Új Dunántúli Napló, 2000. január (11. évfolyam, 1-30. szám)

2000-01-08 / 7. szám

2000. január 8., szombat Kultúra - Művelődés Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Címzetes igazgató. Elbú­csúzott posztjától a Baranya Megyei Kulturális és Idegen- forgalmi Központ megbízott igazgatója, Páll Lajos. Több, mint négy évtizedes, a megye közművelődése és a kultúra terjesztése érdekében kifejtett kimagasló tevékenysége elis­meréseként dr. Kékes Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke a Címzetes igazgató címet ado­mányozta neki. (ly) Műszaki nívódíj. Új díjat alapítottak a Pécsi Nemzeti Színház műszaki dolgozói számára. A Baranyasüt Rt. ní­vódíját a dolgozók titkos sza­vazással ítélik oda. Az elisme­rést tegnap, a Zorba című ba­lett bemutatója előtt a laka­tostár vezetője, Krecz József vehette át. (ly) Pécsi Szemle. Megjelent a Pécsi Szemle 1999. téli szá­ma. A különböző kutatási, irodalmi, művészettörténeti témákat is bemutató számot tegnap mutatták be a közön­ségnek a pécsi Művészetek Házában. (ly) Billentyűkocsma A pécsi If­júsági Házban legközelebb a dzsesszklubban 13-án 21 óra­kor a Bánki Géza trió lép fel, 14-én 21 órakor pedig az Exfónia játszik. (ly) Könyvbemutató. Új kötet­tel jelentkezik a Pannónia Könyvkiadó. A Tele-dialó- gus című könyvet 11-én 18 órakor mutatják be a pécsi Művészetek Házában, ahol a munkáról Kézdi Balázs, Stark András és Kelemen Gábor beszél. A tanulmány- kötet az öngyilkosság-meg­előzés kommunikatív pers­pektíváit elemzi. (ly) Az Árpád-ház és Baranya. Kultúrtörténeti vetélkedőjáté­kot szervez intézmények ba­ranyai 6-7. osztályosok szá­mára. „Az Árpád-ház kora és Baranya” című sorozatban az államalapítás és a kora közép­kor megismerése a cél, ám a résztvevők az anyagot pécsi, baranyai vonatkozásokkal egészítik ki. A legjobbak a nyári Nemzetközi Millenniu­mi Találkozóra jutnak. A csa­patok jelentkezését január 15- éig várják a pécsi Szivárvány Gyermekházban. (ly) A népzene is legyen mindenkié Egyedülálló kiadvány jelent meg a közelmúltban „A magyarországi horvát dudazene” című CD, amely Vizin Antalnak, a pécsi Tanac Táncegyüttes zenekari vezetőjének a gyűjtőmunkáját dicséri. A népi zene hazai közkedveltségét, állapotát elsősorban a horvát népzene sorsa, szempontjai szerint ítéli meg, de onnan is jól rálátni a hetvenes évekkel kezdődő, majd hullámvölgy ■ jutó folyamatra. Édesapja csikériai születésű bu- nyevác. A bunyevác százezres népcsoport a horvátságon belül - tudom meg a 38 éves Vizin An­taltól. Már gyerekkorában szíve­sen hallgatta édesapját, hogy megtanulja tőle azokat a népda­lokat - köztük magyarokat is -, melyeket az énekelt. Kétéves, amikor a család a három nem­zetlakta Bácsbokodra költözik, ahol az úttörő-fúvószenekar tag­jaként a német zenei tradíciók­ba is belekóstol, majd egy neves öreg tamburástól, Busa Pista bácsitól tanul meg ezen a hang­szeren játszani. A helyi tambu- razenekar szokás szerint neveli, befogadja a fiatal Vizint. Megra­gadó élmény számára a zenekar minden tagját átható szándék, hogy a muzsika valóban a ven­dég jókedvét, mulattatását szol­gálja. A törökök által ránk ha­gyományozott tambura, amely a bassz-prímtől a cselló-tamburán át a tamburakontráig és a pen­getés nagybőgőig családnyivá nőtt az évszázadok során, szíves hangszer a vendéglőkben, kocs­mákban. Vizin később megis­merkedik a harmonikával és a zongorával is. Utóbb a Tanac Táncegyüttes zenekarának veze­tője lesz. A fővárosi horvát gimnázium diákja, amikor népe zenéjét, s főként a horvát dudazenét tu­datosan gyűjteni kezdi. Abban az időben telnek meg az ország­ban mindenütt a táncházak is. 1980-ban kerül Pécsre a tanár­képző főiskola horvát-szerb és ének-zene szakára. Az éneklés­től gégeproblémák miatt taná­csolja el az orvos - így vált át népművelőszakra. Közben a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum szervezésében járja a bácskai falvakat, hogy horvát zenét gyűjtsön, de elmegy Magyarcsanádra, Deszkre, Szőregre is. A kisebbségiek számára sok­kal fontosabb a folklór, magya­rázza, ezért akarja megismerni a különböző népek - elsők közt a horvátok, szerbek - dalait is. A táncházak virágkora a hetve­nes évek közepére-végére tehe­tő, elválaszthatatlanul a népze­ne népszerűségétől. A főváros­ban a bunyevác Kricskovics An­tal vezet táncházat, Pécsett a nyolcvanas évek elején bérel he­lyet a Baranya Táncegyüttes a DOZSO-ban, együttes alakul a KPVDSZ-ben. Itt nagyon sok sokác, bosnyák jár el a tánchá­zakba, együtt magyar barátaik­kal, de a mozgalom a nyolcva­nas évek végére leszálló ágba ke­rült. Például ami a horvát nép­zenét illeti, abban is óriási űr ke­letkezett Vujicsics Tihamér ha­lála után! Véleménye szerint egy bezárt szocialista világ után a bőség zavara is a mai helyzet, és a kulturális-nemzeti önazo­nosság sem olyan érdekes ma már a fiatalok számára. „Ez a buldózer - mondja -, a nyugati, főként az amerikai mentalitás térnyerése”. A nyolcvanas évek végén még kétszázan tolongtak a Tanac együttes táncházain a pécsi Ifjúsági Házban, ma ugyanitt, a „Billentyűkocsmá­ban” jó, ha 40-50-en gyűlnek össze, pedig díjmentesen muzsi­kálnak. A magyar táncházakat is kikezdte a rendszerváltás, de azokban van a közönségnek egy jelentős, értelmiségiekből, egye­temi hallgatókból verbuválódó hányada, amely nagyon öntuda­tosan ápolja a hagyományt, s fontosnak tartja a népi tánc és zene továbbélését. „Mi - horvá­tok, szerbek, bosnyákok, balká­non élő népek - jóval nagyobb pofont kaptunk, mert a háború miatt sokan elfordultak tőlünk, igy a népzenénktől is.” Beszélgetésünk végén az em­lített CD kerül a zenegépbe, de belehallgatunk más népek - ma­kedón, spanyol, belga, ír, német, osztrák - muzsikájába is. A bu­nyevác fonót, a prélót, vagy a bácskai falvak főterét is gyakran megtöltötték a dallamok: a bor- don-síp mély tónusú, monoton búgása, a magyar táncelemeket magába fogadó csizmaverő kó­ló, vagy a dudát is utánozni ké­pes szamica tambura - azaz ki­csike tambura hangja. A drámai hatású makedón dudaszó mint­ha a hegyek lassú, mély sóhajtá­sa lenne, amit páratlan, tört rit­musa miatt Bartók „bolgár rit­musnak” nevezett. Frissen csör­gedező a moldáviai román vagy a szlovák, varázsos, archaikus zengésű az ír, amelyben a han­gok transzcendensen, színesen rezegnek tovább. Ami a népzenék kedveltségét illeti, keletről nyugatra fordul­tunk - kommentálja Vizin. Hogy miért éppen az ír vagy pe­rui hódított nálunk, abban sze­repe lehet kapcso­latoknak, egy-egy személyiségnek, a fülbemászó dal­lamnak. Hasonló ez a divathoz: ha minden csillagzat úgy áll, bekövet­kezik - nem min­dig lehet rá racio­nális magyaráza­tot adni. Talán a kelta zene miszti­kuma az, ami mi­att az ír és skót népzene ennyire kedveltté vált ná­lunk, véli Vizin. Ráadásul szép, „könnyen fo­gyasztható” - s például a skót na­gyon pontosan beilleszthető a modern zenébe is. Bármilyen ellentmondásosan is alakuljon a népzene sorsa, a két éve indított Színház téri nyá­ri táncházak kezdenek hagyo­mánnyá erősödni. A Békésban­dától a Tékáig, a nagynevű Mu­zsikástól az újabban alakult Rece-Ficéig számos együttes reprezentálja a Kárpát-meden­cei népek zenéit, s fordult meg többségük már Baranyában is, amelyek a magyar mellett ugyanolyan kedvvel, odaadással játszanak román, szerb, német, horvát vagy szlovák muzsikát is. A mozgalom újraéledésének Pécsett a Dominikánus Ház to­vábbra is az egyik motorja le­het, hiszen az idén is örömmel vállalt feladatuk, hogy egyebek közt az intim hangulatú Szín­ház téren is köztéri koncerteket szervezzenek a Pécsett élő nem­zetiségiek és a neves hazai együttesek meghívásával. B. R. Dervár Ferenc, Filákovity Vjekoszláv, Végh Andor és Vizin Antal zenél a Pécsi Nemzeti Színházban, a közelmúltban bemutatott Galócza című darabban is fotó: Tóth l. Dtinántúli Napló 9 „A” ripacs elment... Faludy László halálára Pécs: négy évtized, kétszáz szerep FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ Most, amikor írom e sorokat, az „emlékezést”, s már nem tudom hányadszor kezdem el- hiszen gyülekeznek fejem­ben a frázisok, s nehéz mene­külni előlük -, hirtelen felte­kintve az íróasztaltól, szobám falán beleütközik a szemem egy bekeretezett fotóba. A fo­tón Faludy László, akkor ké­szült a kép, amikor 80. szüle­tésnapján, 1991-ben köszön­töttük őt. Nem szokványosán, az előadás előtt, hanem köz­ben, az Ő bejövetelekor - megszakítva az előadás mene­tét. Nem nagyon tetszett Neki az ötlet, hiszen az előadás szent, azt „magánközlemé­nyekre felhasználni etikátlan”- mondta. Végül is, megadta magát, majd a bejelentést kö­vető óriási tapsvihar Őt is megnyugtatta. Számomra örökre emléke­zetes marad a pillanat: ott állt a fényben, a dübörgő tapsor­kán közepette Nyegus-Faludy (A víg özvegyet játszottuk), s tán a reflektorok elvakíthat­ták, mert párás volt a szeme... Akkor ott úgy éreztem, hogy abban a néhány percben le­pergett előtte élete filmje. Már nem a színpadon volt, hanem valahol Erdélyben járt, ahol szinte gyermekként elindult a színi pályán. „Szinte gyermekként”? Nos, a „szinte” jelző nyugod­tan elhagyható, hiszen 13 éves korában már Taszilót játszotta a Marica grófnőben. Igaz, ek­kor még eszébe sem jutott, hogy majdan - meglett ember­ként - a színészetre adja a fe­jét, sőt a színész szülők legna­gyobb örömére bejelentette, hogy ő bizony valamilyen tisz­tességes szakmát szeretne ta­nulni: apja fogtechnikus barát­jának mestersége lebegett sze­me előtt. Kalandosan kezdő­dő élet volt ez, a 14-16 évesen szövődött szerelmek történe­te, a Bukarestben „korrupció­val” megszerzett fogtechniku­si vizsga, a katonaélet kalan­dos időszaka, a politikai szél­járást követő változó állam­^ .garság, a későbbi szerel­mek, házasságok... És mellé­kesen: volt két világháború, több forradalom, s néhány rendszerváltozás. Mi minden pereghetett le még e képzeletbeli filmen? Ta­lán felvillant az is, amikor a fo- gásztanonc - nagy bátorságot merítve - apja elé állt, s béje- lentette, hogy mégiscsak szí­nész lesz, talán újra álmodta az első szerepeket, talán meg­jelent előtte a dali társulatok bohém világa, a 3-4 napos „próbaidőszakok”, a pajtabeli előadások, a katonaszökevény bujkálásai, a bérkocsifuvaros trógerolása, a Színészkamara előtti megalázó igazolás pro­cedúrája, a Pécsre érkezés ak­kor négy évtized előtti pillana­tai - mely városhoz mindad­dig „csak” annyi köze volt, hogy véletlenül itt látta meg a napvilágot. Megelevenedett az első pécsi albérlet a Felsőma­lom utcában, a több mint négy évtizedes pécsi pályájá­nak legalább 200 szerepe, s minden bizonnyal ott volt a film fókuszában a magánélet révbe érése is: Irénke, a sok kaland és sok „végzetes” sze­relem után megtalált igazi társ, aki évtizedeken át bizto­sította számára az ehhez a pá­lyához nélkülözhetetlen hát­országot, az otthon nyugal­mát. Jó néhány évvel ezelőtt a népszerű rendező, Marton Frigyes „A” ripacs címmel ké­szített vele egy hosszabb be­szélgetést a rádióban. Azt kö­vetően határoztam el, hogy könyvet írok Faludy László­ról, mert az Ő élete valóban „egy kész regény”. Nos, ennek is lassan már tíz éve, s a „re­gény” még mindig várat magá­ra... Tizennyolc dupla magnó- kazetta őrzi beszélgetéseinket, illetve elsősorban az Ő emlé­kezéseit. Tudom, hogy ezt a könyvet, a hat évtizedes színi pálya történetét meg kellett volna írni. S most már meg is kell... Simon István Futnak A Képek Megtalált filmtekercsek Valójában nincsenek tények, mondják egyre többen, csak rá­juk vonatkozó értelmezések vannak. (Rájuk? Mire? De ezt most hagyjuk.) Ugyanígy törté­netek sincsenek, tehetem hoz­zá, csak különféle elbeszélések. Ezeket alapvetően a narrátor ál­tal megválasztott nézőpont kü­lönbözteti meg egymástól, ha egyébként ugyanarra vonatkoz­nak is. Bátran kijelenthetjük, hogy a nézőpont kijelölésén áll vagy bukik a felidézett, elbeszélt történet hitelessége. Ha nekem, teszem fel, valaki arról kezdene beszélni egy mozidarabban, hogy volt egy­szer három fiatal, akik gondol­tak egyet, bementek egy nagy er­dőbe, ahol boszorkányok lak­tak, akik megkínozták és el­pusztították őket, és mindezt nem meseként adná elő, hanem komolyra próbálná venni, hát én alighanem szedném a sátor­fámat, és kijönnék a vetítésről. Erdő, boszorkány? Ugyan, ké­rem. Ezzel szemben most oda va­gyok bilincselve a székemhez, és egyre inkább a látottak hatá­sa alá kerülök. Pedig erdő, bo­szorkány. És mégis! Vajon mi­ért? Miért tartom az Ideglelés-t (The Blair Witch Project) az utóbbi hónapok (évek?) talán legizgalmasabb filmjének? Hát persze, a nézőpont! Három főis­kolás fiatal elindul, hogy utána-, járjanak a blairi boszorkány le­gendájának. Visznek magukkal két kamerát, hogy dokumen­tumfilmben számoljanak be a tapasztalataikról. Nem nagyon hisznek a dologban, legfeljebb érdekesnek tartják a mende­mondát. Lefilmezik mindazt, ami a szemük elé kerül, később majd megvágják az anyagot, gondolják. Soha nem kerülnek elő az erdőből. De később vala­ki megtalálja az általuk készített filmtekercseket. Ez a Blair Witch Project, Eduardo Sanchez és Daniel Myrick műve. Persze, fikcióról van szó, de úgy van tálalva, mintha doku­mentumfilm volna. Kitalált tör­ténet, amely azt találja ki, hogy nem kitalálva van. Dokumen- tarista előadásmód kerül az amerikai horrorfilm rafinált, ám unalomig ismert hatásmecha­nizmusának helyére, s ez a kivá­ló ötlet újjáteremti a témát, az irracionális gonoszsággal való találkozás borzongató élmé­nyét. Ha szigorúan nézek a vászon­ra, hibákat is látok. El-eltúloz- zák a dokumentáló jelleget a spontaneitást hangsúlyozó ka­meramozgatással, s kicsit egy­formák, egyéni jellemrajzot nél­külözők a főszereplők. Ám ezek a képek, még ha tudom is, hogy valójában ravaszul meg­tervezett játékfilmet látok, do­kumentálnak valamit, méghoz­zá mellbevágó erővel. E három fiatal magatartását. Furcsa el­lentmondás jellemzi őket. Egy­szerre képzettek és tapasztalat­lanok. Intelligensek és primití­vek, Beszédük nyers, alulstili­zált. Szókincsük ötven-hatvan szóból áll. De érzékeny a sze­mük, s a legutolsó pillanatig forgatnak, rögzítik a látottakat. Számukra, úgy tűnik, nem a szó, a fogalom a fontos, hanem a kép, a konkrétum. NAGY IMRE FILMJEGYZETE Lehet, hogy ezért válnak ki­szolgáltatottá, egy rendkívüli szituáció felkészületlen áldoza­taivá? De maradt utánuk egypár felvétel. Egy film? Egy film.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom