Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)
2000-04-02 / 91. szám
4 ★ RIPORT ★ 2000. április 2. » t Tűzbe veszett életek ■ Julianna hosszú ideje rákos, de állapota hat éve nem rosszabbodott. December közepéig még azt is gondolhatta, lesz még ideje „sínre tenni” szakközépiskolás gyermekét. Néhány hónapja, egészen pontosan december tizenötödike óta azonban Julianna másféleképpen számol: idejét már nem években, hanem hónapokban méri. Nemrégiben ugyanis bal tüdején két rákos daganatot találtak. Frissen keletkeztek, mondják az orvosok, nem is csoda, hiszen óvtuk magát az idegeskedéstől. Miért nem vigyázott jobban? Mert bizony Julianna nem tudott vigyázni az egészségére, amikor a tűzben odalett mindene. És még kevésbé, amikor a szállítók is követelni kezdték a bizományba adott prémek, nagyestélyik árát. Eleinte szép szóval, majd amikor Julianna semmi biztatót nem tudott mondani, verőlegényekkel. Az asszony néhány hétig reménykedett, hogy a kárenyhítésből, előlegből kifizeti a tartozásait, hiszen a sportminiszter segítséget ígért. De azóta sem történt semmi. Csak az orvosi jelentések szaporodnak, meg a kiváltásra váró receptek. Meg az orvosi utasítások, hogy milyen biotermékeket egyen. Júlia azt mondja, nincs tovább. Akkor hajnalban sikoltozásban tört ki, amikor megtudta, ég a BS. Ezer forint maradt a pénztárcájában, a többit árura költötte. Akár a többiek, az aranyvasárnapra -készült, dugig töltötte a boltját. Ezzel aztán elúszott a további kezelésre, karbantartásra szánt pénz iá. December 15-én hajnalban, amikor leégett a Budapest Sportcsarnok, több ezer család lehúzhatta a redőnyt. Kereskedők, beszállítók, kivitelezők, eladók, készítők, biztonsági őrök. Egyesek tőkéjük jó részét veszítették el, mások a hitelüket, megint mások 9 munkahelyüket. És vannak néhányan, akik megélhetésüket, meg az egészségüket.- Jelentkeztem a hiper- termiás kezelésre - meséli Júlia -, könyörögtem, mentsenek meg. Azt mondták, várjak a soromra, de én nem tudok két hónapig várni! Rendelkeztem arról, ha mégiscsak lesz kárenyhítés, a fiam hogyan fizesse majd az adósságaimat. Z. Gy. december tizenötödikétől betegállományban van. Idegösszeomlást kapott, amikor megtudta: elégett a családi vállakózás vagyona. Azóta a felesége vezeti a kis boltot, a férj egyelőre nem képes újabb cipőket gyártani. Nyugtatókon él, és bár azelőtt szűkszavúnak ismerték, a tűz óta akárhol, akármikor órákon át képes mesélni. Mindig csak a BS-ről. Néha elnézést kér, és folytatja tovább. Hogy húsz éve a szakmában dolgozik, hitele van, meg szerencséje is, mert nekik bizony azt mondták a szállítóik: magatokkal törődjetek most, ne a tartozással. És hozzák az újabb árut a boltba azóta is, hogy majd csak kifizetik egyszer. A szerencsésebbek nem veszítették el mindenüket. Újra dolgoznak, új árukészlettel, újabb vásárokon. A múlt héten épp a Körcsarnokban és az Olimpiai Csarnokban, s egyre türelmetlenebbül várják, hogy döntsenek a pénzükről.- Politika van a dologban, biztosan tudom - mondja egy nevét nem közlő kereskedő. Elhallgat, ha vevő vetődik arra, és meg nem szólal, míg hallótávolságon kívül nem kerül. - Most megkapják, amit annyira akartak: egy új Béest. Hatalmas befektetés és üzlet. Mert ugye, azt sénki sem gondolhatja komolyan, hogy az őrök meg a rendőrök nem vettek észre egy égve felejtett gyertyát. Nekünk meg jól befogják a szánkat egy kis kárenyhítéssel.- Egyre több ügyeskedő dong körülöttünk - mondja odébb a gyerekruhákat árusító Hajmási István. - Az NSI-vel kötött szerződésben az állam vállalta, hogy a bérleti díj fejében biztosítja az árusítás feltételeit és értékeinket megőrzi. Tehát a szerződésbe foglaltakat az állam nem teljesítette. Mégis titkosították a vizsgálat eredényét, mint a Ken- nedy-aktákat. Kovács György tizenöt éve divatáruval kereskedik. Választmányi tag volt, azt mondja, mégis csak egyszer vehetett részt a tárgyalásokon.- Az NSI és az ISM két tanult, minden hájjal megkent ügyvédet hozott magával. Mi meg csak lapultunk, amikor jogi dolgokra terelődött a szó. Egymilliárdról tárgyaltunk, és nekünk nem volt jogi képviselőnk. Úgyhogy még nem léptem be az egyesületbe, Tudom, jár a kárenyhítés, ha nem vagyok tag, akkor is, hiába mondogatják az ellenkezőjét. A legnagyobb baj - folytatja -, hogy nem esik szó arról, hogy a négyszázhúsz üzlet bérleti díját két részletben fizettük, az elsőt augusztus 20-ig. Ez azt jelenti, hogy egy tizenkét méteres üzlet bérleti díjának felét, azaz háromszázezer forintot az állam december közepéig, azaz négy hónapig használt. A tűz után visszafizette az elmaradt kilenc nap bérleti díját, de mindenki hallgat arról a tizennyolc százalékos banki kamatról, ami a sok-sok milliónyi előlegre gyűlt. A Körcsarnok egyik tárgyalójában az asztal fölött papírok röpdösnek, odébb Somodi László és Szepesi Richárd, a frissen létrejött egyesület huszonéves elnöke gyors megbeszélést, tart. Nem túl közlékenyek, sebaj. Beszélnek helyettük a kereskedők.- Nem hiszem, hogy értem jött volna létre az egyesület, mondja az ősz asszony már a folyosón. - Eddig a férjem vitte az üzletet, de belerokkant a veszteségbe. Én meg talán azért járok ide, mert hinni akarom: fizetnek. Mintha irányított lenne ez az egész egyesületesdi, és azt sugallnák nekünk: eszünkbe ne jusson perelni. Pedig a szerződésben leírtak alapján tíz jogcímen is indíthatnék pert. De ki ellen, amíg nem találják a tűz okozóját? A kereskedők kezdeti egységét a tűz óta eltelt három és fél hónap megosztani látszik. Némelyek a peres eljárás megindítását fontolgatják, mint dr. Tur- kovits Judit ügyvéd, a választmány lemondott alel- nöke.- Erősítheti egymást, de gyengítheti is a négyszázhúsz kereskedő - mondja. - Az üzlettársammal úgy döntöttünk, egyetlen veszíteni való fillérünk sincs. Bírósághoz fordulunk. A pereskedés nem minden károsultnak jelenhet a helyes utat. Többeket le is beszélnék róla, mert a szerződésük meglehetősen előnytelen. Számukra az egyetlen megoldás a peren kívüli egyezség lehet. G. Juhász Judit régi-új Hauer Nagyon fontos az elegáns környezet, de ennél is lényegesebb, hogy felkészült pincérek teremjenek másodpercek alatt az asztaloknál. Furcsa érzésem volt... A Rákóczi úton, a már régen bezárt, plakátfecnikkel borított portálú, nevezetes cukrászda siralmas látványa után a hajdani Csepel Vas- és Fémműben keresgélni a magyar „czukrászfejedelem” lába nyomát? A káefték szabdalta vasműben persze nincsen cuki, itt van viszont a Hauer-Friss Kft. cukrászüzeme. És itt van Hauer Rezső, az ötvenhárom éves unoka, aki eldöntötte: feltámasztja a múltat!- Nagyapámról, aki a családjával Németországból érkezett Esztergomba, és az érseki palotában kezdett gyerekfejjel cukrászinasként dolgozni, alig-alig vannak emlékeim. Édesapám csaknem belerokkant az államosításba, aztán választhatott: vagy börtönbe megy, mint százötven embert foglalkoztató „piszok kapitalista”, vagy az akkori Sztálinváros Aranycsillag szállodájában építi a szocializmust. Később érdekes dolog történt: kiszemelték „próba- gebinesnek”, a Szent István parkban megnyithatta a bébicukrászdát. O készítette a süteményeket, és az édesanyám állt be a pultba, ahogyan mifelénk mondják, suli után pedig én is segítettem nekik. Már másodikos gimnazista voltam, amikor édesapám temetésén elhatároztam: folytatom a családi hagyományt. Túlkoros ipari tanuló lettem, Hoppe Tóni bácsi keze alatt tanultam, aki hajdan a nagyapámnál dolgozott. Sokan nem tudták, hogy Hauer- unoka vagyok, hiszen a háború vége felé nagyapámnak azt tanácsolták: válasszon más családnevet. így lettünk Hámorok! Kivéve a nagypapát, aki azt mondta: ő már olyan öreg, neki már mindegy... Két éve kaptuk vissza többszöri kérvényezés után a Hauer nevet. Tizenhárom éves fiam is Hauer Rezső Krisztián, fantasztikus ízérzéke van, nagy gourmand, jövőre a mi cukrászati üzemünkben kezdi a szakma tanulását. Pestre kerülve a Gerbeaud-nál szerezte meg a mestervizsgát, és amikor önállósította magát, ők ketten uralták a piacot. Természetesen versengtek egymással, de sosem ellenségeskedtek, annyira nem, hogy a Cukrászipari Szövetségben egymás mellett ültek, habár a nagyapa volt az elnök... Az úri társaság körében sikk volt betérni Hauerhoz és a Zserbo-bóba, ő pedig azzal bizonyította a Gerbeaud-iskolá- ban tanultakat, hogy tíz alkalomból kilencszer elhozta a nemzetközi cukrászversenyről az első helyet.- Én nem mindig akartam cukrász lenni. Harminchárom évig a zenéből éltem, Hámor Rezsőként ismertek. Szent István park környéki srácok voltunk, Fenyő Mikivel egy osztályba és egy zeneiskolába jártunk, csak míg ő zongorázott, én a hegedűt nyűttem. Jött a Beatles-korszak, és mi azon törtük a fejünket, hogyan lehetne zenekart csinálni... Volt egy kedves, máig botfülű barátunk, aki karácsonyra megkapta a környék első magnóját, de valaki tönkretette, ezért kárpótlásul egy dobfelszerelést kapott. Egyszer elém állt: itt van, nesze, tanulj meg rajta dobolni, és alapítsatok Mikivel zenekart! Az egész ház zengett, mert én ott ütöttem, ahol értem. Emlékszem, a twist volt az első, amit le tudtam dobolni. Az Illés és az Omega mellett mi lettünk a Syconor! Az Ifjúsági Parkban léptünk fel, majd megszakításokkal tizenkét »évig külföldön játszottam, zenéltem hajón is, és Japánt kivéve szinte mindenhol doboltam... A világ majd minden neves cukrászdájába elmentem, besettenkedtem a cukrászok mellé, próbáltam tanulni tőlük, habár sejtelmem sem volt, hogy ez lesz egyszer a hivatásom. Nagyon édesszájú vagyok, rengeteg süteményt megettem, és közben elemeztem az ízeket, összegyűjtöttem a recepteket. Ezek nem olyan értékesek, mint nagyapa és apa máig megőrzött, kézzel írt receptkönyvei, de általuk az újjávarázsolt Hauer-cukrászdában ötvözni tudom majd a hagyományosat és a mait... Nem akartam, hogy a fiam ne ismerjen majd meg, ha hazatérek, ezért felhagytam a zenéléssel járó csavargó élettel. Elővettem nagyapa és édesapa negyven receptkönyvét, és ezeket böngészve megtudtam, merre kell haladjak... A Hauer-készítményeknek nincs féltve őrzött titka. Csak annyi, hogy nem használtak tartósító- vagy ízesítőszereket, csak természetes anyagokat, és ha a receptúra vajat írt elő, azt nem helyettesítették margarinnal. Lehet, hogy ettől a természetességtől a sütemény drágább, de azt az ízharmóniát, amilyennek eredetileg kitalálták, másként nem lehet visszaadni. A Hauer száztíz évig uralkodott! Csaknem tíz éve nincs, csúfsága lett a Rákóczi útnak, és türelmesen várja, hogy visz- szakapja patinás fényét...- Fehér Miklóssal, aki a Friss Kft.-ben a társam, megvettük a helyiséget, lassan kezdjük újjáépíteni. Nemcsak a színek lesznek a régiek: bordó, halványsárga és arany, hanem a bútorok is, a télikert, illetve a szalon berendezése. A harmincas-negyvenes évek stílusában! akkor volt a Hauer fénykora, fontos, hogy a felszolgálók két nyelven beszélve vegyék fel a rendelést, ismerjék a törzsvendégeket, tudják a szokásaikat, kérés nélkül teljesítsék azokat. Somos Ágnes 4 4 *
