Új Dunántúli Napló, 1999. november (10. évfolyam, 299-328. szám)
1999-11-13 / 311. szám
1999. november 13., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló H Kagyló, tenger, hétköznapok A tavaly Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal, Déry-díjjal elismert Szakács Eszter költő Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetem könyvtárában dolgozik, harmadik verseskötete kiadását várja, amely Másik hely, másik idő címmel várhatóan még az idén az olvasók kezébe kerülhet. Jóllehet, e sorok írója elfogult, de már az 1993-as első kötet, a „Halak kertje” meglepetés volt a versértő ínyencek számára is. Kárpáti Kamill, a rövid életű Stádium szerkesztője, első kiadója is az eredeti hangú, eleddig ismeretlen költőt köszöntötte a szerzőben. „Ha pedig jó, olyan, mint egy természeti jelenség. (...) ha angolul írna, az ottani költőimitátorok irigységükben - máglyát raknának alá, mintha Szent Johanna volna.” Abban a könyvben főként az ősz, a csend, s leggyakrabban a tenger árad felénk, ahol „Egyszerre emelik / fel a hullámok nyakukat / mint középkori / falikárpiton a lovak.”, ahol egy nő a parton „imbolygásának vékony / ösvényén ment tovább, nem nézett senkire. Neki / nem mutattak utat, / csak a homok domború, párhuzamos hegei.”, ahol „Mint zsírt a papír, a föld / fölszív minden árnyékot. / Gyíkfoltos hasát megmutatva / ma is fölénk kuporodott az égbolt.” A Holmiban majd a Stádiumban lehetett olvasni először Szakács Eszter verseit. Mint elmondta, ez a kötet már a múlt, huszonöt éves koráig született verseinek válogatása - a skóciai bébiszitterkedés emléke és az élmény, amit a tengerrel való találkozás nyújtott. Az 1995-ös „Süllyedő Atlantiszom” már más, annak megfelelően, ahogy az ember is változik. A költészet a változás műfaja is, amit a második és a kiadásra váró legújabb kötet szikárabb, ironiku- sabb versei is tükröznek. Sőt, egy újabb kötetre való is együtt van már - az elmúlt másfél év termése. Úgy véli, egy kicsit outsiderként került az irodalomba - a pécsi Művészeti Gimnáziumban ötvös szakon tanult, majd földrajz-rajz szakon szerzett diplomát -, de igazából gyerekkora óta szenvedélyes olvasó, aki kislányként a fmregényeket - May Károly, Cooper - is falta. Ami a verseket illeti, főként a kortársaira - sok más közt Tóth Krisztinára, Szabó T. Annára, Varró Dánielre figyel. A „régiek” közül talán csak Rimbaud-ig hátrált vissza az időben, és a „kötelező nagyok” mellett Kosztolányi érintette meg mélyebben. Az idei esztendőtől heti egy alkotónapot is biztosít számára a könyvtár - most érzi csak, milyen sokat jelent ez az ajándék-idő. B. R. „ A költészet a változás műfaja is” Magyarul magyarán Aki nem tud arabusul... ...ne beszéljen arabusul - szokták mondani azoknak az embereknek, akik az idegen nyelvekben való jártasságuk fitogtatására okkal, ok nélkül gyakran élnek idegen szavakkal, kifejezésekkel beszédükben, írásukban. Egyben figyelmeztetés is arra a veszélyre, amely az ilyen félművelt vagy műveletlen közéleti embereket, önmutogató notórius nyilatkozókat és a „hivatásos” újságírókat fenyegeti. A magyar artikulációs bázis, vagyis a kiejtés az elhangzó beszéd tudati és szervi alapja általában szívósan ellenáll az idegen nyelvek kiejtési szabályainak. A bükkfanyelvű magyarokra szokták mondani, hogy „törökös dialektusban” beszélnek pl. németül, angolul, franciául. Ezért még magas beosztású politikusok szájából is ritkán hallható néhány divatos idegen szó helyes ejtése. A tolerancia, amely a szép és jó magyar türelem helyett vált általánossá, sokszor így hangzik: tolarencia. Van, aki következetesen így használja. Hasonló hangcsere következik be a hierarchia esetében is. „Az állampárti hiar- erchia... hangzik a szöveg. A mássalhangzók ugyancsak gondot okoznak. A demokratikus társadalmi rend alapelve a pluralizmus. Többszöri nekirugaszkodás után is csak így sikerül kimondani: prala- lizmus, pruláris. A jóslatok szerint közeli világvége jeleinek összegezéseként többen használják a bibliai Jelenések könyvek idegen nyelvű megjelölését így: akopalipszis, a helyes apokalipszis helyett. Más jellegű a tájékozatlanságuk azoknak, akik ad abszurdumig visznek egy ügyet; ledegradálják beosztottjaikat, helyrehozzák eldeformálódott autójukat. Nem tudják, hogy az -ig, a le- és az el- fölösleges, mivel benne vannak az ad és a de- latin elöljárókban (prepozíciókban). Gyakran hallható a robusztus = 'erős, tagbaszakadt, markos' jelentésű latin szónak robosztus, sőt robosztos ejtése. Sokan szívesen használják a 'kölcsönösen, és viszont, és megfordítva' magyar helyett a vice versa kifejezést, de vica versa alakban. Igaz, hogy mindkettő önállóan is él: „álmos vicék” (Tóth Árpád) - Vica pedig közismert női becézőnév. A világtörténelemben a hatalom által gyakran alkalmazott elv az „Oszd meg, és uralkodj!” hatásosabbnak látszik eredeti latin formájában: Divide et irnpera! - Lehet, de így semmiképpen: ... et impe- ria. Az idegen szavak avatatlan használatából eredő hibák csúcsa a DTV esti híradójában hangzott el, amely többek között Leonardo da Vinci Utolsó vacsora freskójának a sikeres restaurációjáról szólt, s arról, hogy e világhírű alkotás a milánói S. M. kolostor reflektóriumában látható. Csupán egyetlen hang (betű), az / a többlet, s mégis milyen óriási a különbség. Fényszórás helyett sötétséget áraszt. Gondoljuk meg tehát: Aki nem tud arabusul... Rónai Béla Az áldozattól a klónvilágig Az alkotónak a teremtés, a befogadónak az értelmezés a dolga. A művésznek nem kell magyarázkodnia, a néző azonban meg akarja fejteni magának azt, amit lát. Molnár Sándor keramikus műveiben ezernyi emberi titok és fájdalom rejlik, de szinte önkéntelenül adódnak a vonatkoztatások a kultúr- és gondolkodástörténeti párhuzamokkal is. A motívum szinte változatlan évtizedek óta. A meggyötört, csontig csak fé- lig-meddig le- hántott birkafej, amelyből Molnár Sándor még iparművészeti főiskolás korában koncentrációs táborok halotthegyeire emlékeztető halommal látott a budapesti vásárcsarnokban. Az örökkévalóságba meredő szemek, a halálvo- naglás utolsó nyomai, a lét kiszolgáltatottságának érzete persze, csak kiindulópontot jelentett egy azóta is egyre kiteljesedő alkotói pályán. Molnár Sándor egyébként nem keres mindenáron ideát a munkához, ahogyan mondja, a forma érdekli. Dolgozik, míg a végkifejletig el nem ér, és még az is megtörténik, hogy az agyag maga is parancsol, mintha önmagát is alakítani akarná. Kétségtelen, hogy alkotásai nem illenek a vitrinek édes nippjeinek sorába, a figurák gyakran torokszorító elesettsé- ge, szorongása, vágyakozása és magánya nem hasonlít a porce- lánidillekre. A technika adta lehetőségek csak még jobban kiterjesztik a sokkal inkább kisplasztikái hatást adó alkotások értelmezési körét. A tűzmarta felszínek töredezettsége, a porcelán csontsimasága, a samot- tos agyag égett felülete hol kíméletlen, hol ironikus, hol kegyetlen megfogalmazásokat szolgál. Nincs mit szépelegni, hiszen a világ sem ilyen, szögezi le beszélgetőtársam, aki szerint nem kell elkenni a dolgokat, tiszta beszédre van szükség. Ő maga inkább a munkáival beszél, több ezer kerámiája lehet a püspök- szentlászlói műhelyben is, ahol két kemencével dolgozik. Kedvenc alkotásai nincsenek, mert mindegyikben a hibát látja, ám megválni mégis nehezére esik tőlük. Kísérletező alkat, mázakat próbál, egyszer már az egészsége is majd' ráment erre. Különleges alkalmat teremtett az anyagban és a formában rejlő lehetőségek kutatására az a program is, amelynek keretében néhány alkotóval a herendi porcelángyár formakincsének megújításán fáradoztak. Molnár Sándor annak a társulásnak is tagja, amelyet Terra Csoport néven baranyai képzőművészek hoztak létre, szimpozionokat, kiállításokat szervezve. Legközelebb Philadelphiába készülnek, ám az ő műveiből addig is láthatunk válogatást, hiszen a pécsi Művészetek Házában 10- én nyílt meg legújabb tárlata. Sikeresnek mondhatnánk, a szakma háromszor is dobogós helyekkel ismerte el az Országos Kerámia Biennálén, ám ma, ahogy mondja, sikeres művésznek azt tartják sokan, aki tehetségét az árakban is érvényesíteni tudja. Szót váltunk arról is, hogy mára a honi kerámiaművészet a szobrászat, a kisplasztika felé hajlik, ami persze, benne van a kerámia adta lehetőségekben, ezt látni külföldön is, ahol egyébként a keleti alkotókat már nem tartják olyan érdekesnek, mint a vasfüggöny előtt. (Bár neki éppenséggel van egy Radnótija Párizsban, a Latin negyedben.) És aztán ismét visszatérünk arra, miért éppen a birkafejek, amelyekről a méltatásokban leírják, hogy nemcsak az ábrahámi és később a holocausti égőáldozatra utalnak, de az evangéliumi isten bárányára is, aki majd elveszi a világ bűneit, sőt arra a klónozott példányra is, akit az isteni szerepet elirigylő ember teremtett. A saját képére és hasonlatosságára, ha Molnár Sándor munkáit nézzük. Mert ezek a fejek, s a később alakokká nőtt figurák emberibbek így, mintha sárgák, feketék, nők vagy férfiak lennének. Hódúik Ildikó Gy. A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett Jelenkor novemberi száma Oravecz Imre és Kovács András Ferenc verseivel indul, majd Szántó T. Gábor közöl Retúr címmel elbeszélést. Ezt követően Térey János és Borbély Szilárd „drezdai”, illetve „berlini” verseivel találkozhat az olvasó. A szépirodalmi rovatban Lugosi Lugo László kisesszé- je és fotósorozata a pécsi uránbánya bezárásának pillanatait örökíti meg, Fűzi László írása a szerző személyes élettörténetének korai szakaszáról, s ezen keresztül a felbomló paraszti életformáról számol be, Körösi Zoltán és Mészáros Sándor közösen írt internetes esszéjét Damnatio memoriae címmel az év elején a budapesti Centrális Galériában a Szovjetunió történelmét retusált fényképeken megidéző kiállítás ihlette. A Jelenkor fiatalabb generációjához tartozó szerzők közül Méhes Károly és Pék Zoltán prózával, Mecseki Rita Eszter és Prágai Tamás versekkel jelentkezik. Folytatódik Franki Aliona fotóművész és Zeke Gyula közös fotó- és kisprózasorozata. A kritikarovatban Kovács András Ferenc Saltus Hungaricus című kötetéről Keresztesi József írt bírálatot, Borbély Szilárd Ami helyet című verseskönyvéről Schein Gábor, Horváth Györgyi pedig Ficsku Pál Matatás a végeken című novellás- kötetét recenzálja. A lap utolsó oldalán Csuhái István búcsúzik a nemrégiben elhunyt költőtől, Baránszky Lászlótól. E hét sem szűkölködött kulturális eseményekben. Hétfőn világhírű dzsesszmuzsikusok, köztük a billentyűs Joe Zawinul és az ütőhangszereken játszó Manolo Badréna, csütörtökön pedig Eszenyi Enikő: combok csókja című önálló estje, lemezbemutató koncertje aratott óriási sikert a Pécsi Nemzeti Színházban. A Quasi Galéria is új anyaggal várja az érdeklődőket Pécsett, a Király utcában Herpai Zoltán, Gondán Gertrúd és Holtság Károly kiállításán. . fotók: tóth László és wéber tamás * r > i
