Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-24 / 352. szám
14 Dtinántúli Napló Karácsony 1999. december 24., péntek Ágoston Zoltán Fekete karácsony, avagy a hó dicsérete Akárhogy próbálkozom, igazából semmiféle megbízható emlék nem jut eszembe az első hat karácsonyomból. Homályosan bizonyos fa-problémák rémlenek, de lehet, hogy csak az utólagos elbeszélésekből. Ám semmiképpen sincs előttem egy akkori karácsony képe. Értetlenkedem, mert számos más - mai szemmel nézve kisebb jelentőségű - esemény képe eleven bennem, és azt sem hiszem, hogy gyerekeim ne emlékeznének majd ezekre a karácsonyaikra. Az új lakásban, 1972-től anyámmal és nővéremmel töltött ünnepeket tudom csak felidézni. Emlékszem az összetartozás erős érzésére, a kimondott-kimon- datlan elhatározásra, hogy szüleim válása után „megleszünk mi hárman is”, meg arra, hogy a karácsony felé közeledve hányszor álltam az ablakban, reménykedve, hogy fehér karácsonyunk lesz. Minden második fekete volt. Nehezen leplezhető csalódás kerített hatalmába ilyenkor. Nem mintha a téli sportok bajnokaként nőttem volna fel. A Tolna megyei Trischler Ferenc rajza szempontjaitól függetlenül szerettem, ahogy ma is. A fehérségért, ahogy mindent beborítva átváltoztatja a dolgokat. Egy mégoly szegényes falusi udvar képét csakdoltam persze az akkori népgazdaság szempontjaival, a havazás okozta nehézségekkel. Ma, a nemzetgazdaság szempontjait messzemenően méltányolva is azt mondom, ha kétfaluban, ahol éltünk, a síelést legföljebb az akkoriban elszaporodó televíziókból ismerték vagy északi népek mondáiból. A környékbeli tavak, belvizek jegén csúszkáltunk ugyan, de korcsolyázásra - annak ellenére, hogy Amerikából valamelyik rokon korcsolyacipőt is küldött - mégsem adtam a fejemet. Társaim körében lehet, hogy ámulatot váltottam volna ki, bár én úgy éreztem akkoriban, inkább kinevetnének egy efféle városi allűr miatt. (Maradt tehát a príma korcsolya a szekrény aljában, talán ha egykét óvatos lépést tettem vele a szoba parkettáján.) A szánkózás csak viszonylag rövid ideig szórakoztatott, a boldogtalan véget mindig a lábfázás jelentette. (Ez egyébként olyan maradandó élmény, amelyről az első néhány telet illetően is megbízható emlékekkel rendelkezem.) A havat önmagáért (Schnee an sich), a hasznosság, kellemesség, célszerűség úgy, mint az egyes tárgyakét, mondjuk az ablakunkból látszó szent kopottas homokkő szobrát. Átváltoztatja az embereket: tartásuk, mozgásuk megváltozik, ahogy a hóban-jégen óvakodnak. Esetlenek és jó- kedvűek. (Kevesebb gőg, a természeti korlátok tudatosulása - azért a hó az úr.) A hangok tompábban verődnek a faluközpont házai között, minden lelassul, a lovak éktelenül zörgő szekerek helyett halkan sikló szánokat húznak. (Egyre egészen biztosan emlékszem, Cziráki bácsi, az Esterházy- uradalom volt kocsisa hajtja kb. 1972-ben, a bácsi mesebeli hosszúságú, kipödört bajusza lenyűgöz.) Mielőtt azonban e falusi idillbe belefeledkeznék, le kell szögeznem, hogy márciusi hó ritkán jó. A fekete karácsonynál azonban, akkoriban úgy tartottam, nincsen rosszabb. Nem gonségbe esett meteorológust látok a képernyőn - hó fog esni! -, ne tessék megijedni. (Ezt mondom csak kicsit másképp.) Mostanság hegyen lakom, oda egyszerűbb járművel hóban fel nem jut az ember, marad az emberi erőforrás - gyaloglás, cipekedés. Ezzel együtt most is várakozva állok az ablak előtt. És arra gondolok, milyen jó is itt a mérsékelt égövön, például van négy évszak. Szép változatosság és rend. Meg arra, hogy a hó szempontjából mennyivel jobb itt, mint Ausztráliában, miközben számos egyéb, szintén nem elhanyagolható szempontból - bizonyítja ezt az onnan ide és az innen oda emigrálok számának aránya - ott bizonyára jobb élni. De mielőtt a jogtalan büszkeség hullámain hánykolódnék, eszembe jut: a hó nem erény, hanem ajándék. A szentek sorára várva A szentéletű emberek sorában több száz magyar illetőségűt kéne felsorolni, ezért elégedjünk meg a legismertebbekkel, Szent Istvánnal, Boldog Gizellával, Szent Imrével, Árpádházi Szent Margittal és Erzsébettel, vagy az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálosok alapítójával, Boldog Özsébbel. Van persze skóciai Szent Erzsébetünk és Lengyelországban Hedvigünk is, s legutóbb Apor Vilmos lett boldoggá. Krisztus halálát követően a katolikus egyházban több ezer embert avattak szentté és boldoggá. Tulajdonképpen mindegyikük valamiféle eszményt képviselt, amiért kiállt, amiért vállalta a szenvedéseket, olykor életét is adva érte. A szent élet nem pusztán misztikum. Erről beszélgettünk Szőke Jánossal, a szentté avatások hazai posztulátorával, aki óriási gyűjtőmunkát végez, s koordinálja a magyar ügyeket Vatikán illetékes bizottsága előtt.- Bemutatkozna lapunk olvasóinak?- A Békés megyei Csorváson születtem, szüleim tizenharmadik gyermekeként. Itt ismertem meg Magyarországon a szalézi rendet - nevelő rend -, melynek a tagja vagyok, a tanulmányaimat Torinóban, Rómában, Genovában végeztem. Ötvenhat után a külföldre menekült magyarok lelkipásztora voltam, öt nyugat-európai városban is. Hetvenkét éves vagyok, s életem legnagyobb részét külföldön töltöttem. Diákként kerültem ki 1948-ban és 1994-ben jöttem haza.- Jelenleg tizenkét ember ügyét gondozza. Miért éppen ők kerültek a szentté avatandók közé?- Sok szentéletű ember él és dolgozik ma is közöttünk, de az egyház úgy gondolja, hogy válasszuk ki azokat, akik mint mérföldkövek jelzik azt az utat, melyet be kell járnunk. Olyan emberek, akik valamiért a többinél is jobban tündökölnek, s akiknek éppen e miatt él a kultuszuk, gondolnak rájuk, gondozzák emléküket. Amikor elterjedt a híre a munkámnak, sok egyéni kérés is érkezett, de természetesen ezekkel a kérésekkel nem foglalkozhatom.- Tehát lényeges, hogy ne egy valaki akarja valakinek a szentté avatását, hanem többen kezdeményezzék azt.- Igen. Mint ahogyan a második vatikáni zsinat mondotta: legyen az Isten népe az, aki kéri a boldoggá avagy a szentté avatást. Tehát mindig valamiféle alulról jövő kezdeményezésről van szó, s ekképp kerülnek a posztulátor feladatai közé. Van hat vértanúnk, akik az életüket adták és van hat úgynevezett hitvallónk, akik életvitelükkel tettek bizonyságot. A sorban boldog Apor Vilmos a nők tiszteletéért adta életét, Batthyány- Strattmann László a szegény betegek gondjait vállalta föl, Bogdánffy Szilárd a szenvedés, megaláztatás keresztjét viselte, Kaszap István a lelkileg tönkrement fiatalokért dolgozott, Marton Boldizsár a lelkipásztorokat segítette, Márton Áron az emberi jogokért, a kisebbségekéit állt ki, Mindszenty József az egyház intézményeit védte, Romzsa Tódor a Kárpát-medencében való jó szomszédi viszonyért adta életét, Schefjler János az egyházhűségben járt élen, Salkaházi Sára a dolgozó lányok és asszonyok méltóságáért küzdött, Brenner János a papi szolgálat hőse, Bódi Mária Magdolna pedig a hajadonok példaképe. Mind-mind ma is aktuális, köznapi célókért éltek és haltak meg.- Évekig nem hallottunk arról, hogy lennének magyarok is a szentté avatásra várók sorában, s jelenleg már pontosan egy tucatról szólhatunk.- Valóban. S ennek oka abban keresendő, hogy egy ideig a Vatikán nem akarta a kommunista régiót bosszantani az eljárással, de nem is igen akadt olyan ember, aki az ilyen, pontos életrajzi gyűjtőmunkát felvállalta volna. A rendszerváltás adta a lehetőséget, s most büszkék lehetünk arra, hogy ennyi kiváló embert tudunk felmutatni, jóval többet bármelyik szomszédunknál.- Ön hogyan lett a leendő szentek ügyvivője?- Mindszenty bíboros volt az első, akinek az életét tanulmányoztam. Üldözték itthon is, külföldön is, megítélésében annak idején Vatikán is megingott, de a helyezkedő főpapok is elítélően nyilatkoztak róla. Ismertem személyesen, s azt mondtam, hogy egy ilyen embert, aki minden körülmények között bátran ki mert állni az igazságáért, követni kell. Nos, tagja vagyok annak az alapítványnak, amit Mindszenty hozott létre, s megindítva az eljárást kerestünk egy olyan embert, aki teológiai és jogi szempontból felkészült, jól ismer nyelveket, s aki a szentté avatás menetét Róma felé is képviselni tudja. Hosszú vajúdás után - nem akadt, aki vállalta volna - rám testálódott a feladat. Előbb külföldön kezdtem el a munkát, akkoriban, amikor még nem nézték jó szemmel, hogy Mindszentyvel Vértanúink, hitvallóink foglalkozunk, majd 46 év után hazakerültem. Itt gazdagodott aztán a lista. Munkám eddigi legnagyobb eredménye Apor Vilmos boldoggá avatása volt.- Az avatás a Vatikánban történik. Hogyan?- Mi elkészítjük a javaslatainkat, s az anyagot olaszra, angolra vagy németre lefordítva átadjuk Rómában a Szentté Avatási Kongregációnak. Olykor több ládányi az irat. A kongregáció tanulmányozza, majd amikor úgy látják, hogy minden a helyén van, a javaslatokat egyenként a pápa elé teszik. A végső döntést a Szentatya hozza. Első lépcső a boldoggá avatás, a második pedig a szentté avatás. Tudtommal jelenleg a világ minden pontjáról érkezve, ezernél is több ügy van a kongregáció előtt. A boldoggá avatáshoz elég a mártíromság, de a szentté avatáshoz csodára is szükség van. Például, hogy az imával közbenjárásáért hozzá forduló a gyógyíthatatlannak ítélt betegségéből - amikor már az orvosok is lemondtak róla - épüljön fel. Ezt nevezhetjük csodás gyógyulásnak.- Az említett tizenkét magyarból kik a legesélyesebbek a megdicsőülésre?- Minden eljárás ügyében történt némi haladás, de úgy érzem, hogy fordulatot értünk el Mindszentyvel kapcsolatban, valamint különösen jók az esélyeik a mártírjainknak. Persze előre semmit sem mondhat az ember. Az eljárás a különösen tiszta, példaként követendő életutat honorálja, s ebben tévedni nem szabad. Furcsa volna, ha utólag folt vetülne valakire. Kozma Ferenc Szent István és a legendák Beszélgetés Fodor Istvánnal, a Magyar Nemzeti Múzeum c. főigazgatójával Az első ezredfordulón is világvégéről szóltak a próféciák, és őseink közül is sokan tartottak elkerülhetetlen katasztrófától. Első uralkodónk azonban nem a jövendölésekben, hanem népe és önmaga erejében, a kereszténység és Európa utat mutató példájában hitt. Nem katasztrófát, hanem gyors ütemű fejlődést, erős államot alapozott meg előrelátó bölcsessége. Államalapító nagy királyunkról, I. Istvánról, mindmáig számtalan legenda él, csakúgy, mint a korról, megkoronázásáról, az uralkodásáról. Fodor István professzort, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatóját először arról kérdeztük: - Igaz-e, hogy I. István koronázását már 999 végére tervezték, de a papok, a jósok, jövendőmondók próféciája az volt, hogy elpusztul az emberiség az ezredfordidóra. Ezért halasztották volna a koronázást az ezredik év végére?- Tény, hogy a világvégét jósló jövendölések miatt 999 utolsó napjait nagy zűrzavar, félelem kísérte, de ez a koronázást aligha zavarta. Ugyanis a körülmények, István és környezetének törekvései amellett szóltak, hogy 1001. január elsején Esztergomban tartsák meg a magyar államalapítást demonstráló koronázást. Feltehetően így is történt. Ennek meghatározó jelentősége volt mind a magyar államiság sorsa, mind a kereszténység további erősödése szempontjából. Ezt tudta II. Szilveszter római pápa és mindazok, akik Géza nagyfejedelem környezetében éltek. Mindenekelőtt Géza érdeme, hogy Esztergom a keresztény befolyást választotta. Ezért kapta a pápától I. István a koronát. Szilveszter pápa korának kiemelkedő tudósa is volt, és egész Európa fejlődésében jelentős szerepe volt. Környezete, a pápai kancellária főpapjai szintén nagy műveltségű személyiségek voltak, akik a kontinensen kiépült és jól működő egyházi szervezeteken keresztül minden szükséges információhoz hozzájutottak. Ők „szállították” a kedvező információkat István megkoronázása előtt az uralkodóról.- A koronával kapcsolatos legenda szerint az egyház iránti hűsége elismeréseként különösen szép koronát küldött a pápa I. Istvánnak. Ez a történet úgy él, mintha az itthon őrzött, a címerünkben is látható, gyönyörű magyar koronáról lenne szó - jegyzi meg a főigazgató. Pedig, mint sokan tudják: az általunk Szent Korona néven ismert, gyönyörű királyi jelkép nem I. Istváné. Ugyanis, amikor meghalt, koronája visszakerült a pápai kancelláriához és onnan később nyomtalanul eltűnt. Az eredeti korona egy diadém volt, ami az 1031-ben szőtt koronázási paláston is látható. Az abroncskorona mellé valószínű, hogy még más felségjelvényeket is küldött a pápa, lándzsát, országalmát. Ezeket 1045-ben, Péter koronázását követően Henrik német-római császár küldte vissza Rómába, ahol szintén nyomuk veszett. Ezért másik koronáról kellett gondoskodni. Az 1074-77 között készített felső részt, a korona latinát nyugati, az alsó részét pedig, a korona graecat bizánci mesterek készítették és valószínűleg csak a XII. sz. végén „építették” össze.- Államalapító királyunk széleskörű műveltsége legendaként él a köztudatban. Megerősítheti ezt a kutató?- A fiához írt, Intelmek című, egyetlen írásgyűjteményből is kiderül, I. István valóban nagy műveltséggel rendelkezett. Á ma is élvezetes olvasmány kora filozófiai, egyházbölcseleti ismereteit rendkívül eredeti módon tükrözi vissza. Apja, Géza a legkiválóbb nyugati egyházi tanítókat fogadta fel fia mellé. Nemcsak kora tudományos ismereteit, idegen nyelveket sajátíthatta el, hanem az egész kontinensről is képet alkothatott. Törvényeiben, valamint cselekedeteiben a tanultak sajátos alkalmazása ölt testet a normákhoz, amiket a magyarság műveltségi szintjéhez, szokásaihoz igazított. Ennek köszönhetően az egykori nomád magyarság úgy vette fel a kereszténységet, hogy megőrizte sokszínű, etnikai összetételét.- I. István az államszervezet, a vármegyék, az egyházi szervezetek kiépítésével egy időben alkotta meg híres törvényeit. Miként ismertette meg és hajtatta végre ezeket?- Következetesen és vasakarattal haladt előre az erős, kora követelményeinek megfelelő állam megteremtésének útján. Környezetében művelt, megbízható közreműködők százait, ezreit foglalkoztatta. Mind az ispánok, mind a mellettük, velük dolgozók szintén hasonló kvalitású vezetők voltak. Nem lebecsülendő az a támogatás, amit az egyház és az országot mind jobban behálózó szervezetének aktív közreműködésével kapott. Bölcsességgel ötvözte a keleti és nyugati hagyományok, szokások értékeit. Olykor nagy empátiával oldotta meg a néha nagyon is sajátos problémákat. Legjobb példa erre az úgynevezett „tinópénz”, ami az istváni kemény ezüstdinár mellett valós fizető- eszközként működött. Egy tinó értéke pontosan egy bizánci aranynak felelt meg. Á tinópénz fenntartásával István jelezte, hogy a nyugati kereskedők mellett a keletiekre is számít, sőt épít rájuk. A latin írásbeliség meghonosítása során írnoka segítségével kialakította az oklevelek adományozási rendjét, ami viszont éppen a nyugaton divatos módszerrekkel való szimpátiájának bizonyítéka. Maris János
