Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-24 / 352. szám

1999. december 24., péntek Karácsony Dlmántúli Napló 17 „Városok, ahol többet köhögnek” Az V. Pécsi Országos Gitárnapoknak vendége volt és koncertet is adott Schiff András, a Firenzében élő világhírű zongoraművész, aki a szombati zárónapon a Művészeti Szakközépiskolába látogatott. A színpad hátterében feketén csillogó zongora. Schiff András azonban ezúttal nem a zongorá­nál ült, hanem egy hatalmas fo­telben, ahogy beszélgetőtársa, Vass Bence gitárművész is. Ti­zenéves zenésznövendékek te­kintete szegeződött rájuk. Ha kissé elfogódottan is, de megeredtek a kérdések, hogy a paposán nyugodt tempójú, de korántsem fennkölt válaszok fonják körül. A beszélgetőtárs indító gondolataiban is némi magamentség: a gitárművész - aki olyan sokat tett azért, hogy a december 21-én 46 éves mű­vész és az édesanyja is itt lehes­sen -, bevallotta, hogy „élőben” soha nem hallotta Schiffet. Az is tény, a Londonban s most Fi­renzében élő művész húsz éve járt utoljára Pécsett, amely - be­nyomása szerint - ma is szereti, őrzi kultúráját. Aki az előző es­te a POTE-aulában is élvezhette a játékát, talán azonmód értette azt is, hogy Vass először miért a tapsra kérdez rá. Miért a befo­gadás élményének lezárulására, a mű második - vagy tulajdon­képpeni? - születésére. Nem tudni, létezik-e más a tetszés- nyilvánítás kifejezésére, latol­gatta Schiff, de megragadó em­léke, amikor valahol Németor­szágban Bach Passióinak elő­adása után a közönség - né­mán, széksoraiból felállva - ün­nepelt. És persze sokféle taps van. Egyébként ahogy belép a terembe, érzi, komoly-e a figye­lem - sokkal flegmatikusabb, közönyösebb a világunk annál, hogy ebben az előadónak min­dig része legyen. A pécsiekről, nem pusztán udvariasságból mondott jót. Van ugyanis a kö­högésnek egy neme, amely - szóval vannak városok, ahol többet köhögnek. Függetlenül attól, hogy van-e influenzajár­vány. A pécsi közönségnél az el­lenkezőjét - a hallgatók odaadó figyelmét tapasztalhatta. Annál is inkább, mert őt a jó közönség feldobja, s ezért is hisz a kon­cert műfajában, mert az élőzene teremt valóságos kapcsolatot az előadó és közönsége közt. Ide­genkedik mindattól, ami művi, gépies. Ezért nem azonos a fotó a „csinálásában” is közvetlenül érzéki festménnyel, ezért hamis a tv-képernyőn megjelenő Mona Lisa, ahogy a legjobb CD-felvétel is meghamisíthatja az élő hangszeren játszott műal­kotást. Nem vezet autót, soha nem lesz mobiltelefonja, s bár a zongora is gép, mégsem ligy gép, mint a szintetizátor. A zon­gora még képes arra az elhitető illúzióra, hogy legato játszik. Csodálatos, polifon eszköz, de igazából tán szétszedni sem tud­ná. Amikor zenél, akkor sem hangszerekben, hanem hang­zásban, ritmusban, költői ké­pekben gondolkozik - a képze­let aligha pótolható termékei­ben. Schiff nevezetes arról, hogy valamikor lemezre játszotta Mozart összes zongoraszonátá­ját. Bach, Mozart vagy Schubert minden bizonnyal végigkísérik majd az életét. Mint mondja, „Beethoven most alakul. Volt egy Bartók-periódus. Nem vég­telen az ember kapacitása, nem végtelen az élete.” Beethovent mindenestül elfogadja, de már Lisztet, Rahmanyinovot - álta­lában pianisztikus szerzőket - játszani nem az ő asztala, noha a soroltak zsenialitásához nem férhet kétség. Beszélt az ifjúságnak a pro­vinciaizmusról is, amelynek pél­Sorsokat, lelkeket megformálni Volt anyagbeszerző, külker-bonyolító, diszpécser, zongorahangoló. Évekig játszott színpadokon, de sokáig alig merte elhinni, hogy való­ban színész. Nemrég a Pécsi Nemzeti Színház társulatától Szendrő József-díjat kapott. Krum Ádám ráadásul éppen most ötvenéves. Krum Adóm a chioggiai csetepatéban, a pécsi színpadon fotó: m. a. Nem mondanánk csigás fürtű Rómeónak, karakteres arca, mély hangja inkább meglett fér­fiszerepekre teszi -alkalmassá. Nem is véletlen, hogy Krum Ádám aránylag fiatalon már apaszerepeket kapott, de, aho­gyan visszaemlékszik, volt ő már rendőr, ávéhás, sőt hóhér is. Mosolyogva mondja, hogy néha még az új kollégák is fél­nek tőle egy kicsit, de aztán megszeretik egyéniségéért, hu­moráért. A kaposvári kertes házban harmonikus környezetben ne­velkedő fiú tízévesen került fel Budapestre, ahol majd félszáz osztálytársa lett hirtelen. „Ka- posvárias” beszédéért gúnyol­ták, szinte naponta meg kellett küzdenie, verekednie még a 14 éves srácokkal is. Úgyhogy nem­igen voltak barátai. A hangsze­rekkel azonban jóban volt min­dig, kiskorában hegedülni taní­tották, s ahogyan meséli, a taps, amit egy fellépésen gyermekként hallott, beleivódott a „mélytu­datba”. Nagy jövőt jósoltak neki a klarinétművészet terén is, ezt a mai napig műveli, ám a konzer­vatóriumba nem került be.- Közgazdasági technikumba jártam, de nem voltam nyugodt, robbanékonyán viselkedtem, be­vagdaltam az ajtókat, rengete­get lógtam - vallotta be. — Elektroműszerésznek tanultam, de mert nem engedtek el amatőrszínházat csinálni, felhá­borodva otthagytam az egészet. Budán többek között Mészá­ros Tamással, Újvári Zoltánnal, Éri Kovács Andrással dolgozott együtt, s a '60-as, '70-es években Mrozeket adtak elő, meg olyan darabokat, mint a Gyilkosság a székesegyházban, amit szeren­csére túl bonyolultnak talált a kultúrpolitikai pártfunkci, el is aludt rajta, így maradhatott mű­soron. Később jöttek a kaposvári színházi évek. 13 esztendőt töl­tött el ott.- Ott tanultam meg igazán a szakmát, de nagyon sokáig nem mertem elhinni, hogy valóban színész vagyok - emlékezik visz- sza. - Az íratlan szabályokat is átvettük az idősebbektől, hogy például nem megyünk be kalap­ban a színpadra, nem hangosko­dunk, s nem az utolsó pillanat­ban esünk be az előadás kezde­tére. Közben Pécsre is jártam, tíz éven át dolgoztam a Nyári Színház produkcióiban. Máig elszomorítónak találom, és me­rényletnek érzem, hogy egy ilyen városban, mint Pécs, a föld színéről is sikerült eltörölni azokat a színházi estéket. A Pécsi Nemzeti Színház tár­sulatába először bábszínészként került, s azt meséli, nem is hinné senki, milyen nehéz munka az. A gyerekközönség is más, bár hogy időnként a felnőttek is elké­pesztően gyerekesen viselked­nek, arra újabban több elkeserítő példát is lát a színházban. Van, aki vörösboros kólát nyalogat, de szipus nejlonzacskót is talál­tak már, a bekiabálókról pedig ne is beszéljünk. Krum Ádám a maga részéről ma is ünnepnapnak érzi, ha a színházba teszi a lábát. Szerinte, ha valaki nyitott lélekkel, s nem eleve fintorogva, kritizálgatva ül be a nézőtérre, nagyon sok min­dent kaphat itt. S hogy miként készül egy-egy szerepre? A kisebbeket a próbán tanulja meg, de állítja, hogy pél­dául a favágás közben is remekül lehet memorizálni. Embereket akar megmutatni, olyan jelleme­ket, mint nemsokára a Villa Negra Tamburását, egy mély ér­zésű, szabad lelket, bár tudja, Páger Antal alakításával nagy ki­hívás versenyezni. Addig is lát­hatjuk a York napsütésében, a Jézus Krisztus Szupersztárban, a Pécsi Harmadik Színházban pe­dig a Szappanoperában. A színházi sors most kegyes hozzá. Két, korábbi házasságá­ból való lánya is büszke rá, ha pedig megfárad, tanárnő felesé­ge, 6 éves lánya, és 4 éves kisfia várja haza, a családi ház meg­nyugtató és boldog menedékébe. Hodnik I. Gy. A közönség is ösztönzi fotó: tóth László dául nálunk az a netovábbja, hogy minden jelentős esemény csak Budapesten történhet, csak ott ér valamit. Beszélt a hivatás­ról is: arról, hogy a művészetével rábeszélésre se kapaszkodott a reklám uszályába, s azt reméli (tegyük hozzá: megbocsátható naivitással), hogy Magyarorszá­gon még nem tartják a komoly­zenét elitista fényűzésnek, hogy azután erre hivatkozva minden klasszikus értéket a nevetséges­ségig fölhígítsanak... Négy éve él Firenzében. Olyan környezet­ben, amely szépségével naponta elvarázsolja, s ahol a baráti kapcsolatokra a zsúfolt prog­ramjai mellett is jut hely. Ahol ragyog a nap, ám ha Scarlattit játszik, Scarlatti zenéjére is ki­derül az ég. B. R. Ady Endre Menekülés az Úrhoz Be szép a régi kép, a tiszta, Be szép volt a világon élni, ■ Be szép volt az a lázadó, Mégis uras, szent Össze-Vissza. Imádkozni is tudtunk néha, De mindenképp Istené voltunk, Nem-akartan és nem-tudón Legbőszebb óránk se volt léha. Be szépeket elhittünk akkor És a Poklot hogy elfeledtük És most a Pokol muzsikál: Fülünkben száz és szörnyű akkord. Megszakadt szép imádkozásunk, Pedig valahogyan: van Isten, Nem nagyon törődik velünk, De betakar, ha nagyon fázunk. Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk: Van Isten, de vigyáz Magára, Van Isten s tán éppen olyas, Kilyenekben valaha hittünk. Adjuk Neki hittel magunkat, Ő mégiscsak legjobb Kisértet, Nincs már semmi hinnivaló, Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak. Mert ő mégis a legjobb Kisértet, S mert szörnyűséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé Az Élet, az Élet, az Élet. Ardere et lucere! „Lángolj és világíts!” A Ciszter­ci Rend egyik alapítójának, Szent Bemátnak jeligéje a szép kiállítású új CD címlapján, az immár 312 éves pécsi Nagy La­jos Gimnázium hét zenei együt­tese énekel, muzsikál a most megjelent lemezen. Rendhagyó ez a válogatás: nem stúdiókban többször meg­ismételt, gondosan összevágott zenét tartalmaz, hanem zöm­mel koncerteken fölvett élő mu­zsikát! Különböző helyszínek­ről és korokból, három és fél év­tized távolából sok-sok diák­nemzedék hangja szól hozzánk, emlékek százait idézi az igényes zenét mindig hathatósan pártfo­goló középiskola régi és mai di­ákjai számára. A legelső felvétel még 1965- ből való, a vegyeskar Békefi An­tal Fohászát énekli az akkor még csak 17 éves Kováts Kolos basszus-szólójával (első felvéte­le!), s a jeles pécsi orgonamű­vész, Vönöczky Endre kíséreté­vel. De más kuriózumokat is hallunk. Sinkovits Imre egy 1988-ban született Keresztury Dezső-verset mond Ivasivka Mátyás cserkész-kánonjában. A száz éve született Bárdos Lajost - szerzői estjén - pohárral a kézben dallal köszönti a férfi vokálegyüttes a Liszt Teremben, s a mester elismerő és tréfás sza­vait is őrzi az 1979-es felvétel. Az új CT) dirigense, Ivasivka Mátyás - bizonyára egykori ta­nár iránti tiszteletből - egy Agócsy László által vezényelt művet is műsorba vett: Kodály Zoltánnak, a pécsi „Éneklő Ifjú­sághoz” (Vargha Károly versé­re) írt kórusművét. Egy bravú­ros Asmussen-gospelt dirigál a dán testvéregyüttes kamagynő- je, K. M. Jensen is. Sokszínűség és gazdagság! Sehol egy elcsépelt darab, mint - sajnos - annyi más kórusle­mezen. A változatos, diákoknak való számokból nem egy ős­vagy hazai bemutató volt egyko­ron. A megszólaló 14 magyar műből négy pécsi, kettő pedig erdélyi szerzőtől való. Seregnyi a diákközreműködő: fuvola, kla­rinét, brácsa, gordonka, gitár, zongora, ének... Emeljük ki a ma már orvos Ottó Iringó zongorajátékát a vo­nószenekarral előadott remek Sugár Rezső Rondóban. Vagy az Orff-zenekar nagyszerű pro­dukcióját (hazánkban egyedül­álló képviselői!) Orff „Katalán karácsonyi táncában” és a pécsi Papp Zoltán „Japán szvitjé­ben”. Liszt Ferenc Mecsek- nádasdon írt „Patakcsáját” a férfi vokálegyüttes kedves-lelkes előadásában, vagy az egykor női karuknak küldött Britten-misé- ből a Glóriát Kopjár Gábor orgo­nakíséretével. Szép a borító és tartalmas a kísérőfüzet az együttesek fotói­val, Stravinsky, Orff és Britten leveleivel. Ardere et lucere! Ivasivka Mátyás 1957 óta megszakítás nélkül karnagy és tanár a Nagy Lajos Gimnáziumban. Az ő életművének részbeni összefog­lalása ez a CD. Ma is töretlen hittel, fantasztikus aktivitással vezeti együtteseit, lelkesítve „lángol és világol”. Tillai Aurél ARDERE ET LUCERE! LÁNGOLJ ÉS VILÁGÍTS! 4 ^«-iss A pécsi Nagy Lajos Gimnázium zenei együttesei The musical companies of Nagy Lajos Secondary School Vezényel / Conducted by Ivasivka Mátyás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom