Új Dunántúli Napló, 2000. március (11. évfolyam, 60-88. szám)
2000-03-18 / 76. szám
H 2000. Március 18., szombat HÁTTÉR - RIPORT Beteg gyermek a családban Belépek az alagsori közös helyiségbe, ahol így este nyolc óra után összegyűlnek az édesanyák. Ki már fürdőköpenyben, mások melegítőben - amúgy otthonosan. Amennyire lehet. Hiszen ez az anyaotthon. Azok, akik hosszabb-rövidebb ideig, vagy ismétlődő rendszerességgel itt élnek, közös sorsban osztoznak: gyermekük súlyosan, többnyire maradandóan beteg. Távol otthonuktól, a kórház gyötrelmei és mindennapos félelmek ellenére mégis, mindennek ellentmondva egyetlen reményt táplálnak: talán sikerül, talán egy kicsit jobb lesz. A pécsi Mártírok úti anyaszállás öt éve működik. Annak idején - mint megyeszerte annyi karitatív avagy szociális létesítmény - holland támogatással készült el, jelenleg a Visszatérés, illetve A Beteg Újszülöttekért Alapítvány működteti. Kappéter Miklósné, a ház gondnoka majd’ három évtizednyi bölcsődei szolgálat után, immár nyugdíjasként végzi - mint kiderül - lélekistápoló munkáját. Hiszen az anyukáknak, otthon, család hiányában szinte maguknak is anyára lenne leginkább szükségük.- Biztos, hogy valakinek mindennap könnyes a szeme - mondja -, de nem is lehet rajta csodálkozni. Én már sokukat ismerem, meghallgatom minden gondjukat-bajukat, próbálom oszlatni a félelmeiket. De sokszor már az is sokat segít, hogy elmondhatják, mi történt a kisgyerekkel aznap, milyen vizsgálaton esett túl, mi várható. Es azért azt tapasztalom, szóban nagyon sok vigasz nyújtható. Négy anyuka ül le velem, hogy erről a kívülálló számára oly nehezen felfogható témáról, a beteg gyermekekről és családjaikról beszélgessünk. Erika szekszárdi, minden hónapban két hetet töltenek Pécsett másfél éves Péter fiával a Gyerekklinikán. Egyéves koráig kellett várni, míg elkezdődhettek a műtétek, most a negyediknél tartanak. Mari, aki három gyermekét neveli egyedül, egy Pápa melletti kis faluból érkezett. Hosszú-hosszú évek óta kénytelen gyermekét kezelésekre hozni, akit eddig 18-szor operáltak, ma is csak kocsiban tudják tolni. Még sajnos jól emlékszik azokra az időkre, mikor az anyaszállás nem épült meg, és csak látogatóba tudtak jönni. Mint mondja, oda-vissza nyolc-kilenc órát utaztak egy nap, hogy a gyerekkel egy fél órát találkozhassanak. Klári mindkét gyermekét hozza Bajáról, most épp a kisebbikkel van itt. Ő is az első perctől kényszerű lakója a szállásnak. Andrea pedig székesfehérvári, három és fél éves kisfia se beszélni, se járni nem „akar”, nagyon valószínű, hogy a terhesség alatt vagy a szülés után oxigénhiányt szenvedett. Sorsuk abban is egy, hogy mielőtt gyermekükkel Pécsre kerültek volna, számos, az ország különböző szegletében lévő orvosokat és kórházakat kerestek fel. Klári: Másutt inkább afféle hideg elzárkózást tapasztaltam. Itt úgy mondanám, hogy az emberséges profizmus, ami megnyugtató. Andrea: Mi sokat járunk Budapestre is. Az ottani anyaszállásról nem akarok túl drasztikusakat mondani, de csak egy kicsit volt jobb, mint egy hajléktalanszálló. Temérdek szülő, két zuhanyozó. Erika: Az nagyon fontos, hogy itt egymás között vagyunk, mindenki tudja, hogy a másik miről beszél és mit érez. Ha másokkal beszélek, sokszor úgy néznek rám, mint egy marslakóra. Lehet, hogy sajnálnak, de az még rosszabb. Elég, ha én sajnálom magamat. Klári: Őszintén megmondom, szerintem még a férjek sem tudják megérteni, mit jelent egy anyának a beteg gyermek. A rokonokról ne is beszéljünk. Az egyik fülükön be, a másikon ki. Mari: Nekem már az agyam sokszor nem akar engedelmeskedni. Tízéves a kislány, most nagyjából 6 éves szinten lehet, elmaradott, de teljesen tiszta fejű, úgyhogy kellene kezdeni intézni az iskolát, de hát ez borzasztó nehéz, az önkormányzat sem egészen úgy áll hozzá, ahogyan kellene. Anyagilag és idegileg totál vagyok, de hát muszáj, hogy tovább csináljam. Rejtély, hogy meddig bírom majd. Andrea: Volt itt nemrég egy anyuka, az ő gyerekének levált a retinája. Sokan sajnálkoztak, hogy jaj, mi lesz most veletek, így meg úgy. De ő nagyon erős volt, azt mondta, mi lenne, hazamegyek és felnevelem így, szeretetben, ahogyan tudom. Csak hát nem mindenki fogja fel így, akad, aki nyíltan lemond a beteg gyerekről. Ezt sose tudom megérteni, hiszen akármilyen beteg, csak én szenvedtem vele, senki másé, csak az enyém, a baja is az enyém. Az viszont biztos, hogy így még inkább igaz, amit olvastam valahol, hogy az anyaság huszonnégy órás szolgálat fizetés- emelés és szabadság nélkül. Mari: De az is igaz sajnos, hogy sok szakmai segítség mellett senki nem találkozik annyi emberi értetlenséggel, azt ne mondjam, butasággal, mint egy beteg gyerek szülei. Andrea: Ez igaz. Én is hallom, de hányszor, hogy egy ekkora gyereket miért kell babakocsiban tolni? Éltes hölgyek okoskodnak. Miért kell rosszindulatúnak lenni, mit tudnak ők? Mari: Mi is hányszor megkaptuk ugyanezt! Gondolják tán, hogy passzióból tolom babakocsiban tízéves létére? Erika: Kis Péterkémnek az arcán, a testén kívülről nem is látszik semmi, olyan kis vasgyúró, a műtőben mindig úgy kell lebirkózni... Próbálom mindig a jó oldalát nézni, hogy előbb-utóbb jó lesz, hiszen any- nyian segítenek, és, már olyan sokan meggyógyultak, nekünk is kell sikerüljön. Andrea: A másik az, mert sajnos ez sem kikerülhető, hogy a tébé azért nem szakad bele a beteg gyerekek finanszírozásába. Én most emelt családi pótlékot kapok, 21.500 forintot, de olyan gyógytornára kell járjunk, amire nincs támogatás, csak elvisz 15 ezer forintot. Ha csak látogatóba jövünk, azt sem fizetik. Klári: Nekem 13 ezer forint a jövedelem- pótlóm, a férjem 40 ezret hoz haza. A két beteg gyerek, a diéta, ami nagyon drága, tényleg nagyon nehézzé teszi a megélhetést. Érika: Egyre kevesebb gyógyszer és tápszer van benne a közgyógyellátásban, amik meg még oda számítanak, azokat szép lassan kivonták a forgalomból. Andrea: Múltkor szerényen 3200 forint volt a gyógyszerszámlám. Maga a patikus is csodálkozott, még utána is számolt, de sajnos annyi volt. Az anyukáknak az évek hosszú során a klinika szinte a második otthonukká válik. Reggel oda mennek be „dolgozni”, este onnan térnek vissza. Erika: Nekem mindig egy gombóc van a torkomban, ha el kell jönni otthonról. Hogyan lesz? Mi történik most? Mari: Tényleg otthon érezzük már magunkat a klinikán. Örülök, ha látom, milyen szépen felújították a sebészetet, az endokrin osztályt. Klári: Ahol segítenek az ember gyereken, az akárhogy is, szent hely. Persze, annak sem könnyű, aki otthon marad. Mielőtt eljöttem, most négy napra előre megfőztem. Andrea: Az én férjem szeret főzni, de utána olyan a konyha, mintha bombatalálat érte volna. Amúgy meg nem hallottam még olyat, hogy felnőtt férfi éhen halt volna, már ha van pénze. Erika: Az biztos, hogy jól be kell osztani és megszervezni mindent. Ha a négyéves kis csajjal győzi egyedül otthon, magányosnak nem fogja érezni magát. Mari: Ott bent, a klinikán rossz az elválás, minden este. Klári: Tudom, hogy az enyém az emeleti vécé ablakából les, amíg el nem érek a Köztársaság tér sarkáig, és biztos, hogy sírásra áll a szája. Erika: Én is többnyire üvöltve hagyom ott. De ma este megvártam, amíg elaludt. Ott guggoltam az ágya mellett. Andrea: A kisfiam is sírt, mikor elmentem, de egyszer mégis csak el kell menni. Egészen lelkiismeret-furdalásom volt, vissza is szóltam telefonon, mi volt. A nővérke azt mondta, mire a portáig érhettem, már csöndben játszott. Klári: Ami mindig megható, hogy a beteg gyerekek hogyan tudják egymást pátyolgatni. Egészen összemosódnak a korhatárok is. Andrea: Az biztos, hogy normális körülmények között egy 15 éves fiú le nem ereszkedik egy 12 éveshez. Itt meg elvannak, segítenek egymáson. Mari: En azokat sajnálom, akit nem tudnak vagy éppen nem akarnak látogatni. Ma is volt egy tóslány, egész nap ott ácsorgott szegény a nővérpultnál. Klári: Az ilyenek többnyire odacsapódnak az egyik anyukához, de a nővérkék is a szárnyuk alá veszik azért őket. Mari: Azért mindig van egy, aki egész nap csak üvölt, hogy „Anya, anya!”. A múltkor már az egyikkel én magam is együtt sírtam... Későre jár. Az anyaszálláson mindig attól függ az esték hangulata, hogy mi van a gyerekekkel. Most ugyanarról beszélgettünk, mint mindig, de talán mégis kicsit másképp. Jön az éjszaka, az álom. Nem lehet kétséges, hogy miről álmodnak, ők négyen, és még hányán szerte az országban és a világ- ban, minden éjjel. ____________méhes károly Ki s beteg, kis pénz A társadalombiztosítás szinte „kilóra” méri az adott kezelések utáni térítést. Ugyanazon betegségért nem ritkán akár 40 százalékkal is kevesebbet fizethet (pl. kartörés felnőtt esetén 50 ezer forint, gyermeknél 30 ezer). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a primer kezelés mellett a gyermek ellátása, kórházi felügyelete is sokkal inkább ember- és munkaigényes, ami szintén nem jelentkezik a támogatási oldalon. így aztán a gyermekük betegágya mellett szolgálatot teljesítő édesanyák voltaképp „költségcsökkentő” tényezők is egyben... Uj Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal KOZMA FERENC Hol erednek a folyók? A spanyol választásokat is a jobboldal nyerte a hét végén, meglehetősen nagy fölénnyel, több mint tizenhét korábbi mandátummal megrövidítve a baloldalt. A hír persze nem meglepő, hiszen igazából néhány kivételtől eltekintve az ezredfordulóhoz a jobboldali pótok vezetik szinte mindenütt Európában a népeket, keresve jövőképet nekik. De vajon miért ez a gyakori „jobbra át’’? Mennyi része van ebben a csúszásban az európai egyesülési szándékoknak, a kelet-európai felzárkózási óhajoknak és a baloldal pátjainak? Tény, hogy az egyesülő Európának nem mindenki egyformán örvend, sokan megélhetésüket féltik a beáramló keleti olcsó bérű munkaerőtől tartva és az internacionalizmus helyett a nemzeti önállóság erősítéséért szállnak síkra. Ha türelmesen szemlélődik az ember, semmiképpen sem kerüli el a figyelmét az, hogy manapság milyen különleges hangsúlyt kap a mindennapos retorikában a saját nemzeti arculat megőrzésének fontossága, a nemzet érdekeinek védelme, olykor-olykor megspékelve némi íászólásos idegengyűlölettel. Gondoljunk csak Haiderre, aki bár utólag leköszönt a pártelnöki trónról, azért előbb csak elmondott egyet s mást. Végül is az külön öröm, hogy a Haider-ellenes nemzetközi felháborodás szélámyékában az idegen (magyar) munkavállalókat még nem küldték haza Ausztriából. Persze nálunk is jó esély van a kétszer jobbra. Különösen abban a mozgalomban, amely során az évtizedeken át hangoztatott nagy proletár nemzetköziségpótlására érkező magyarság- tudat új szárnyakat kap. Ahogy múltunk kincseit fürkésszük és közben Trianon átkaival is szembesülünk. Avagy rátekintünk Nagy-Magyarország térképére a ciánszennyeződés kapcsán és megkérdezzük: hol is erednek a folyók? Valóban akad a topográfiában is bepótolni való, csak a mértékkel bánjunk óvatosan. Mert való igaz, hogy sokan 1990-ig azt sem tudták, hogy Erdélyben magyarul is beszélnek, de az is, hogy mindnyájan nagyon érzékenyek vagyunk itt, az ezredforduló Európájában. ___PUCZ PÉTER_________________________ Ki volt, aki tüntetett? Rendnek kell lenni! Nem lehet fecsegni a nagyvilágba, könnyelműen, urambocsá hebehurgyán locsogni, a felelősség terhei nélkül. Mert aztán még illetéktelenek tudomására jutnak a dolgok, másnap meg ott állnak kiszerkesztve, modem kori pellengérre állítva. Sőt, még az internetre is felkerülhetnek, majd győzik magyarázni a fura helyzetet a rokonoknak. Moldova György egyszer azt írta egyik humorosnak szánt kötetében, hogy az egyik kóce- rájban annyira visszafejlesztették az üzemi demokráciát, hogy még a satuk pofáját is befogták. De ez a pártállam idején volt, most meg már a polgári demokrácia gyermekbetegségein is túljutottunk. Különben is, mindenkit illik, sőt kötelező tájékoztatni arról, ha valakit kitüntetnek egy nemzeti ünnep „ürügyén". Feltéve, ha nem annyira deho- nesztáló díjról van szó, mint a „Munkás-paraszt hatalomért érdemérem”, amit ’56 után böktek fel egymás hajtókájára azok az elvtársak, akik közül néhányan a nép fiait lőtték vadul. Ott könnyű volt rangsorolni. Aki életfontosságú pontot talált, az aranyat kapott. Aki csak lágyrészeket vett célba, annak be kellett érnie az ezüsttel. Míg azok, akik csupán holmi horzsolásos találatot tudtak regisztrálni a lőla- pukon, szégyenszemre haza kellett somfordálniuk egy hitvány bronzzal. Na de 2000- ben talán már nincsenek ilyen „plecsnik”! Az egyik nagyon fegyelmezett Baranya megyei egyenruhás testületnél sem a parancsnok, sem a sajtóreferens nem tartózkodott szolgálati helyén. Ezért aztán nem akadt olyan bátor függelemsértő, aki kiszivárogtatta volna az amúgy teljesen publikus információt, miként hívják a jutalmazottat. Kockáztatva ezzel lefokozást, fenyítést, esetleg a jövő esztendő eltussolt hőse címet is. De az is elképzelhető, talán egy félreértésen alapult a dolog. Az ügyeletes titoknok ugyanis nem adhatott felvilágosítást arról, hogy ki volt a kitüntetett. Talán azt hitte, arról faggatják, ki volt, aki tüntetett. Portré A társadalmi igazságtalanság ellen A Collegium Martineum nem hétköznapi kollégium. Itt az igazgató nem a hatalom megtestesítője, hiszen szinte minden kérdésben a kollégium lakóinak közössége dönt. Heindl Péter ennek ellenére nagy megbecsülésnek örvend széles körben. Pénteken vehette át a Solt Ottilia-díjat Budapesten. hetedik oldal HÉTFŐN Riport Egy falu, ahol megállt az idő. Úgy tűnik, Gyöngyfán minden rendben van. Akadnak azonban olyanok, akik szerint ez csupán a látszat: valójában súlyos gondok vannak a falu vezetésével és a törvényességgel is. Legutóbb a község falugondnokot választott: a polgármester fiát. Portré Francsics Zoltán, Fonyód polgármestere szorgalmas kertépítő. Gyönyörű mediterrán növényei vannak, még Olaszországból is hozatott csemetéket. Természetesen a város szépítése is szívügye. '- A jogászi pálya a „kezdetektől” tudatos volt?- Még érettségi előtt sem tudtam választani a közgazdász és a jogi pálya közül. Egy dolgozatban azt írtam, hogy gerilla leszek Kö- zép-Amerikában, mert a társadalmi igazságtalanság izgatott.- Hogy nincs minden rendben a szocializmus körül, mikor alakult ki önben?- Valamikor a katonaság alatt, aztán Haraszti Darabbér című műve hatott rám a reveláció erejével, majd ’82-ben indult a Dialógus elnevezésű békemozgalom, melynek keretében demonstráltunk a hidegháború ellen.- A cigánysággal való kapcsolat tudatos volt?- Teljesen véletlen. Derdák Tibor, akit a bé- kemozga- lomból ismertem, meghívott a Fii Cu Női alakuló ülésére, mint a Fidesz reprezentánsát, s nekem tetszett, hogy az alakuló ellenzéki mozgalmak a szegényekkel foglalkoznak. Ezután kerültem Mecskére.- Utána már tudatossá vált a dologi- Teljesen magamévá tettem az ügyet, s bár ’91-ben szabaddá vált az ügyvédi pálya, tudtam, nekem ez a hivatásom, s fontos akkor is, ha csak szűk szakmai gárda gondolja így az országban.- Ennek mi az oka?- Viszonylag új, miként kell a szegény réteggel foglalkozni, kevés ember járatos ebben. A középfokú oktatásba eljuttatni a cigány fiatalokat nem egyszerű, hiszen a magyar gyerekek közel 70 százalékban mennek érettségit adó intézménybe, miközben a cigány gyerekek esetében ez az arány 1-2 százalék.- Az eredményesség mérhető?- Tavaly voltak az első érettségi- zetteink, s közülük fele egyetemen, főiskolán tanul tovább, a többiek magas presztízsű szakmákat szereznek, s az eredményeknek óriási a kisugárzása.- Mennyi időt igényel ez a munka?- Nagyon sokat. De másfél éve úgy gondolom, hogy legalább a hétvégéket a gyerekeimmel kellene töltenem. Ebben persze benne van az is, hogy olykor családostul megyünk Alsószentmártonba. ____ CSERI LÁSZLÓ He indl Péter 1960-ban született Pécsett. Diplomát szerzett a JPTE jogi karán, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Tanított Magyarmecskén és a Gandhi gimnáziumban. 1996-tól a mánfai Collegium Martineum Tehetséggondozó Középiskolai Kollégium igazgatója. Nős, két gyermeke van. K 4 1 i
