Új Dunántúli Napló, 2000. február (11. évfolyam, 31-58. szám)

2000-02-05 / 35. szám

10. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA Új Dunántúli Napló - 2000. Február 5., szombat-MŰVELŐDÉS Pécs: a kultúra városa Nemrégiben, ha csak egy röpke pillanatra is, de az or­szág közvéleményének fi­gyelme Pécs felé fordulha­tott. A Magyar Kultúra Napja országos rendezvénysorozat nyitóünnepségére került itt sor, a Nemzeti Színházban megrendezett, a naphoz mél­tó ünnepség keretében. Bar­tók, Balassa Sándor művei a Pécsi Szimfonikusok tolmá­csolásában, polgármesteri köszöntő, s Nemeskürty Ist­ván, a város szellemiségét, kulturális értékeit ismerő, azt a világ számára örök ér­tékűnek valló bevezetője. Az már persze más kérdés, hogy ez a nyitóünnepség ténylegesen az volt-e, aminek hirdetődött, mármint hogy országosnak minő- síthető-e. Ugyanis a(z) - egyebek mellett kultúrahordozásra, közve­títésre is hivatott - médiák elfelej­tettek (?) erről hírt adni. A tv nem közvetítette, a híradók sem adtak még csak egy röpke fél percet sem. Igaz, regionális műsorunk három alkalommal is foglalkozott vele, s a mi városi tévénk összeál­lítást készített eme alkalomból (bár az is elképzelhető lett volna, hogy az egész estét közvetíti, hi­szen vélhetőleg nem kevés időnek kell eltelni ahhoz, hogy újra a kul­túra hazai reflektorfényében áll­hassunk). A napilapok közül, ha nem is címoldalon, de a Dunántú­li Napló legalább másfél flekket el­helyezett az 5. oldalon. Az orszá­gosak között tallózva igencsak el­szomorító a kép. Egyedül a Nép­szava számol be tisztességesen a rendezvényről. A Népszabadság­ban egy sor sem jelent meg. A Ma­gyar Hírlap részletesen ismertet néhány aznapi (21-e) kulturális eseményt, de, hogy ez ügyben az előző nap történt valami itt, azt meg sem említi. A Magyar Nem­zet ugyancsak foglalkozik a Kultú­ra Napjával, sőt viszonylag hosz- szan a millenniumra írott Balassa- művel (megemlítve a Pécsi Szim­fonikusokat is), csak éppen azt fe­lejtette a cikk írója megemlíteni, hogy előző nap Pécsett adták elő. Van azonban az „ügynek” egy olyan vonulata, amely jóval túl­mutat azon az egyetlen napon, elmenve egészen addig, hogy va­jon mi mindannyian, akik itt la­kunk, élünk, akik szeretjük ezt a Pannon tájba simuló mediterrán várost, megbecsüljük-e, értékel­jük-e azt az évezrednyi idő alatt kristályosodott (és igen, napja­inkban is folyamatosan gyarapo­dó) kultúrértékeket, amit Ma­gyarországon csak ez a város - merjük kimondani, hazánk má­sodik szellemi, kulturális, művé­szeti, oktatási, tudományos cent­ruma, Dél-Dunántúl regionális központja ad az országnak. Mert ugyanis ezt éppen ama je­gyek alapján érdemelte ki, amik­ről fentebb szóltam. S, hogy a vá­ros (mindenkori) vezetői - képvi­selők, polgármesterek egyaránt - ezt tudva, vallva, kellőképp be­csülik-e a kultúra javait, s tesz- nek-e meg mindent azért, hogy Pécs eme szerepe erősödjön az ország „közgondolkodásában”? Hatalmas, meg nem fizethető, pénzben alig kifejezhető ez a kul­turális érték. Pontosabban, ha pénzben nem is, de haszonban igen. Abban, amit a világörökség­re bízvást pályázó város arca, le­vegője, utcái, terei, sírkamrái, templomai, múzeumok, levéltá­rak, az egyetem, a tudományos intézetek, a közművelődési in­tézmények, az ünnepek, a fesz­tek, az itt dolgozó, határainkon jóval túlnövő értékeket teremtő értelmiségiek adnak, megmutat­va, hogy mit tud e város adni a szellem oltárára. Büszke vagyok, hogy megada­tott: pécsivé lehettem. Büszke, mert tudom, járva-kelve az or­szágban hányán irigylik tőlem (tőled, tőletek) ezt a mással nem helyettesíthető, meg nem fogha­tó, sajátos ízű, zamatú bájt, va­rázslatos könnyedséget, s azt a csodát, amit átélnek azok, akik jönnek - és jönnek (szerencsére) szép számmal -, hogy jól érezzék magukat itt, nálunk. És jönnek vissza mindig is azok, akik egy­szer már itt voltak, itt tanultak, s hozzák későbbi társukat, gyere­küket, barátaikat. Mert terjed a hír, viszi a mecseki szél keletre- nyugatra azt az alig leírható vala­mit, amit csak itt lelhet föl, s ami­ért íme érdemes visszajönni. Tudom, ebben a haszonelvű, pénzértékű, piac- (és nem em­ber-) központú, félig demokrati­kus, félig jogállami, félig kapita­lista (vagy tán egészen az) rend­szerünkben a kultúrát is akként kívánják sokan mérni (országo­san és helyben egyaránt), hogy „mennyit hoz a konyhára”. Ezért aztán vo­nul ki az állam, az önkormány­zat azzal, hogy meg kell újul­nia ennek a szférának is. S, ennek leple alatt kétes ki­menetelű kht.-k, bt.-k kezébe te­szi a valaha farsangi vigadalmat nyújtó kultúrházak kulcsát, már csak azért is, hogy ott (másnap) lehessen használt ruhákat árusí­tani. Félreértés ne essék. Tudatá­ban vagyok annak is, hogy ami­kor a pécsi polgár gürcölve keresi meg a „mindennapiját”, számára az a fontos, hogy lesz-e itt új munkahely, jönnek-e ide (végre) tőkét beruházók, hogy lesznek-e fejlesztések, hogy az ipari park az ipar parkja lesz-e, hogy van-e esélye munkát találni, lakáshoz jutni, s egyáltalán a harmadik év­ezredbe érve, végre teremteni le­hetőséget arra, hogy legalább a gyermeke éljen majd emberhez méltón európai színvonalon. S persze fontosak a multik, az interplázatescometrók (de ne­kem mégis kedvesebbek a csalá­dias, kicsi boltok és kisvendég­lők, miközben bandukolunk a tettyei zegzugok között). Fonto­sak a maguk rendszerében, de csak a kultúra mellett - avagy (vallom én) - mögött. A város társadalmának magá­nak kell persze hitet tennie, színt vallania saját magáról, jelenéről, jövőjéről, arról, hogy mi az, amit hosszú időre előre célként kitűz­ve meg akar - meg fog - valósíta­ni. Mert hiába a fejlesztési kon­cepciókban, tervekben megfogal­mazottak, ha azok aztán nem kö­szönnek vissza a sorsfordulós döntésekben, s a napi, nem egy­szer parciális vagy egy-egy lobbi érdekei szerint alakítják a köz prioritásait, avagy az egyébként mindig is szűk költségvetésre hi­vatkozva sorolódnak hátrább a kultúra értékei. Hogy ez ne így legyen, hogy ne lehessen így, ahhoz kell szem­léletváltás, kell elkötelezettség és következetesség. És kell, hogy te­gyünk érte ki-ki ott, ahol és amennyit tud. Higgyük el, hogy ez a valaha volt bányászváros mára a magyar szellemi élet egyik központja lett, hogy az oktatás-tudás-kultúra az, mi en­nek a városnak a hitelét, erejét adja, hogy ez a mi pajzsunk, vagy inkább zászlónk - s ezt vi­gyük (vigye a sajtó, ahol csak tudja) hírül a világnak. Óvjuk, ápoljuk, őrizzük meg, fejlesszük, s használjuk (vagy in­kább használja föl) a város azt a hatalmas szellemi tőkét, ami itt meghonosodott, s ami naponta újratermeli önmagát, szándéka szerint nem maga, de a mások gyönyörűségére. CSEFKÓ FERENC Jelet hagyva a világon Nem sok ember van, aki tud homokcápát készíteni, jégből ősállatot faragni, moz­dony alakú tortát készíteni, fúvócsővel célba lőni. Csizmadia Lászlónak a vilá­gon jelet hagyni akaró tudománya persze, sokkal több ennél, mégis, akár rejtőz­ködőnek is nevezhetnénk, hiszen egy grafikusművész nevét, különösen, ha az al­kalmazott grafika terén alkot, ritkán jegyzi meg a hálás közönség. Krimibe illő jelenet lehetett, amikor 1986- ban a pénznyomda emissziós főosztályáról rohanvást jöttek Pécsre az illetékesek, hogy elkobozzák a kellékpénzeket a Harmadik Színház Emigránsok című előadásán. Csiz­madia László grafikusművész zöldhasúi ugyanis olyan élethűek lettek, hogy talán még össze is omlott volna miattuk a pénzpi­ac, ha otthonát bankópréssel szereli fel, és nem inkább díszokleveleket, emblémákat, plakátokat, zászlókat, címereket, könyvborí­tókat készít. Lassan húsz éve lesz, hogy egy különös plakát hívta fel magára a figyelmet, a Pécsi Galéria kiállítását hirdetve. Egy ujjlenyomat volt rajta, amelyen egy hasadás, egy seb futott végig. Mintha kellene a túl tökéletesbe valami drámaiság, valami élet hozta forradás, heg, olyan sérülés, amelyet nemcsak az ember szenvedhet el, de másoknak, a világnak maga is okoz. Az ember és a környezet kapcsolata nagyon is izgatta Csizmadia Lászlót, a gondo­lat, hogy az emberi ujjlenyomat, talán a jelen­lét is elszennyez, vagy éppen az akkori sláger­szó, a „kömyezetalakítás”, amelyből egy érde­kes munka is született. A képeken kiszáradt, tófenék, egy semmiből érkező férfi, aki a da­rabokból kört állít össze, majd elmegy, ám ott marad a semmi, csak átrendezve. Mégis, ha azt vesszük, megtörtént a mágikus cselekvés, a teremtés, az alkotás, és innentől kezdve jö­hetnek az asszociációk arról, hogy az ember leigázza-e a természetet, vagy isten szerepére tör, hogy a semmi peremén van-e értelme az emberi létnek; ha van, a jel, amit maga után hagy, értelmezhető-e, kell-e értelmezni; és ha nincs ott egy fotós, hogy megörökítse a nézők számára, létezik-e egyáltalán. A most 48 éves, sárbogárdi születésű grafi­kus a Pécsi Tanárképző Főiskolán végzett biológia-rajz szakon, majd a Fiatal Képzőmű­vészek Stúdiójának tagja lett, s tanított a mű­vészed szakközépiskola reklámgrafika sza­kán is. A Művészeti Alap tagja, több sikeres egyéni és csoportos tárlat résztvevője. Bár ma már az alkalmazott grafika köti le a Pécsváradon otthont lelt művész érdeklődé­sét, a mondanivaló jellé, szimbólummá sűrí­tése ma is alapvető feltétel egy igazán hatni tudó munka esetében.- Maga a feladat inspirál - mondta el. - Ha egy emblémát, lógót tervezek, először megpró­bálom verbálisán letisztítani a fo­galmat, a történetből kiindulva megkeresni azt a jelentést, amit akár egyetlen szóba sűrítve is meg lehetne fogalmazni. Máskor, például egy testvérvárosi kapcso­latfelvételhez készített díszokirat tervénél az volt a cél, hogy na­gyon szép legyen a darab, hiszen amit ma csinálunk, az egykor múlt lesz, esetleg még múzeum­ba is bekerül. Akkor pedig ne nézzenek szánalommal vissza ránk, hogy milyen elembertele- nedett időszak volt a miénk. A mai, gyakran már csak a gé­pek, a számítógépek lehetőségeit ismerő stú­diók technikusaihoz képest Csizmadia László talán az egyik utolsó képviselője azoknak, akik még minden régi, hagyományos „kézmű­ves” grafikai technikát is ismernek. Ez azt je­lenti, ahogyan kis félmosollyal megállapítjuk, hogy ha nincs villany, akkor is tudna valamit csinálni. Persze, a számítógép óriási lehetősé­geket is rejt, pillanatok alatt lehet a több ezer betűből, színből a legjobbat, a legkifejezőbbet kiválasztani. Olyan hatásokat teremthetünk vele, amelyeket kézzel hetekig kellene rajzol­ni. Beszélgetőtársam mégis sokra tartja a saját kezűleg végzett munkát, hiszen így volt lehet­séges, hogy például a pécsi Lenau-házról ké­szült képeken az épület annyira élethű lett, hogy néhány újság fotóként közölte, és fel sem tűnt senkinek, hogy még csak tervrajz formájában létezik az egész. Az alkalmazott grafika átszövi a hétköz­napjainkat, ha ez nem is mindig tudatosul. A városok teljes arculatára közvetlen hatást gya­korló plakát az egyik legjobb példa, amely a grafikusművész szerint akkor hat, ha olyan, mint egy felkiáltójel. A pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztiválra készített munkája is ilyen volt '95-ben, a '98-as azonban már egy valódi mese, a városi térbe szorított bábfigu­rákkal, amelyekhez még élethű árnyékokat is szerkeszteni kellett. Csizmadia László azt mondja, nem szeret nagy szavakat használva művészi hitvallás­ról beszélni. Amikor képgrafikáit csinálta, csak gondolatait, érzéseit akarta szisztemati­kusan elmondani azért, hogy mások is okul­janak belőle, s attól majd talán jobb lesz a Világ. HODNIK ILDIKÓ GY. Csizmadia László pécsváradi műtermében fotó: tóth László Titkos látványteremtők A Jelenkor februári száma Amikor végül besereglik a közönség a színházi elő­adásra, már csak a végered­mény látszik. A szereplők nevét, a rendezőt, talán a díszlet- és jelmeztervezőt is megjegyzik az emberek, ám a háttérben serénykedőket a névtelenség homálya fedi. A néző csak akkor veszi észre, hogy valami baj van, ha egy dísz­let mondjuk, ledől, mint egy fal a Hegedűs a háztetőn egyik elő­adásán. Igaz, mivel éppen elfor- gott hátra, nem okozott gondot, mint ahogyan az a hinta sem, amelyet egy operettbe szántak, de nem bírta a strapát. Szeren­csére a hiba már a próbán kide­rült. Ez a műszaknak is köszön­hető, s hogy munkájuk mennyire fontos, arra példa, hogy nemré­gen egy pécsi cég megalapította a Pécsi Nem­zeti Színház műszaki ní­vódíját. Első alkalommal a nyertes Krecz József lett, aki va­laha fűtő­ként kezdte itt, de ha­mar kiderült rátermettsé­ge, s már 16 éve vezeti a lakatostárat. Az 52 éves férfit, aki 35 éve él Pécsett, kollégái választot­ták a legjobbnak. A legfrissebb nagy munka a Viktória és a Villanegra díszlete, de máris készülnek az újabb pro­dukciók. A díszletek persze, kö­zelről egészen másmilyennek lát­szanak, mint a nézőtérről. Min­dent biztonságosan rögzítenek, ám az lehet, hogy a közönség számára nem látható részeken már kicsit keskenyebb, kényel­metlenebb a járás. A szakember­nek arra is kell figyelni, hogy egy revülépcső például elég széles le­gyen a primadonna szoknyája számára. A tervezők álmait (akik, mint kiderül, mindig na­gyon magas díszleteket szeretné­nek) a realitások korlátozzák, de az is, hogy a színház Perczel ut­cai kis műhelyében mekkora da­rabokban lehet valamit elkészíte­ni.- A mi munkánk is folyamatos tanulás - állítja a díjazott. - Időn­ként új módszereket kell kitalálni arra, mi hogyan tud megállni, mozogni, nyílni. Ötleteket „lop­ni” más színházaktól lehet, sőt kell, de a kor követelményeinek is muszáj megfelelni. Régebben például elsősorban fából készül­tek a díszletek, mostanában a fé­met szeretik. Krecz József kedvence volt a Hamlet fémszerkezetű tere, de a Chicago is emlékezetes, vagy a Coppelia, amelyet egy makett alapján raktak össze. Azt meséli, van néhány olyan darab, amely sok álmat­lan éjszakát okoz, csak akkor jön el a nyuga­lom, ha vég­re felmegy a függöny. A lakatostár­ban dolgo­zók persze, nemcsak díszletele­meket ké­szítenek, időnként pajzs, vért, kard, koro­na is szerepel a kívánságlistán.- Azt szeretem ebben a mun­kában, hogy mindig más - mond­ja beszélgetőtársam. - Ha pedig csendre vágyom, mert a színház azért nem éppen egy nyugodt hely, horgászni megyek. Jellemző, hogy nemcsak Krecz Józsefnek van köze a szín­padhoz, fia, Norbert is vele dol­gozott a műhelyben tíz éven át. Krisztina lánya a Pesti Kamara- színházban öltöztető, úgyhogy ha találkoznak otthon, van miről beszélgetni a régi kis házban, amely egyébként pontosan a színházra néz. h. i. gy. Egy utolsó igazítás a Viktória díszletén A Jelenkor februári száma Vörös István Az olvasás nulla foka című hosszabb elbeszélésével indul, ezt követik Cains Licinins Calvus és Karafiáth Orsolya versei. Darvasi László Szerezni egy nőt című elbeszélésciklusának újabb darabja után Schein Gábor és Makay Ida közöl verseiből. A szépirodalmi rovat további részében a fiatalabb korosztály­hoz tartozó szerzők, így Bódis Kriszta Vasszilánk című novellá­ja, valamint Király Levente, Mé­hes Károly, Balázs Imre József és Poós Zoltán versei olvashatók. A kritikarovat írásai ezúttal a társ­művészetekhez is kapcsolódó köteteket szemléknek: Visky András és Radnóti Zsuzsa Kornis Mihály összegyűjtött drámáiról közöl bírálatot, Csáky Móric Az operett ideológiája és a bécsi mo­dernség című tanulmánykötetét Wemitzer Julianna méltatja, Ke­resztesi József Oliviero Toscani Reklám, te mosolygó hulla című könyvét recenzálja. __________■ Tiszt elt Hölgyem/Uram! A Janus Pannonius Tudományegyetem Alapítvány ezúton is köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik a tavalyi évben adójuk egy százalékának felajánlásával támogatták alapítványunk célkitűzéseit. A befolyt összeget - ígéretünkhöz híven - az igényes oktatói, kutatói és hallgatói munka elismerésére és fejlesz­tésére fordítottuk. A 2000-es év egyetemünk megújulásának éve is, hiszen január elsején - a Janus Pannonius Tudomány- egyetem, a Pécsi Orvostudományi Egyetem és a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola integ­rációjával - létrejött a Pécsi Tudományegyetem, Ma­gyarország egyik legnagyobb, egyben legszélesebb oktatási spektrumú felsőoktatási intézménye. Az új egyetem fejlődésének folytonossága és töretlensége érdekében a Janus Pannonius Tudományegyetem Ala­pítvány továbbra is felvállalja a kiemelkedő oktatói és hallgatói munka támogatását, az intézmény keretein belül folyó kutatás fejlesztését. Adója 1%-ának megtisztelő felajánlásával Ön is segíthet e célokvalóra váltásában! A Janus Pannonius Tudományegyetem Alapítvány adószáma: 19034951-1-02. Az alapítványról és céljairól, valamint az adóátirá­nyításról további részletes információk Kuráth Gabriellától, a Pécsi Tudományegyetem marketing menedzserétől kérhetők. Telefon: (72)251-444/2403,2423 E-mail: kurathg@rektorijpte.hu A JPTE Alapítvány Kuratóriuma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom