Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-04 / 332. szám
10 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. december 4., szombat Oldalszerkesztő: Hodnik Ildikó Gy. Hírcsatorna Jubileumi est. A fennállásának 25. jubileumát ünneplő Szélkiáltó együttes ad hangversenyt december 6-án a Pécsi Nemzeti Színházban. Az est 17 óra 30-kor a „Szélkiáltó Mikulással” veszi kezdetét, a jubileumi koncertre 19 óra 30-tól kerül sor. (m) Ismét a Csontváryban. A jelek szerint tartósan visszatér a koncertmuzsika a pécsi Csontváry Terembe. December 5-én 10 óra 30-tól a pécsi Kodály Zoltán Ifjúsági Vegyes kar és a Bartók Béla Leánykar ad adventi hangversenyt Kertész Attila vezényletével, zongorán kísér Körtesi Attila. (m) Rajzok az erőműről. A Pécsi Erőmű Rt. ma 10 órakor rendezi meg a „Mitől van az erőműnek ereje?” című rajzpályázatának díjátadó ünnepségét a Művészetek Házában. A város általános iskoláinak kiírt rajzpályázatra 166 munka érkezett, az eseményen Somosi László, a PE Rt. elnök-vezérigazgatója és Molnár Tamás grafikusművész mond köszöntőt. (m) A .vers, ifjú szívekben. A pécsi kollégisták napokban megtartott hagyományos versmondó versenyét a Teleki Blanka Kollégium csapata nyerte - Katona Krisztina, Győréi Eszter, Halász Beatrix, Boros Melinda és Tenclinger Tímea. Második a Kodály Zoltán Kollégium, harmadik a Teleki Blanka Kollégium második csapata lett. (m) Spanyol kapcsolatok. A Civil Közösségek Házának C. Borja Martinez, az Ecuadori Köztársaság nagykövete lesz a vendége a Pécsi Magyar-Spanyol Társaság december 7-én 16 óra 30-tól rendezendő klubestjén. A nagykövet a hazájáról tart előadást. (m) Színe és visszája - Mindenféle újságcikkek címmel a Pécs-Baranyai Értelmiségi Klub és a Prezident Bt. könyv alakban válogatást adott ki Gárdonyi Tamásnak, a Dunántúli Napló szerkesztőjének riportjaiból, interjúiból. York napsütése Shakespeare-bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Amikor elkezdődik a VI. Henrik (3. rész) előadása, mi, nézők, nyomban egy erőteljes térélmény vonzáskörébe kerülünk. Ágh Márton díszlete a színpad középső sávjában ellenséges, ridegszürke tömbként, sokat sejtetően magaslik velünk szemben. A meredeken felfelé emelkedő, lépcsőzetsze- rűen tagolt építmény részint históriai emlékeket idéz, részint nagyon is mai asszociációkat ébreszt. Elképzelted velünk az első jelenetek parlamenti helyszínét, ahol megkötik a vetélkedő Lancaster- és York-ház (hamar felrúgásra ítélt) paktumát, de ugyanakkor egy mai futballstadion szemét- tel-hulladékkal minduntalan teleszórt nézőterét is eszünkbe juttathatja a látvány, ahol az ellenséges családok párthívei úgy támadnak egymásra, mint két acsarkodó banda tagjai. A történelem és a jelen egymásba játszatá- sának hangulati szempontból egy sötét, dia- bolikus tónus a meghatározó eleme: a lépcsősorok akár a pokol köreiként is értelmezhetők, és ezt az érzésünket felerősíti a süllyesztőaknák alkalmazása és Weber Kristófnak a szenvedés bugyrait hangeffektusokkal érzékeltető zenéje. Mert az előadás szereplői a rendező, Hargitai Iván értelmezésében valamennyien kárhozott lelkek, egy anti-eposz hősei: a vétkes gyengeség (Henrik), az ostoba bujaság (Lipics Zsolt mint Edward), az ördögi számítás (Richárd) és a démoni szenvedély megszállottjai. Ez utóbbit a „francia boszorkány”, Margit királyné testesíti meg, akiből Fábián Anita a tajtékzó bosszúvágy érzéki és fanatikus figuráját formálja meg lendületes hévvel. A rendező azonban, miközben elítéli őket, egy ponton meg is szánja hőseit: akkor, amikor megölik őket, amikor magányosan és védtelenül néznek szembe a végzettel. Hargitai ügyesen kihasználja, hogy a díszlet lezárja a fenékszín felé eső teret (miközben a nézőtér felől bejárás nyílik a színpadra, közelebb hozva a szemlélőt a drámai eseményekhez), olyan paravánt képezve, amely lehetővé teszi a film korában igencsak problematikussá vált csatajelenetek bábjátékszerű megoldását. Ennek kettős eredménye is van a mindvégig következetes rendezői koncepció szempontjából. Hangsúlyozza a végzetnek kiszolgáltatott ember bábuszerűségét, erre utal a maszkok alkalmazása is, valamint az ironikus, az egyén felcserélhetőségét sugalló szerepösszevonások, az, hogy a színészek két-három alakban is fellépnek. Ugyanakkor a paraván mögé helyezett csatajelenetek, azaz a háttérbe szorított kollektív vérengzés helyett (ahol az ember a végzet bábujává válik) a rendező az előtérbe az individuális szenvedés eseményeit állítja: a magányos küzdelmet és a meghalást. A bábu vére emberből folyik. Krim Adám megalázott York hercegének és Stenczer Béla becsapott Warwick grófjának halála, továbbá Margit királyné fájdalma fia meggyilkolásakor, az előadás emlékezetes pillanatai. Itt teszem szóvá a szcenikai látvány térbeli tagolásával kapcsolatos egyetlen hiányérzetemet: a háttérbe feszített vászonfelület szerintem kiaknázatlan marad, a színeffektusok és az elmosódó árnyjáték kevés funkcióval ruházza fel. VI. Henrik figurája - aki apjától csak a jóságot örökölte annak tudatossága és hősi elszántsága nélkül - mindig próbára teszi a színészt. Nehéz egységes alakításba foglalni a sokak által szentnek tekintett remete szelídségét és a gyenge uralkodó bűnös tétovaságát és puhaságát. Németh János megküzd a nehéz szereppel és hiteles figurában egyesíti ezeket az ellentéteket, tanúsítva, hogy ha határozott és szigorúan végigvitt rendezői elképzeléssel szembesül, képes kiemelkedő teljesítményre. A vakondtúráson elmondott monológja talán az előadás legszebb részlete. Rázga Miklós alakítása is erőteljes, de egyszínűbb. Borzongatóan ábrázolja a Glosterből előbújó szörnyeteget, de adós marad a számító értelem és a félelmetes formátum érzékeltetésével. III. Richárd monológjának záróakkordként való alkalmazása merész, de nem problémamentes megoldás. Kétségkívül fontos a funkciója, mert ez a szöveg adja az előadás ironikus címét is, tehát mintegy keretbe foglalja az estét, és visszautal Edward látomására. Ám Shakespeare jellegzetes darabnyitó magánbeszédként alkalmazta, amelynek jövő idejű utalását („Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”) nem lehet befejezésként zavartalanul értelmezni a VI. Henrik kontextusán belül, már csak azért sem, mert Richárd itt már e döntés szellemében cselekedett. Hargitai Iván azonban - aki a tavalyi Amphitryon után most ebben az évadban is figyelemre méltó előadást hozott létre - bizonyára úgy gondolta, hogy a néző, aki feltételezhetően ismeri a III. Richárd-ot, majd magában továbbírja és ezáltal átértelmezi az ily módon is nyitott művé, a befogadót megszólító alkotássá formált VI. Henrik-et. Nagy Imre Margit királyné szerepében Fábián Anita látható a pécsi színpadon fotó: m. a. Plazmaérzés szórakozva Hagyományok, életformák, társas és társadalmi események, művészeti teljesítmények, sőt még a vásárlási szokások is részei a kultúrának. Az épített környezet a városi terekben eddig megfelelő közegét adta mindennek, ám a sétálóutcás vásárlóközpontok megjelenése a régi funkciók módosulását is magával hozhatja. „Nem az a kérdés, van-e túlvilág, hanem az, milyen messze van a belvárostól, és meddig tart nyitva?” Ezt a fogyasztói társadalmat jól jellemző kérdést Woody Allen teszi fel egy helyütt, s most, a plazák, centerek korában feltehetjük mi is magunknak. Annál is inkább, mert fogyasztás isten gyermekei egyre szívesebben áldoznak a pénz templomaiban, ahol az áruk mellett az étel-ital-műsor hármasság a „szórakozva vásárolj” alapelvet szolgálja. A jelenség nyomában járva a Pécs Plazába látogattunk el, egy átlagos napon, átlagemberként. A tér. Szervesen fejlődő városokban valamikor az árucsere helyszínei a fontosabb utak csomópontjainál alakultak ki, az alkalmi piacokból később állandó vásárterek lettek, melléjük épülő vendéglővel, kocsmával, szállodával, templommal, ispotállyal, bordéllyal, illetve az áruk előállításában szerepet játszó mesterekkel, kereskedőkkel. Az egyszerű piacból így lett tér, település, város. A plaza-elv fordítva építkezik, fiktív városrészletet, központot teremt, pszeudó-terekkel dúsítva. Ezeket a helyeket kell betölteni, funkcióval felruházni. A Pécs Plaza belső tere átlátható, s minden szentségtörés szándéka nélkül mondhatjuk, hogy hasonló egy temploméhoz, az oldalhajókban az üzletekkel, a főhajóban pedig a sétánnyal. Az asszociációt erősíti a templomokéhoz hasonló, nagyjából kelet-nyugati tájolás, és az is, hogy itt az épületkomplexum középvonalában húzódó üvegtetőn át az égre látni, amint gyakran a templomokban is a csillagos eget festették a főhajó meny- nyezetére. A társas együttlét terei azonban elárulják igazi feladatukat akkor, amikor például a szökőkút körüli elrendezést nézzük. Egy valódi tér középpontja köré pihenni, meditálni, olvasgatni is leülnek az emberek, itt ez a helyszín hangsúlytalan, mintha azt sugallná: ha nincs fogyasztás, minek a cécó, oda tessék telepedni, ahonnan üzletajtóra látni. A nyelv. Az egyik internetes csevegőcsatornán pécsiek attól tartanak, hogy a környéket elöntik majd a „plaza-pipik és a plaza-patkányok”. Ezek a szavak a plaza boy-jal és a plaza girllel együtt jelentek meg a nyelvben, ahogyan a „plázázni” kifejezés is. Ez már nem a fáradt háziasszonyok felfrissítő és akciós árukat felkutató „soppingolása”. A plázázó ember sétálgatva an- dalog, mint egykor a korzón, ahol a megjelenéssel a társas érintkezés felületes, de elvárt kötelességeinek is eleget tett. Pécsett még, ahogyan az eltöltött órák alatt bebizonyosodott, nem alakult ki ez a közönség, de az már látszik, hogy a többség a feltörekvő polgárok soraiból jön, ami azt jelenti, hogy szegény, vagy az alsó középosztály tagja. Ä fiatalok délutántól érkeznek főként, kis csapatokban, örömmel, hogy a műanyagnak látszó (ám meglepetésre igazi) fácskák tövében dohányozni is lehet, s a szülő is nyugodt lehet, mert a gyerek feje fölött tető van. Az érzés. Hogy egy igazi utcának, egy térnek hangulata van, nem vitás. A szakmai zsargon is használja a pólusokra, plazákra vonatkozóan a „mail feeling” kifejezést, ami szó szerinti fordításban „sétálóutca-érzést” jelent. A „plaza- érzés” a felszabadultan és szórakozva való vásárlást jelenti, s azt az illúziót teremti meg, hogy a gyermekprogramok, a szórakozás lehetőségei és az internacionális gyorsétkeztetés révén az egész család együtt szerezhet közös élményeket,» a polgári erkölcs családközpontú értékrendje jegyében. Igaz, ezek a benyomások nem egy sokszínű kulturális örökség saját úton való felfedezésével születnek. A kultúra. A szórakozás- kultúra-művelődés háromszögéből az első tényező kapja a legnagyobb hangsúlyt. A plazában van ugyan galéria, könyvesbolt, multiplex mozi, színpad, de a katarzis azért kizárva, a programok köny- nyed időtöltésre valók. A tehetségkutató, ki-mit-tud jellegű előadásokban mindenesetre bemutatkozhatnak a bátrak, ez, a mai pódiumlehetőségeket ismerve, jó hír. A fiatalok kreativitása egyébként is határtalan, van, aki máris becenevet keres a helynek, a neten közzétett ajánlat több, mint érdekes. Eszerint a sétányház legjobb neve: Plazma. Hodnik I. Gy. Futnak A Képek Alompár az alvilágban Az újkor, sokak szerint, akik szeretik egyismeretlenes egyenletnek tekinteni a világot, nem más, mint kiábrándulások sorozata. Kopernikus, mondják, megfosztotta az embert attól a hitétől, hogy a Föld a minden- ség közepe, később Darwin rájött, hogy az ember nem is kiváltságos szellemi lény, hanem az élővilág része, aztán jött Freud doktor, aki kimutatta, hogy még önmagának sem parancsol, mert nem ura az álmainak és az ösztöneinek. Erről a valós vagy vélt felismerésről írta a század elején műveit Arthur Schnitzler, akit közeli barátság fűzött Freudhoz. A híres, ám nem nagyon jelentős Traumnovelle az álmok kis híján végzetes uralmát mutatja be egy házaspár életében. Babits Gólyakalifá-ja például sokkal jelentősebb mű, pszichológiailag is hitelesebb, de Stanley Kubrick ezt nem ismerte, a Traumnovelle viszont régóta tetszett neki: ebből készítette utolsó filmjét. A Tágra zárt szemek (Eyes Wild Shut) tehát Kubrick haty- tyúdala, mondanám, ha ez a po- étikus kifejezés hangulatilag illene ehhez a kemény, nyomasztó légkörű és nagyon (talán túlságosan is) kiszámított filmhez. Szigorú, mint a Gépnarancs, Kubrick legjobb műve, anélkül, hogy olyan provokálóan bátor lenne, mint az, és kegyetlenül, már-már hipnotikusan lassú, mint az Űrodüsszeia, de annak talányos nyitottsága hiányzik belőle. Ez a film egy bűnbeesés története, amely, a rendező iróniájának megnyilvánulásaként, karácsonykor játszódik. Egy házaspár, Bili és Alice (akiket Tom Cruise és Nicole Kidman alakít, Kubrick számára ugyanis fontos volt, hogy a szerepeket játszó színészek az életben is házasok legyenek), szóval egy abszolút házaspár életében megjelenik az ördög, de nem kígyó képében, hanem a fiatalasszony ural- hatatlan álmainak formájában. Ezt a fordulatot pokolraszállás követi, alvilági odisszea: a sértett és féltékeny Bili egy orgiára keveredik, amely egészen vízióNAGY IMRE FILMJEGYZETE Alice csodaországban? Nicole Kidman szerű, a mezítelen nők hidegek, mint a szobrok, és úgy mozognak, akár az automaták. Ezalatt Alice otthon tovább álmodik. Tom Cruise naiv és konszolidált, ahogy a szerep megkívánja, de, sajnos, nincs hozzá elég pszichológiai súlya. Nicole Kidman kétségkívül tehetséges, de túljátssza a figurát, mint általában a film női szereplői a vízión kívül, akik néha úgy vonagla- nak, mint a barokk angyalok falusi templomokban. A legjobb alakítást szerintem Rade Serbedzsia szerb színész nyújtja a jelmezkölcsönző szerepében, és egy rendező, Sidney Pollack, akit Kubrick igen jó érzékkel kért fel Victor Ziegler megformálására. De van-e az álmokból visszaút? A történet szerint van, de a befejezés kissé erőtlen, ennek nem nagyon hihetünk. Ám az elbeszélés belső logikája is ezt mondja: Alice véletlenszerűnek tűnő telefonhívása végzetes lépéstől tartja vissza Bilit. És az álmokban nincsenek véletlenek.
