Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-06 / 334. szám
„Mindenképp el innen!?” 1999. december 6., hétfő ___________________________________HÁTTÉR - RIPORT Hiá ba számít Pécs az egyik legnagyobb egyetemvárosnak, ha az itt végző diákok döntő többsége - függetlenül attól, hogy hová valósi - a diploma megszerzése után szinte pánikszerűen elmenekül. Az okok kutatásához nem kell feltétlenül mélyreható elemzéseket végezni: a legtöbben arra hivatkoznak, hogy Pécsett nincs munka, vagy ha van is, azt nem fizetik meg úgy, ahogy mondjuk Budapesten. Nem érdektelen csokorba gyűjteni a véleményeket. A Janus Pannonius Tudomány- egyetem Szántó Kovács János utcai kollégiumi büféjének előtere meglehetősen üres csütörtök délután. Pedig ha valamilyen buli van, egy gombostűt sem lehet leejteni. Most nyugodtan tudunk beszélgetni. Négyen ülünk egy asztalnál, két bölcsész, egy közgazdász és jómagam. Nem könnyen álltak kötélnek, és furcsa módon azt kérték, hogy még a keresztnevüket is változtassam meg. Nem szeretnék ugyanis, ha mondandójuk miatt esetleg valamilyen hátrány érné őket. Nem akarják ők sem a várost, sem az egyetemet bántani, de attól tartanak, hogy esetleges kritikájuk rossz visszhangra talál. Gábor ötödéves közgazdász. Ritka konstelláció: az egyik keleti nagyvárosból kavarodott Pécsre. „A budapesti egyetemre is jelentkeztem, de oda nem vettek föl. Szívesen jöttem ide, mert az egyik volt osztálytársam is ide jár. Pest közelebb van, ebből a szempontból mindenképpen jobb lett volna, de nem bántam meg. Megszerettem azt a várost, hiányozni fog.” Gábor ugyanis nem akar maradni. A még mindig vonzónak számító banki szférában akar elhelyezkedni, de Budapesten. „Pécsett sajnos alig van valamilyen lehetőség. Ha nem a bankokról beszélünk, akkor négy-öt komolyan vehető cég van, de ha igazán versenyképes jövedelmekre vágysz, akkor maximum egy vagy két cég jöhet szóba. Átmenetileg persze el lehetne menni oda is dolgozni, de nem hiszem hogy túl sok értelme van, hiszen két-három év után már tovább kellene lépni, akkor pedig megint csak Budapest marad.” Gábor azt mondja, sok emberrel beszélgetett a hogyan továbbról, az egyetemi állásbörzéken pedig rendszeresen ott van. „Ezeken a kiállításokon is csak a nagyobb pesti multik ajánlatait érdemes figyelni. Ha megkérdezed, hogy mik a kezdő fizetések és tudod, hogy itt mit tud kínálni egy-egy cég, akkor nem sokáig kell gondolkodnod rajta, hogy mit válassz...” Péter közbeszól. A negyedéves magyar szakos fiú szerint ez nem csak a közgazdászoknál probléma. „Azt mondják, hogy a bölcsész diploma értéke nem önmagában keresendő. Az a lényeg, hogy ezzel szinte bárhol, szinte bármilyen munkakörben el tudsz helyezkedni. Ezt valószínűleg azért gondolják sokan, mert valóban van néhány bölcsész, aki multihoz tudott kerülni, de nem hiszem, hogy ez lenne a jellemző. Ha a tanár szakot is elvégzem, állítólag könnyebben tudok majd tanítani, merthogy feltételként írják elő a pedagógiai végzettséget. Én egy Zala megyei kisvárosból jöttem, és azért már érdeklődtem otthon. Hát..., nem biztos, hogy azt fogják nézni, ugyan megvan- e a tanár szakom. Nem szívesen mennék el Pécsről, de otthon több lehetőséget ismerek. A tanítás azonban csak végső esetben marad. Jobb lenne valami jövedelmezőbb területen dolgozni. Ha tanítani akarnék, maradhatnék a környéken is.” Hármójuk közül Eszter a legbizonytalanabb. Idén végezne, de lehet, hogy halasztani fog. 23 éves, egyszakos angolos, az egyszakos angolosokkal pedig tele van a piac. „Adok magamnak egy év gondolkodási időt, és lehet hogy belevágok valami másba. Ezzel csak az a baj, hogy nem szeretném, ha a továbbiakban is a szüleim tartanának el, úgyhogy már közben nem ártana valamilyen munkát találni. Ez azonban valószínűleg valamilyen átmeneti dolog lesz, mondjuk elmegyek valamelyik bevásárlóközpontba - biztosan találok valamilyen munkát. Egy másik diplomával együtt már talán könnyebb lesz. Azt azonban én sem hiszem, hogy Pécsett maradok. Egy Budapest melletti kistelepülésen lakom, úgyhogy nekem nem lesz nagy megrázkódtatás, ha vissza kell mennem.” Az Index című internetes lap Törzsasztalán is indult nemrégiben egy olyan téma, amely azzal foglalkozik, hogy vajon miért hagyják el a pécsiek a várost. Az alábbiakban kommentár nélkül idézünk a hozzászólásokból. Horusz: Üdv, én most fogok végezni a pécsi jogon, aztán irány Pest. Bár Pécs nem rossz hely, de elég volt belőle az a néhány év. monty. Azt el kell ismerni sajnos, hogy karriert itt nem lehet csinálni, valóban nagyon kevés a lehetőség. Egyetemista koromig a városban éltem, és el sem tudtam képzelni, hogy ez megváltozhat. Az első két évben Budapesten szinte beteges honvágyam volt, még később is gyakran jártam haza. Amióta külföldön élek rájöttem, hogy tökmindegy hol lakik az ember, ha bizonyos „minimuma” megvan. De az, hogy én pécsi vagyok és maradok, mégha csak lélekben is, az tuti. Minna: 1990.: érettségi a Művészetiben, 1996.: JPTE BTK. Közben 1994-től félig-meddig Pesten. Hiába, ha a kedves ide akart jönni, mit lehetett tenni? A munkalehetőségekről meg ne is beszéljünk. Tavaly februárban voltam utoljára és már borzasztóan hiányzik. Sokkal inkább érzem magam pécsinek mint szombathelyinek, ahol születtem. Levin: Pécsett dolgozom, itt is születtem. Volt életemnek egy időszaka, mikor másutt dolgoztam, de visszajöttem. Sajnos kevés a munkalehetőség és sok a munkát kereső, így nagyon sokan elhagyják a várost. kadarka: Van néhány hely az országban, ahol eléldegélnék, de Pécsről nem akarok mozdulni. Legalábbis önszántamból nem. Nagy kár, hogy egy csomó koponya elhúz az egyetem után, pedig ők is kellenének ahhoz, hogy még jobban élhető város legyen Pécs. Hogy a fővárosban sokkal szélesebb a kulturális kínálat, mint a Mecsek alján? Ez igaz, de sznob az, aki ezért megy el. Amennyi szabadidőm van, azt simán ki tudom tölteni helyi programokkal, na és mennyiből áll egy-egy alkalommal elutazni „föl” egy koncertre vagy bármi másra. Hogy a fővárosban sokkal több munkalehetőség van és a bérek is blablabla... Ez is igaz, de észreveszi vajon egy Bp.-re települt ex-vidéki (pécsi), hogy változnak az évszakok, a napszakok körülötte? Biztosan megéri a kétszeres, háromszoros fizetés azt, hogy 20-as, 30-as éveinket így éljük le? Egy pesti ismerősöm (pályatárs) megkérdezte mennyi a fizetésem. Megmondtam. Ő elmosolyodott. Aztán hozzátette: „Viszont te Pécsett élsz.” Sovány vigasz. Sovány vigasz? Nem tudom eldönteni. y2k: Én is Pécsett élek. Itt születtem és csak a fősuli erejéig mentem el innen. Nem sok hely van, ahová esetleg elmennék innen. Pécs van annyira jó hely, hogy érdemes maradni és nem értek egyet azzal, aki „mindenképp el innen” jelszóval indít az egyetem után. KissMe: Pécsett születtem, és ott végeztem tanulmányaimat. További tanulmányaimat nem Pécsett végzem, mégis úgy gondolom, hogy diploma után itt fogok dolgozni, Pécs környékén, máshova nem megyek. Főleg nem Pestre. Utálom azt a nagyvárost. MrsBates: Én negyedik éve lakom Pesten, de soha nem fogom magam idevalósinak érezni, pedig egyre több dolog köt ide. Pécsi barátaim szintén ideköltöztek. Ottmaradt viszont a virágzó mandulafa, a vakítóan kék ég, a 32-es busz, a Mecsek- fagyizó, a Sétatér, a galambok... KissMe: Tényleg csak az emberek és a környezet miatt érdemes maradni, mert a munkahelyek és a gazdasági élet nem sok jóval kecsegtet. Éppen ezért értem meg ilyen szempontból MrsBates-t és a többieket, akik itt hagyták ezt a várost. MrsBates: A lehetőségek sajnos korlátozottak - a bölcsész végzettségemmel Pécsett tanárként tudtam volna elhelyezkedni, itt Budapesten kommunikációs területen dolgozom. Az öcsém is kézzel-lábbal kapálózott a „vízfej” ellen, aztán őt is beszippantotta a fővárosi média. Gondolom, más egyetemvárosokban is hasonló a helyzet. Frissdiplomások özöne minden évben, a lehetőségek pedig végesek. Lendvai Dávid Egyetemisták a JPTE-n: messzire mennek fotó: tóth l. hetedik oldal Jegyzet Repülnek Amióta Orbán Viktor bejelentette, hogy itten márpedig kormányátalakítás lesz, azóta szinte nincs miniszter; aki ne nyilatkozna a témában. Legutóbb például Katona Kálmán közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter szólalt meg, miután Budapest és Stockholm között a repülőgépen eszmecserét folytatott a kormányfővel. Közölte, bár neki egyáltalán nem tiszte e témáról nyilatkozni, van információja a személyi változásokról, de a probléma rá nem vonatkozik. Ez tiszta sor, ezzel tehát nem is nagyon érdemes foglalkozni. Katona - amint látjuk - nem repül, illetve hát mégiscsak repül, és ez volna itten az érdekes. A miniszter ugyanis csak azért kísérte el Stockholmig a Finnországba tartó Orbánt, hogy beszélgethessen vele. „Máskor nincs alkalom nyugodt beszélgetést folytatni a miniszterelnökkel” - indokolta. Sajnos nem tudom, pontosan mibe kerül ma egy Budapest-Stockholm-Budapest repülőút, de költséges csevely lehetett, annyi szent. Hacsak a miniszternek (beosztásából adódóan) nincsen ingyenjegye a Malévnál. Ebben az esetben viszont kifejezetten sportszerűtlen dolog volt fölszállnia a gépre. Szegény Hámori, Chikán vagy Pepó meg kénytelen otthon ücsörögni, pedig repülni szeretnének ők is, illetve egyáltalán nem szeretnének repülni, ha még követhető vagyok. Namármost. Az eset hihetetlen távlatokat nyit meg az állampolgárok széles tömegei előtt. Mivel a miniszterelnök mindig mindenhova menet- rendszerű járattal utazik, elvben bármikor oda lehet som- fordálni mellé, és minden fontos aktuálpolitikai témáról ki lehet faggatni. Ehhez csak azt kell pontosan tudni, milyen fontos külföldi programjai is vannak Orbán Viktornak. Persze csak 2002-ig, ettől az időponttól kezdődően ugyanis a dolgok jelenlegi állása szerint nem nagyon repked többet. Lendvai Dávid Mikulásnak lenni Ezt azért nem vártam volna. Az ausztrál Mikulások kilátásba helyezték, hogy ők bizony sztrájkba lépnek, ha órabérüket nem emelik fel 13-ról 18 dollárra! Ez, akárhogy is nézzük, 40 százalékos fizetésemelés, olyan rettenetes arány, amilyet nem hogy egy jóra való Mikulástól, de még magyar mozdonyvezetőtől sem néz el az ember. Persze, a Mikulások könnyen ugrálnak, elvégre nélkülük aztán tényleg nincs mikulásozás, hacsak azok a gazember szülők nem csempészik oda helyettük az ajándékokat a csizmácskákba - bár lehet, hogy Ausztráliában ilyenkor a strandpapucsot teszik ki az ablakba. De a dolognak azért mégis csak van üzenete, már hogy ilyen művészieskedve beszéljünk. Arról van szó, hogy mindennek ára van, s mint ahogy a Bibliában benne vagyon, hogy Istennek meg kell adni, ami Istené, a császárnak meg azt, ami az övé, hát a Mikulások sem lehetnek kivételek. Manapság mindenkiben ott lobog az öntudat, és minimum saját feltételezett helyi értéke szerint méri önmagát, amennyiben szerencsénk van. Nálunk mi a helyzet? A hét végén már láttam ücsörögni egy Mikulást egy bolt ajtajában. Fáradtnak, elgyötörtnek tűnt, mintha egyenesen az ötödik földrészről érkezett volna a gyerekek megilletődött örömére. Mellette a földön gyűrt szatyor, az arra settenkedőknek a kezébe nyomott némi cukrot, nyalókát. Elképzelem, amint egy másik vattaszakállas, piros ruhás alak surran melléje, sutyorognak valamit, majd szakál- lat-sapkát a földhöz vágva szentségelni kezdenek, hogy ennyiért ők, nektek, többet soha. Elég nagy ribillió lenne a Mikulások lázadásából. És valószínűleg azért, mert végül is a Mikulások sem egyformák. Bizonyára maradt még néhány széplélek, aki csakis az ajándékozás öröméért Mikulás, nem másért, a pénz szagától undorodik. Elvitatkoznának, mondjuk húsvétig, mint legyen. És akkor már jöhetnének a nyulak... Méhes Károly Tárca Határtalanul hetedik oldal holnap Rendszerváltás Sorozatunk következő részében a megyei tanácson lezajlott változásokról lesz szó. Az anyagban az a dr. Toller László szólal meg, akit 1989-ben választottak a megyei tanács tanácsosává, és azzal a feladattal bíztak meg, hogy koordinálja a zökkenőmentes váltást. Portré Gömöry János, Pécs főépítésze. „A lakáshoz jutásért három évre leszerződtem Pécsre. Budai születésűként különösen méltányoltam sajátos szépségét. Azóta 30 év telt el. ” Mindennek van határa! - szólt rám megrovón katonásan szigorú édesapám, gyerekkori csínytevéseimet követően. A határ számomra azt jelentette, nincs tovább, illetve van, de az a büntetés, a pofonok világa. Mindennek van határa - jutott eszembe, miközben Salzburg után az osztrák-német „határon” úgy suhantunk át a többsávos autópályán, hogy szinte észre sem vettük, egyik országból a másikba értünk. Kisfiam rosszallóan vette tudomásul, hogy útlevelébe nem került újabb pecsét, nem értette, miért nincsenek sorompók, egyenruhás emberek, pisztollyal az oldalukon, s azt kérdezte, nálunk miért vannak katonák a határon. Amikor Robert Schuman terve, az egységes Európa megteremtésének kezdeti lépései még azoknak az elszánt német és francia követőknek is csak a jövő évezredben megvalósítható álma volt, akkor a „jugó” tengerpartra úgy mentünk nyaralni, hogy édesanyám a melltartójába dugta az akkurátusán összehajtogatott százforintosokat, fondorlatos módon elaltatva a fináncok éberségét. A csempészés, igazából ma sem tudom, hogy az volt-e, mindenesetre, ha lebukik, útlevelétől évekig elköszönhetett volna, számára teljességgel szokatlan izgalma olyan hatással volt rá, hogy a sikeres vámvizsgálatot - nem buktunk le! - követően futva vetette magát a két határ közötti gondosan kaszált senkiföldjének egy vélhetően gondatlanságból ottmaradt cserjéjébe. A határátkeléseknek ez az izgalma a lelkembe marta magát, manapság is feszült vagyok, ha útlevelet kérnek, csomagot bontatnak, még akkor is, ha nincs mitől tartanom. „A politikai határok tiszteletet érdemlő történeti és etnikai fejlődés, a nemzet egyesítésére irányuló hosszas erőfeszítések eredményeként születtek meg, eltörlésükre gondolni sem lehet” - írta Schuman, majd így folytatta. „Egykor erőszakos hódítások vagy gyümölcsöző házasságok vezettek megváltoztatásukhoz. Ma már elegendő, ha megfosztjuk őket értéküktől. Egyre kevésbé kellene, hogy határaink Európában akadályai legyenek a gondolatok, a személyek és a javak cseréjének. A nemzetek közötti szolidaritás érzése erősebb lesz a ma már idejétmúlt nacionalizmusoknál.” Most, amikor Schuman terve a megvalósulás útján halad, s Európa boldogabbik részén megszűntek a határok, annak az országnak a polgáraként, amelyik a nem távoli jövőben formálisan is tagja lesz ennek a határtalan közösségnek, Csehország és Szlovákia nagyon is valós határán - az egykori szövetségi állam már cseh, illetve szlovák katonái egymástól kilométernyi távolságra dolgoznak, a két nemzet zászlai magas oszlopokon lobognak a szélben - arra gondoltam, a nacionalizmusok tényleg a végüket járják? Eszembe jutott édesapám. Vajon igaza lehetett, hogy mindennek van határa! S amennyiben ezt a határt túllépjük, a pofonok világa vár. Schuman szerint a háborúk, azaz a pofonok kikényszerítették azt a felismerést, hogy a nemzetek számára a legmegbízhatóbb garanciát nem a „fényes elszigetelődés” jelenti. Sajnos a kontinens sok országában nem csupán lobogók, sorompók jelzik a határokat, hanem pofonok is elcsattannak. Ki tudja meddig? Roszprim Nándor >
