Új Dunántúli Napló, 2000. február (11. évfolyam, 31-58. szám)

2000-02-12 / 42. szám

10. oldal - Új Dunántúli Napló ' flMB KULTÚRA Új Dunántúli Napló - 2000. Február 12., szombat-MŰVELŐDÉS A hajnal táncosai A tánc örömet nyújt táncosnak, közönségnek egyaránt fotó: barabás béla A Zora hajnalt jelent. Ez a név sze­rencsét hozott a mohácsi Bartók Béla Művelődési Központ égisze alatt működő táncegyüttesnek, amely nemrég a Pécs-baranyai Kulturális Szövetség nívódíját ve­hette át. Tizenegy éve alakult meg az a csapat, amelynek tagjai horvát, szerb és magyar táncok bemutatására áldozzák idejük, energiájuk óriási részét. Az ismert mo­hácsi folklór anyag életben tartása mel­lett, bár kifejezetten hagyományőrző ko­reográfiájuk nemigen van, a horvát tán­cokat tekintve szinte minden tájegység­ről van mivel büszkélkedniük. Fiatalok, az átlagéletkor 27-28 év, a nagyjából 50- tagú társaság fele diák. A kitartó, szorgalmas munka jó ered­ményt hozott, nemcsak az együttesnek, hanem a vezetőjüknek, Darazsacz Ist­vánnak is. Őt másfél évvel ezelőtt a Ma­gyar Köztársasági Érdemrend Kiskereszt- jével is kitüntették, idén pedig a Pécs-ba­ranyai Kulturális Szövetség oklevelét ve­hette át. Az biztos: élete a táncé, az együttesé.- Nagyon jólesett az elismerés ne­künk, sok gratulációt kaptunk, elment a hírünk - mondja. - Talán így könnyeb­ben lehet majd átvészelni az izzasztó próbákat, ha az emberek érzik az erköl­csi elismerést. Sajnos, sokáig ínségesek voltak a körülményeink, most is elkelne egy-másfél milliós gyorssegély, annak el­lenére, hogy kapunk valamennyi támo­gatást a várostól, a kisebbségi önkor­mányzattól, a művelődési központtól. Nálunk saját tagjaink is fizetnek. Ezekből a tagdíjakból tudnak időn­ként külföldi fellépésekre utazni, szpon­zorok nincsenek, legfeljebb olyan ritka szerencse adódik, hogy egy főnök nagy­lelkűen befizeti az útra a munkatársát. Ám a Zora így is eljutott Spanyolország­ba, Franciaországba, Hollandiába, most Portugáliába készülnek, de a siófoki Arany kagyló Fesztivál is várja őket, ké­sőbb pedig egy zágrábi folklórtalálkozó. Darazsacz István maga is sok mindent feláldozott már a Zoráért. Evezősből lett táncos, aztán gépésztechnikusból vállal­kozó, hogy együtt lehessen a táncosaival: havonta majd' 60 órát tölt velük. Leg­többször hetenként két próba van, 2-2,5 órásak, de most, hogy a február 25-én a mohácsi Kossuth Filmszínházban tartan­dó önálló estjükre gyakorolnak, heti há­rom kemény próbára is szükség van. Amikor arról kérdezem Darazsacz Ist­vánt, végül is mi hajtja, mi ad neki ener­giát, hiszen a táncosokkal együtt annyi személyes lemondással kellett már fizet­nie a tánc iránti szerelemért, kis hallgatás a válasz. Talán el is érzékenyül, de végül is csak annyit mond: azért csinálja, mert szered. Ez a „hajnal” ad neki erőt, ez vigasztalja, itt várja a siker boldogsága. De nemcsak őt, hanem a többieket is, akik megmutat­ják a közönségnek, hogyan lehet lélekkel megtölteni a táncot. H. I. flY. Ki ne emlékeznék azokra a való­ságos, vér nélküli és sokszor vé­res harcokra, amelyek a Felvidé­ken és Erdélyben lángoltak fel a magyar nyelvű helységnévtáblá­kért az azokat ellenző és eltünte­tő nacionalista hatalommal? Elgondolkodtató, sőt tragikus ez a viszálykodás, mert ugyanak­kor trianoni kis hazánkban a kü­lönféle nemzetiségek lakta hely­ségek mindkét végén ott olvasha­tó a település neve a benne lakó népcsoport anyanyelvén. A világ­polgárok véleménye szerint ez a mi nemzettestvéreink részéről fölösleges „magyarkodás”, amely a békés együttélés ellen hat. Véle­ményük könnyen cáfolható. Közismert szállóigénk szerint: Nyelvében él a nemzet. A nem­zet mindenkori szótárából nem hiányozhatnak a közösségek egykori lakóhelyét jelölő helyne­vek sem. Hajlamosak vagyunk a magyar nyelvkincsünkben sze­replő Árpád-kori faluneveinket elfelejteni azért, mert a török időkben elpusztultak vagy a köz­ségegyesítések következtében el­hagyták a régi nevet, amely már sem a Magyar értelmező szótár­ban, sem a helységnévtárban nem található meg. A helynevek amellett, hogy nélkülözhetetlen szerepet tölte­nek be a hivatalos érintkezésben, a hely lakóinak tájékozódásában, megannyi emléket őriznek a múltból. A helységnév egyben a helyesen értelmezett lokálpatrio­tizmust (szülőföldszeretetet) is magában hordozza. Mind a nem­zeti, mind a nemzetiségi tudat­nak része. Érdemes megemlíteni, hogy néhány évvel ezelőtt, ami­kor bejelentették, hogy Bereg­szász lakói a város magyar nevét újra használhatják, a színházban félbeszakadt az előadás, és a kö­zönség soha nem tapasztalt lel­kesedéssel énekelte el a Him­nuszt. Alig pótolható veszteséget je­lent, hogy a mai Veszprém me­gyében 270, Vas megyében több, mint 250, Hevesben 130, Békés­ben 100-nál több történelmi név ment veszendőbe. Még ennél is nagyobb a veszteség, ha a régi dűlő- és határrészneveket is szá­mításba vesszük, amelyeket az I- es tábla, a Il-es tábla megjelölé­sek váltottak fel. Fölbecsülhetet- len az a világon egyedülálló moz­galom, amely a még élő, emléke­zetből előhívható földrajzi nevek összegyűjtését tűzte ki célul. En­nek eredménye többek között a „Baranya megye földrajzi nevei” c. kiadvány két vaskos kötete. Ifjúságunk nyelvkincséből las­san kihullik Kolozsvár, Nagyvá­rad, Temesvár, Kassa, Ungvár, Újvidék, Nagybecskerek és sok más egykori magyar város neve. Pedig A magyar helyesírás szabá­lyai kimondja: „Ha van (ti. a föld­rajzi helyek jelölésére) hagyomá­nyos magyar nevünk, azt kell használni.” RÓNAI BÉLA Két óra szex, történelmi háttérrel Závada Pál 1954-ben született Tótkomló­son, de a befutott író életének egy jelen­tős időszaka Pécshez is kötődik. Két éve megjelent nagy sikerű könyvét, a Jadviga párnája című naplóregényt meg­filmesítették, az alkotás pedig a most be­fejeződő 31. Filmszemlén több különdí- jat kapott. Az utóbbi esztendők legnagyobb könyv­sikerét aratta Ondris és Jadviga története, amely naplódarabokból összeállított család- regény, de egyben hiteles Kárpát-medencei korrajz is a múlt század első feléből. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Jadviga párnája írója, Závada Pál nemcsak a vihar­sarokhoz kötődik, de Pécshez is. Az író a napokban visszatért a városba, egyetemi tanulmányainak helyszínére, igaz, csak egy felolvasóest erejéig az Áfiumba. Itt ugyanis sajátos irodalmi kávéház indult út­jára, amelyet Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője, nagy íróink beszélgetőpart­nere így jellemzett: - Visszaemeljük az ilyen kis terekbe a kultúrát, bizonyítékul, hogy a kortárs irodalom mindenkor talál olvasókat. Itt kérdezte meg lapunk is Závada Pált, hogyan került kapcsolatba az irodalommal.- Kerülőutakon és meglehetősen későn jutottam el az íráshoz. Persze már szegedi gimnazistaként is imádtam olvasni, és gráfomén voltam, de arra még Pécsett, az egyetemen sem gondoltam, hogy ezt hiva­tásszerűen fogom csinálni. A közgazdászi diploma után szociológiát tanultam, s 4 évig tanítottam is itt, majd épp ennek a végzettségemnek köszönhetően születtek meg első írásaim Budapesten, az Akadémia Szociológiai Kutató Intézetében. Ezek szo­ciográfiák voltak a falumról - ez volt a Ku­lákprés, a II. világháború utáni szlovák-ma­gyar lakosságcseréről - vagyis a tényirodal- mi műfajba tartozó írások. 1990-ben a Hol­mi szerkesztőbizottságába kerültem, és a valósághű dokumentumok felől egyre in­kább a szépirodalom felé fordult az érdek­lődésem. Eleinte novellákkal próbálkoz­tam, ennek az eredményeképp adta ki 1996-ban a Jelenkor novelláskötetemet, majd megszületett a Jadviga párnája re­gény.- Mi maradt meg azokból a pécsi évek­ből?- Olyasmik, hogy sokat szorongtam a rengeteg furcsa tárgy miatt, amelyekből vizsgázni kellett, meg hogy statisztálni jár­tunk a színházba. Valamint az a sajátosság, Závada Pál író fotó: müller a. hogy egy időben éltünk itt Parti Nagy La­jossal, aki a legjobb barátom Budapesten, ugyanakkor itt soha nem találkoztunk.- Úgy tudom, Tótkomlóstól sem szakadt el, hiszen a könyvének is ez a falu volt a mintája.- Tizenhét éves Péter fiammal gyakran hazalátogatunk, mert édesapám most is ott él. Valóban, a könyv helyszíneként Tót­komlós adta a regény modelljét, de néhány gazdasági följegyzést és levélrészletet le­számítva fiktív regényről van szó, kitalált elemekkel.- Készül már egy újabb munkája is, hall­hatnánk erről?- Ez egy elbeszélő regény lesz, melynek a főszereplője a 30-as években született, és az ötvenes, hatvanas esztendőkben volt fia­tal. Úgy hívják, hogy Milota György, ő em­lékezik vissza, és él meg történeteket. Töb­bek között imád méhészkedni, útitársul szegődik egy mindenkit ismerő, és az or­szágot járó anyagbeszerző mellé. Ennek sincs életrajzi eleme, egy nemzedékkel idősebb nálam a főhős.- Hogyan értékeli az író a regényéből ké­szült és most bemutatott filmadaptádót?- Végig együtt dolgoztam Deák Kriszti­na rendezővel, s természetesnek tartom, hogy a film nem tudta a naplóműfajt meg­jeleníteni. Ennek a művészeti ágnak más kifejező eszközei vannak, mint az írásos műveknek. A film nem próbálja Ondris és Jadviga teljes kapcsolatát feltárni, csupán kiválaszt egy eseménysort, amelynek önál­ló mondanivalója van, azaz a sokszínű re­gényből kiemel egy történetet. Én ezt nem tartom hibának, sőt végig közvetítő voltam abban, hogy a film valamit megvalósítson a könyvből.- Elégedett tehát a produkcióval?- Igen, tetszik a film. Nemcsak történe­tet mond el, de részletekre is kitér. Volt olyan kritika, amely szerint két órányi szex az egész, történelmi háttérrel. Ezt sem tartom negatív értékelésnek, mert valóban hiteles korrajzot mutat az alkotás, amellett igen szépen fényképezett hagyományos film, látványos díszletekkel. Nem véletlen, hogy a 31. Filmszemlén több különdíjat is kapott. MÉSZÁROS B. ENDRE A népi írók szellemi örökségéért Versenyeket, olvasóköröket szerveznek, antológiákat szerkesztenek Népi írók Baráti Társaságának pécsi csoportja alakult meg a Civil Közösségek Házában. Az 1999-ben budapesti székhellyel létre­jött társaság első rendezvénye decemberben volt. A pécsi társaság első rendezvé­nyére 2000. január 31-én délután került sor. Megnyitásként a Berze Nagy János vasasi népdalkor ba­ranyai népdalcsokrot adott elő Fá­bián János vezényletével. A 30-as években alakult népi írók csoportosulásának legfonto­sabb célkitűzése volt a nép fel­emelése, kultúrájának megőrzése mellett. Már akkor is felmerült a kérdés: hogyan lehetünk európai­ak, és hogyan őrizzük meg identi­tásunkat. Ábban az időben a szo­ciális kérdések megoldása is égető szükséglet volt. Az irodalomban a szociográfia műfaja érdemel fi­gyelmet. Példaként Illyés Gyula: Puszták népe, Szabó Zoltán: A tardi helyzet, Erdei Ferenc: Futó­homok, Veres Péter: Az Alföld pa­rasztsága című műveit említe­ném. Idetartozik még Erdélyi Jó­zsef, Sinka István, Németh Lász­ló, Gulyás Pál, Féja Géza, Tamási Áron, Szabó Pál, Darvas József és Kodolányi János munkássága. Kodolányi János Baranyát és Pécset vallotta lelki és szellemi szülőföldjének. Rendezvényünk­kel születésének 100. évfordulóját ünnepeltük. A róla készült mono­gráfia szerzője, Tüskés Tibor író tartott nagysikerű előadást közép- iskolás diákok és a nagyközönség előtt. Kodolányi bár nem Pécsett élt, de gyermekkorát Pécsvára- don, Vajszlón és Pécsett töltötte. Regényeiben a nép világa, a bara­nyai világ tűnik fel. „Itt szívtam a virágoknak és a gyümölcsöknek zamatos levegőjét is, amely a köl­tőt éltette és táplálta bennem”, mondotta az író. Már a 30-as években a népi írók mozgalmához jelentős néprajzi, nyelvjárási gyűjtés is tartozott. Ezekkel is szeretnénk a nagykö­zönséget megismertetni. Ezek a gyűjtőmunkák napjainkig folyta­tódtak, az elmúlt években is kelet­keztek új monográfiák. A célokat dr. Dobszay Károly ügyvezető elnök és Szaíay Lajos lelkész fogalmazták meg: a népi írók szellemi örökségének megőr­zése és újraértékelése, műveik megismertetése, versenyek és olvasókörök szervezése, pályáza­tok kiírása, antológiák szerkeszté­se. Fürediné Zemplényi Zita FÜRDŐZŐK. König Frigyes Munkácsy Mihály-díjas festőművész „Fürdőzők” című kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők a Pécsi Kisgalériában. A tárlat március 5-ig látogatható. __________fotó: müller andrea Mag yarul - Magyarán Helységnévtáblák

Next

/
Oldalképek
Tartalom