Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-18 / 346. szám

1999. december 18., szombat Háttér - Riport Cl ENO SZER VÁLTÁS PÉCSETT ÉS BARANYÁBAN 1988-90 57. rész Sajtó mortale, 1988 Sorozatunk sajtóval foglalkozó második részében az 1988-as év tör­ténéseit helyezzük nagyító alá. Az előző esztendőben, a Magyar Nemzetben közzétett Lakiteleki Nyilatkozat után a nyilvánosság szerkezetváltása visszafordíthatatlanná vált. Az alábbiakban a Bara­nyában is nagy hatást gyakorló fővárosi lapok 1988-as szerepét igyek­szünk bemutatni. 1988-ban a politikai erők (mind az MSZMP-n belül, mind azon kívül) immár valóban a sajtón keresztül szervezik meg önmagu­kat és támogatói körüket. A párt vezetése egyre kevésbé bír a médiaelit ellenzéki körök által is támogatott kritikus részével. A Magyar Nemzet az adott keretek között radikalizálódik, s Pozsgay vonalát képviselve, amikor csak teheti, helyt ad a hivatalostól el­térő nézeteknek. Hírválogatásá­ban is ez az alapállás dominál. A Népszabadság irányítói rö­vid idő alatt felismerik, hogy csak a hírversenyben való aktív részvétellel maradhatnak talpon. Bár a párt hivatalos szócsöve­ként az ideológiai korlátokat nem léphetik át, kitűnően felké­szült munkatársaik segítségével (és az MSZMP támogatása és országos hálózata révén) egyre több exkluzív információhoz jut­nak. Vonalvezetésében a pártlap továbbra is Grósz Károlyhoz (el­ső képünkön) áll a legközelebb, bár az év közepétől immár a szerkesztőség egy része is - jól láthatóan - a párton belüli re- formszámnyal szimpatizál. Az MSZMP nem tud mit kez­deni a radikalizálódó újságírók­kal. Az év elején Grósz ugyan még - retorikai szinten - teljes támogatásáról biztosítja a nyilvá­nosság elmélyí­tését célzó tö­rekvéseket, márciusban azonban már úgy nyilatkozik a 168 óra című rádióműsor­ban, hogy „... Az állampolgá­roknak joguk van mindent tudni erről az országról... Másrészt pe­dig ... én olyan nyilvánosságot nem támogatok, amely rendszer- ellenes. ” E sorozat keretei között nem rekonstruálható, vajon a kritiku­san fellépő sajtó megrendszabá- lyozására-e, vagy valóban deviza­hiány miatt, mindenesetre au­gusztusban a Nemzet már vezér­cikkben kénytelen jelenteni, hogy heti négy oldallal csökkenti a lap terjedelmét. A gyanú azért merülhet fel, mert miközben az újságok többsége a papírhiány miatt visszalépésre kényszerül, szeptemberben megjelenik a Re­form próbaszáma. Diumus (Bo­dor Pál), az ország akkor legol­vasottabb rovatában, miközben köszönti az új lapot, nem mu­lasztja el megjegyezni, hogy mi­közben az ember örül, „moso­lyog, hogy midőn a papírhiány mi­att csonkul a keresett lapok terje­delme, és a példányszámuk is mind szűkösebb - ugyanakkor 90 ezer példányban és 48 oldalon új lap kísérletezik: hogy vajon kell-e a közönségnek?" A hazai sajtóban újszerű, a nyugati bulvárlap-hagyományo­kat követő újság egyébiránt kel­lett a közönségnek: bő egy év alatt (1989-re) 90 ezerről 368 ezerre nőtt a példányszáma, s ez abban az időszakban példa nél­küli (a példányszámok változá­sával kapcsolatban lásd info­grafikánkat). Hogy Grószék a „rendszerellenes” sajtó ellensú­lyozására hozták létre a hetila­pot (s ilyen sugallatra váltott lé­pést a Népszabadság is) arra - az újság megjelent évfolyamait átnézve - nem csak a papírkorlá­tozás alatti bevezetés utal. Az év újdonsága a Magyar De­mokrata Fórumhoz közel álló Hitel megjelenése, s az erősen el­lenzéki hangvételű Kapu című havilap is új színt jelent a politi­kai sajtó palettáján. 1988 elején a szomszédos álla­mokban (természetesen Auszt­ria kivételével) a keményvonalas kommunisták vezetése érvénye­sült, a szovjet sereg még az or­szágban „állomásozott”, s a ha­zai pártvezetés egy részéből sem hiányzott a hajlam a visszaren­deződés megindítására. Bár to­vábbra is Kádár az első számú vezető, a lakiteleki Nyilatkozat óta elmondható, hogy a két po­tenciális utód (Grósz és Berecz) mellett Pozsgay is képbe kerül. A Népszabadság, igaz, még csak a sportoldalra szerkesztve - de ismerve az előző évtizedek vi­szonyait, amikor a válságos idő­szakokban még ott sem tűrték el a sorok között való üzengetés ilyen formáját - mintegy az első hónap tanulságait összefoglalva és az áthallásra lehetőséget adva írja: „Itthon roppant síkos ajég”. Alig két hétre rá, jelezve, hogy a Szovjetunióban milyen változá­sok adhatnak példát, Buharin és társai rehabilitálásának anyagá­ból szemléz. Ugyanebben a számban egy karikatúrán egy építkezés pillanatai láthatók „Épül a jövőkép” címmel, a szö­veg pedig: „Felül kezdtük, mert az alapok terveit nem ismerjük”. (Jellemző, hogy három példánk közül kettő nem politikai olda­lon jelent meg. Az ok: egyrészt a pártlap körüli erőtér egyelőre többre nem adott lehetőséget, másrészt a szerkesztők mégis megtalálták a megoldást a rejtett üzenetek elhelyezésére.) Hogy ekkor még egyáltalán nem dőlt el, kik kerekednek felül, azt az áprilisi történések is bizonyitják. Előbb az NDK kor­mányfőjét fogadja Kádár, majd az ő meghívására Magyarország­ra érkezik Milos Jakes, a CSKP keményvonalas vezetője, három nap múlva pedig Viktor Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsno­ka. Április 9-én kizárnak a párt­ból négy vezető értelmiségit, s a lap május 20-án a pártértekezlet­ről tudósítva, Kádár előadói be­szédét idézve, a következő közcí­meket adja: „A hatalom kérdésé­ben világosan állást kell foglal­nunk”, „A párt következetesen folytatja szövetségi politikáját”, „Rendezni kell sorainkat”, „Ä ki­sebbség álláspontjáról”. A Népszabadságnál mindez nem eredményez teljes visszavo­nulást, hiszen a március 15-i tudó­sításban már utalnak a nem hiva­talos ünnepségekre is, igaz, pejo­ratív felhanggal (de a lényeg újra az, hogy egy nem kívánatos esemény nyilvá­nosságot ka­pott): „... Néhány ezer fiatal végig­járta az emlékhe­lyeket, felkereste a Batthyány örök­mécsest ... Kisebb csoportok sikerte­len kísérletet tet­tek arra, hogy az ünneplő fiatalo­kat megnyerjék sajátos politikai céljaik számára ... A március 15-i ünnepi események az esti órákban rendben befejeződtek." (Népsza­badság 1988. III. 16. 3. o.) Március 30-án Orbán Viktor (második képünkön) és köre megalakítja a Fideszt, de a lapok­ban erről nincs híradás. Az első információra kilenc napig kell várni, s akkor is rendőrségi közle­ményként, a rövidhírek között. Az elkövetkező hónapok az addigi helyzet további átdefiniá­lási kísérleteit hozzák. Az MSZMP-n belüli, a reform szük­ségességét hirdetők a korábbi évek (és képviselőik, azaz párt­beli ellenfeleik) gyakorlata követ­kezményeinek bemutatását en­gedélyezik a sajtónak. Központi helyre kerül az erdélyi kérdés (üzenet: milyen emberek azok, akik hagyták idáig fajulni a hely­zetet - vagyis: kell-e nekünk to­vábbra is olyan vezetés, amely hajlandó volt szemet hunyni a Ceausescu-diktatúra magyarelle­nes lépései felett?), majd beke­rülhet a nyilvánosságba a kör­nyezetvédők által régóta bírált bős-nagymarosi vízlépcső ügye. Az igazi áttörés augusztus végén, a mecseki bányászok sztrájkjával következett be. Ettől kezdve hó­napról hónapra évtizedes tabuk dőltek meg. Grósz Károly elhíresült, sport­csarnokbeli beszéde (lásd kere­tes idézetünket) korszakhatárt jelöl az MSZMP történetében. Az addig a reformok megfontolt embereként bemutatott politikus ezzel átsorolta önmagát a funda­mentalistákhoz, s ettől kezdve a politikai erőtér is megváltozott. Immár a Németh Miklós vezette kormányra (a technokraták, szakértők csapata) és a Pozsgay Imrével reprezentált, az ellen­zékkel kiegyezni kívánó radikális reformerekre tekintett az ország, mint a változás élenjáróira - Grósz pedig elesett a progresszív erők zászlóvivőjének szerepétől. A sportcsarnokbeli Grósz- beszéd hemzseg az aktíván részt­vevők megfélemlítésére, közös ellenségkép kialakítására irányu­ló jelzőktől, s azzal együtt is, hogy időnként elrugaszkodik a később bekövetkező valóságtól - a kommunista retorika keretein belül - eléggé pontos prognózist vetít előre. (Berecz János, aki to­vábbra sem emésztette meg, hogy nem ő Kádár kiválasztott utóda, a sportcsarnokbeli beszéd másnapján újra frontot nyit Grósz ellen: „Határozottan foly­tatni kell a meg­kezdett reformo­kat" - jelenti ki Tatabányán.) A Magyar Nemzet a Nép- szabadsághoz képest - bár az esztendő első felében még óvatosan - a függetlenség útjára lép. Pozsgay Imre védnöksége alatt az értelmiség és az ellenzéki erők zászlóvivőjévé válik, s ami­kor az év végén az MSZMP PB állásfoglalást tesz közzé arról, hogy „az új szervezetekről” is le­het már írni, a szerkesztőség tag­jai a markukba nevethetnek: egész évben mást sem tettek, mint amire utólag a hivatalos ál­dást is megkapták. A lap ugyanis egyrészt a pár­ton belüli radikális reformerek, másrészt az MSZMP-n kívüli erők terepévé vált. Joggal jegyez­hette meg Straub F. Brúnó a lap 50 éves jubileumi ünnepségén, 1988 augusztusának végén: ,A Magyar Nemzet újságírói jó ügyet támogató másként gondolkodók" - amit nem is mulasztott el a szerkesztőség az első oldalon, szalagcímben közölni. Az évet legjobban jellemző két vezető politikai kifejezés a „visz- szarendeződés” és a Grósz által kimondott „fehérterror”. Jól meghatározható velük az MSZMP-n belüli két tábor alap­helyzete (hiszen az igazi küzde­lem még az állampárton belül folyt), s az is, milyen eszközök­kel operáltak céljaik elérése érde­kében. A két ellenpólus nem a saját célok meghatározását, sok­kal inkább az ellenfél megbélyeg­zését szolgálta. Jelezzük ezzel azt is, hogy a sajtóban, a nyelv- politikai terepen ez év közepétől már javában folyt a rendszervál­tozás érdekében illetve ellene fo­lyó harc. S mint tanulságul már leszűrhettük, ahhoz, hogy a saj­tóban megjelenő szavak, kifeje­zések mélyen a tudatba ágyazód­va tetteket készítsenek elő, időre van szükség. Kivételes helyzetek­ben azonban, segítségükkel - mint azt 1989-ben látni fogjuk - rövid időn belül is döntő változá­sok érhetők el. Pauska Zsolt Grósz és a fehérterror „Figyelmeztető továbbá, hogy megnőtt az ellenséges, ugyan kis lét­számú, de hangos, a polgári restaurációs, ellenforradalmi erők ag­resszivitása is. Taktikájuk átlátszó, ismert, de nem veszélytelen, mert könnyen megtévesztheti a politikai kérdésekkel aktívan nem foglalkozó embereket. A demokrácia, a reform hangos követelése mögé rejtik a vezetés lejáratását, a folyamatok olyan típusú felgyor­sítását, amely egy ponton már kezelhetetlenné válik. Úgy tűnik mostanában, hogy a legnagyobb tekintélyű államhatal­mi szervezet, a parlament lejáratásával és a választások kierőszako­lásával, előrehozatalával akarják a vezetést kényszerlépésre bírni. El­túlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat. Védelmi rendszerünk lejára­tására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen, azon a címen, hogy nagy a rájuk fordított kiadás. Követelik a Munkásőrség megszüntetését, azzal az indokkal, hogy nem törvényesen működő testület. Látszik tehát, hogy célirányos, végiggondolt koncepció alapján akarják szétzilálni a szo­cializmus intézményrendszerét. A kérdésre tehát - amit feltettek - az a válaszom: a magyar párt és társadalom jó irányban halad előre, de rögös az út és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt és spekulálnak rá. A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztály­harc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni ön­bizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korsze­rűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és - ne legyen illúzió - a fehérterror fog eluralkodni. ” (Forrás: Népszabadság, 1988. november 30.) Népszabadság: 659 ezer Reform: 170 ezer J Magyar Nemzet: 142 ezer Magyar Hírlap: 99 ezer HVG: 168 ezer Év végi példány­számok (1988) —I ®s ,roc*a,om: 57 ®zer I----------1 01 I I Magyarország: 165 ezer S _J Hitel: 39 ezer x ]] Kapu: 37 ezer £ etedik oldal Jegyzet— Lám a dalai láma Kezd elhatalmasodni fe­lettünk a 2000-es szám mítosza. Sokkal több ez már, mint a kerekded formák iránti ősi vonza­lom a számok világában is. Aki ez idáig nem tud­ta elképzelni, hogy milyenek lehettek a kora középkor tö­meghisztériái, az most segít­ségképpen használható il­lusztrációt kap hozzá az ez­redfordulós mizériából. Min­den kereskedelmi, ipari és szolgáltató cég ezzel reklá­moz pezsgőt és autót, dél-ten­geri nyaralást és CD-lemez hangtárt, pihe puha paplant és kozmetikai szert stb. A po­litikusok évezred-küszöbi ígé­reteken törik a fejüket. Neki­buzdultak a világvége-jósok is: a földrengések, árvizek, épü­let-összeomlások és egyéb ka­tasztrófák mind előjelek sze­rintük. Még az ufók is sűrűb­ben mutatkoznak, pedig alig­ha feltételezhető róluk, hogy ismernék a mi naptárunk sa­rokpontjait. Azt meg végképp nem, hogy olyan takarékosan tudnának leszámolni ezer föl­di évet, ahogy ez bolygónkon mostanában sikerül. Egyre növekszik az új évezredre tekintő vára­kozás dagálya. A keresz­ténység 2000 éves jubile­uma, valamint fonák ol­dalról a számítógépes dátumváltás miatti aggo­dalmak csak tovább erősítik ezt. Sokan úgy készülődnek, mintha egy naptárlap leszakí- tása határvonalat húzhatna az életünkben, az emberiség sor­sában. Utána csak csupa jó, vagy netán valami végletesen rossz jöhet. Már alig akad józan hang, aki ki meri mondani: ilyen könnyen - és tőlünk függetle­nül - azért nem megy. „Aki azt várja, hogy az új ezredév csodá­latos változást hozzon a társa­dalomban, az csak az idejét fe- csérli” - mondta nemrég a ti­beti buddhisták világi vezető­je, a dalai láma. Szerinte az emberiségnek magának kell változáson átmennie. A világ­béke csak akkor jöhet el, ha az emberek előbb megtalálták belső békéjüket. De azt vajon hol keresgél­jük ebben a nagy csinnadrat­tában? Dunai Imre Jóságkampány Kezdődik, sőt már meg is kezdődött. Karácsony előtt eg^ héttel hirtelen olyan jók leszünk. Leg­alábbis szeretnénk olyan nagyon jónak látszani, amilyenek nem vagyunk, de vágyunk rá. Ilyenkor az következik, hogy iksz számú magyar sztár főnix-madárként kétnaponta életre kap, és különböző sze­gény, nehéz sorsú, fogyatékos gyerekek társaságában, gyer­tyafénnyel megszórva, fenyőil­latot árasztva kicsit tovább építi a maga „imidzsét”, leg­alábbis „mutatja magát”. Bol­dog - és miért ne lenne az? -, aki mellé a híres bácsi vagy néni odaguggol, kezét a vállá­ra teszi, megsimogatja. Irigy­kednék a többiek. Még nemesebb gesztus, mi­kor é fagyos, de szeretet mele­gítette napokban egyes politi­kusok kezdenek el azon mun­kálkodni, hogy áldozatos tevé­kenységük folytán legatyáso- dott intézmények fillérekért tartott dolgozóit, szerencsétlen lakóit ajándékozgatják meg ab­ból a pénzből, amely amúgy többszörösen járna nekik. Disznóság is mindezt felhánytorgatni, mert még úgy tűnne, hogy a szeretetlen képes szere­pet játszani a pénz, a szá­mítás, a nem-szeretet. Azokon, akik kapnak, akik vágynak, ezen alkalmak­kor eluralkodik a pillanat ér­zése, szívükben megszületik az élmény, hogy mégis csak érdemes, ők is számítanak. Kicsit melegük lesz legün- neplősebb ruhájukban, bizo­nyára sokan egy-egy könny­cseppet is elmorzsolnak. Végül is, így van ez kitalálva. Nem történik más, csak mű­ködik a világ, a mi világunk. Aztán, hogy mi történik majd az év többi napján, egy tocsogós március 24-én vagy dögmelegnek átkozott augusz­tus 24-én, azt úgyse tudjuk meg soha. Legalábbis kevesen sejtjük, hogy mindennek köze lehet a karácsonyhoz, a kör­forgáshoz, ahhoz a jótékony­kodásba fojtott néhány sötét decemberi naphoz. Más kérdés, hogy e nélkül a tudás és akarat nélkül ér-e va­lamit is az egész? Méhes Károly hetedik oldal hétfőn Riport Erdélyi napilap Magyarországon is. Alighanem szokatlan fordu­latra került sor a hazai újságok piacán, hiszen nem Magyarországon készített magyar nyelvű napilap jelent meg a napokban. A Krónika Romániában készül, s nemcsak ott, az erdélyi régióban, hanem ha­zánkban is piacra kerül és piacot remél. Legalábbis ezt mondja a lap kiadója, Wemer Péter. Legszebb álmát látja megvalósulni ezzel a na­pilappal, amelynek a szerkesztőbizottsága az erdélyi magyar szelle­mi élet literátor kiválóságaiból áll. Hogy csak két nálunk is közismert nevet említsünk az impresszumból: Kányádi Sándor és Sütő András. Portré Fischer János, a pécsi Iparos vendéglő üzletvezetője a Nádor ét­terem legendás hírű pincéreitől tanulta a szakma gyakorlati forté­lyait, etikáját, a vendéglátás szertartását. Az Iparos vendéglő veze­tése immár több, mint egy évtizede szinte egész életét kitölti. Nem tudja kikapcsolni magát a munkából. Egyetlen igazi hobbija van: a vendég.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom