akár na­gyobb dramaturgiai szerepet is kaphatna. Stenczer Béla (Montgicourt) ügyesen egyensúlyozott a barát és a balek szerepe között. Egy- egy személyiségelem hangsúlyo­zásával teremtett figurát Lipics Zsolt (Marollier, a párbajsegéd), Ujláb Tamás (Variin, az ügynök) Lázár Balázs (Étienne, az inas), és Bajomi Nagy György (a fiatal de Valmonté herceg). A kisebb karakterszerepek sorából kieme­lésre méltó Unger Pálma (de Valmonté hercegné) alakítása, aki egy-egy gesztussal, mimiká­val szavak nélkül is beszédesen fejezte ki véleményét, illetve az abbét megformáló Kovács Dénes, aki egyszerre volt hihető és talán ezért irracionális a világi ügyek­ben teljesen informálatlan pap szerepében. Az április 7-ei bemutatón kissé még kialakulatlannak tűnt Corignon (Németh János) figurá­ja, aki Micibe szerelmes, de per­sze, mást vesz el. A körülötte zaj­ló furcsa fordulatot erősíteni le­hetne, hiszen ő az, aki a démon és a szűz között csapong, s végül az ártatlanság helyett egy félig- meddig „kitanult nőt” kap. Vá­lasztottja, Clementine (Tamás Éva) osztozott vele a problémán. Egészében mégis jó, nézhető, szórakoztató, látványos díszle­tekkel színre vitt előadást lát­tunk, így a kicsit mindig más pre­mierközönség nemcsak azért produkálhatott többször is vas­tapsot, mert az (egy kutatócso­port nemrég megjelent tanulmá­nya szerint) mindig létrejön, ha sok ember elég hosszú ideig ütö- geti össze a tenyerét. ______HODNIK I. GY. Fut nak a képek Mit kell tudni Erin Brockovichról? Harmincéves elvált asszony, há­rom kisgyermekkel, barátok, párt­fogók és diploma nélkül. Nincs munkája. Hol is kellene egy ilyen nő? Aki ráadásul meglehetősen provokatív jelenség. Kihívóan öl­tözködik (húszcentis miniszok­nya, tízcentis tűsarok), úgy be­szél, mint egy kocsis, de közben makulátlanul tiszta, s vagy éppen a gyerekeit cipeli, eteti, vagy ro­han haza, nehogy baj érje őket. Ő a címszereplője Steven Soderbergh (1989-ben Cannes­ban Arany Pálmát kapott a Szex, hazugság, video című alkotásá­ért!) új filmjének, az Erin Brockovichnak, amely vonzó pél­dája annak, hogyan lehet fontos, komoly témát kellemes mozi­élménybe csomagolni. A dolog azzal a közhellyé kopott igazság­gal kezdődik, a tolerancia ősre­ceptjével, hogy „ne ítélj elsőre”, mert ez a nő más, mint akinek gondolnád, permanensen más. Sőt, más is más: amikor Erin vég­re munkát kap, s szenvedélyesen beleveti magát egy ügy tisztázásá­ba, a csemetéire újdonsült szom­szédja vigyáz, egy szakállas, teto­vált karú, motoros, Harley Davidsonon száguldozó fiatalem­ber, akiről kiderül, hogy született pedagógus, rajong a gyerekekért. És, persze, Erinért. Ezt könnyen meg lehet érteni, minthogy a lányt Julia Roberts játssza, aki, azt hiszem, a leg­szebb hollywoodi színésznő. Es ez a legfontosabb, amit Erin Brockovichról tudni kell. Hogy ő valójában Julia Roberts. Akinek egyébként az ilyen szerepek fek­szenek leginkább: amikor egy­szerre kell izgalmasan szépnek és lefegyverzően ártatlannak lenni. Lehet, hogy különleges tehetsé­gén kívül ez a kettősség sikerének titka, hiszen Ó-Egyiptom óta ez a típus a férfiak legdédelgetettebb álma. A film, mint mostanában jó né­hány társa, megtörtént eseményt dolgoz fel. Egy óriáscég működé­se következtében szennyezett víz került egy kisváros ivóvízkészle­tébe, és ez súlyos betegségeket okozott az ott lakók körében. Erin egy ügyvédi iroda alkalmazottja­ként nyomozni kezd az ügyben, összegyűjti a panaszokat és a bi­zonyítékokat, s főnökével együtt megnyeri azt a pert, melynek eredménye egy többmilliós anya­gi kárpótlás, amit a cégnek ki kell fizetni a károsultak javára. Úgy vélem, ezek tipikusan ame­rikai dolgok. Hogy végső soron nem számít, van-e diplomád, ha érted a dolgodat. Meg hogy a pénz, a kárpótlás ennyire helyre tud hoz­ni mindent, lelkileg is. Igaz, nagy pénz, ami nem inflálódik. És hogy egy ilyen pert ennyire simán meg lehet nyerni. Erin kap ugyan egy fenyegető telefont, de aztán semmi baj nem történik. Óvja őt a „happy end” szelleme. Nagy szerencséje Erin Brockovichnak, hogy Amerikában él. Pedig ami a dolgok jelenlegi ál­lását illeti, nagyobb szükség lenne rá, mondjuk Kelet-Közép-Európá- ban. Bőven lenne dolga: volt lakta­nyák földjében veszélyes hulladék rejlik, titokban valakik, hol itt, hol ott, mérgező anyagot rakodnak le NAGY IMRE FILMJEGYZETE Erinként is Pretty Woman falvakban, erdők mélyén, s egy cég kiirtja egy egész folyó élővilágát. Ezért aztán Steven Soderbergh filmje után felsóhajt kellene nekünk is Brockovich! az ember: egy Erin i «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom