Új Dunántúli Napló, 1999. november (10. évfolyam, 299-328. szám)

1999-11-10 / 308. szám

1999. november 10., szerda Háttér - Riport Berlin fölött a tíz év A 20. század történelmének akadt jó néhány fontos pillanata. Ma­gyarországon az 1956 után született nemzedék életében mindenképp az 1989-es év volt a „legtörténelmibb”, s azon belül is - a folyton iz­galmakat okozó honi események áramában - a berlini fal leomlása számított a legnagyobb változásnak. Tíz év szállt el Németország fő­városa fölött, a fal nyomát az úttesten csak egy téglacsík jelzi. De ma­radtak még jócskán, mi több, épülnek új falak is. A berlini fal. Egy korszak jelké­pe volt. Werner Sonntag ma az egyet­len meghagyott részen, az 1,2 kilométernyi, East Side Galery névre hallgató telepingáit sza­kasz mellett üzemelteti lakóko­csiból „az NDK-t kiárusító bolt­ját”. A párttagkönyv 20 márká­ba kerül, a vörös csillagos jel­vény 15-be, a falat áttörő Tra­bant megkapó képe 12-be. A Fal darabkái, amelyeket a fény­képek tanúsága szerint saját csákányilag bontott ki, mérettől függően 8-12 márkát érnek ma­napság.- Kelet- vagy Nyugat-Berlin- ben lakott? - teszem fel elsőre az ártatlan kérdést.- A szabadabbikban - feleli Surda-sityakban, miközben egy japán turistának ad vissza 100 márkából néhány pfenniget.- Tehát Nyugat-Berlinben - nyugtázom.- Dehogy! Nyugat-Berlin volt körülzárva a fallal, nem mi! - jelenti ki. Utóbb elmagyarázza még a pontosság kedvéért, hogy 1989. november 9-én csupán a fal megnyitása történt, s nem a leomlása, mint ahogy azt ma emlegetjük. Bontani csak 1994- ben kezdték az 1961-ben felhú­zott építményt, s végleg csupán tavaly tűnt el. Akkorra Berlin már a világ legnagyobb városa lett, leg­alábbis kiterjedésre. Mindössze három és fél millióan lakják, de a területe nagyobb New Yorké­nál. Ráadásul mindenből kettő van - operából, elnöki palotá­ból, állatkertből, de még posta­múzeumból is! Igaz, szovjet emlékműből csak egyet hagytak meg, de azt éppenséggel a Brandenburgi kapu mögött. Hitler bunkerének fekete gránit­jával burkolták a talapzatát, és kevés olyan pillanat adódik napközben, hogy néhány fény­képező turista ne tekeregne va­lamilyen pózban, hogy a T34-es tank és a zászlót tartó hős is be­leférjen a fotóapparát keresőjé­be. No meg hogy kikerülje az építkezések díszleteit. Állnak a darvak Berlinben, vagyis a da­ruk. Valószínűleg a világ egyet­len városa sem változott annyit az elmúlt évtized során, mint a németek régi-új fővárosa. Egyes becslések szerint az új tartomá­nyokba 1,2 billió márkát pum­páltak eddig, ami a szükséges­nek mintegy egyharmada! Ter­mészetesen a primadonna sze­repét Berlin viszi, már csak azért is, mert a Bundestag hat évvel ezelőtti döntése nyomán nagyjából az idei évtől ismét itt működik a kormány. Dobozol­nak a kormányhivatalok és a követségek is, Bonn meg sirán­kozik, hogy a végén még a ne­vüket is kivakarják a térképről. A földből gomba módra ki­növő építmények mérete és mennyisége valóban elképesz­tő. Csupán a Potsdamer Platzon a Daimler-Chrysler és a Sony akkora üveg- és acélpa­lotát húzott fel, hogy az önma­gában is egy város. A beruházás értéke 4 milliárd DM, ami la­kásépítésnek sem utolsó, elvég­re a helyi önkormányzat kikö­tötte, hogy az eredetileg iroda- és bevásárlókomplexum felében lakásokat kell kialakitani. Még­pedig azért, hogy éjszakára ne halljon ki teljesen a környék, és ne vonzza a bűnözőket. Más kérdés, hogy ezek a jobb híján posztmodernnek nevezhető pa­loták alapjában véve borzasztó egyformák, és sokakban kétsé­get hagynak afelől, hogy, mond­juk, kétszáz év múltán ük-ük- unokáink ugyanúgy elismerően bólogatnak-e művünk felett, mint a romjaiból újjávarázsolt, üvegkupolával felékesített Reichstag láttán. Érdekes ösz- szevetni a Brandenburgi kapu környékét ábrázoló 30-as évek­beli fotókat azzal az újjáépítés­sel, ami eddig megtörtént, bár még az új amerikai követség nincs kész: a mostani házakat éppen azoktól az ékességektől szabadították meg, amik érde­kessé, azt ne mondjam, széppé tették őket. Persze, eltelt fél év­század, lehet, hogy ebből lehet lemérni, mi mindent vesztet­tünk el ennyi idő alatt. Minden­esetre Schröder kancellár jelen­leg még Erich Honecker nyom­dokain lépdel a valahai Német Szocialista Egységpárt székhá­zában, és bár a napokban maga is nagy élvezettel vett részt az új kancellária építkezésén, sokan kétlik, hogy mostani hivatalá­ban megéri-e, hogy majdan be­költözhessen. A kommunista utódpárt, a PDS ugyanis ebben a régióban is toronymagasan vezet, a tradi­cionális kereszténydemokrata és szociáldemokrata értékekre a néhai NDK-s polgárok több­sége, úgy tűnik, fittyet hány. El­végre a „Trabant-panellakás- magyarországi nyaralás” emlék­kép biztonsága mindennél éde­sebb a munkanélküliséggel vagy alacsony bérekkel, valójá­ban a mai napig is kaotikusnak tűnő nyugdíj- és egészségbizto­sítási rendszerrel sújtott társa­dalom számára. Nem is beszél­ve a már-már kisebbségi sors­ról.- Szép, szép az egységes Né­metország gondolata - mondja Lukas, a 29 éves klasszikafilo­lógiát hallgató „nyugat-berlini” diák. - Nicaraguában, egy kocs­mában ültem, mikor megtud­tam a hírekből, hogy leomlott a fal. Egyszerűen nem hittem el. Másnap bementem az ottani német követségre megkérdezni, igaz-e? Emlékszem, vagy húsz példányban lefénymásoltattam a külügyminisztérium közlemé­nyét, azt osztogattam a baráta­im között. Igen ám, de azt az­tán a kutya sem kérdezte meg a lakosoktól, hogy valóban akar- juk-e az egyesülést? Helmuth Kohl és egy szűk politikusi kör egyszerűen eldöntötte, hogy egyesülünk. Túl hamar történt minden, lehet, hogy nem tud­tuk, mit cselekszünk.- Tény, hogy rémes volt a két Berlint megélni - veszi át a szót az Unter der Linden (tehát ke­let) egyik kávéházában ücsö­rögve Armin, aki diplomatának készül.- Régen csak úgy lehetett át­jönni, ha 50 márkát egy az egy­ben átváltottál, miközben itt semmit sem lehetett kapni. Egyszer megvette az ember Marx összes műveit ennyi pén­zen, no de utána? Megtudom, hogy a Love Parade és a Homo Parade mel­lett Berlin valóban a tüntetések (fő)városa is. A napi demonst­rációk száma 4,5, csak azt nem lehet tudni többnyire, hogy kik és miért tüntetnek, ami a lé­nyeg, hogy a belváros útjai foly­ton le vannak zárva. Látogatá­somkor Johannes Rau székhe­lye, a Bellevue-palota előtt ácso- rog vagy tizenöt ember, és egy viharvert transzparens tanúsá­ga szerint amiatt méltatlankod­nak, hogy az NDK áldozatai nem részesültek megfelelő er­kölcsi és anyagi kárpótlásban.- Mit szeretnének elérni vol­taképp? - teszem fel második ártatlan kérdésemet egy ala­csony, borzos, őszbe csavarodó hajú férfinek, aki a transzpa­rens egyik rúdját markolja. Kicsit indulatosan kérdez vissza:- Akarja tudni az igazságot?- Akarom hát - felelem.- Állítsák vissza a falat. Az lenne a jó. Mindenkinek az len­ne a jó. Berlin, 1999 novembere. Lám. Méhes Károly A bontás előtti pillanatok. Még utoljára endékás katonák őrzik a falat fotó: cseri László hetedik oldal Jegyzet A másik rákosztály Meghalt Nagyezsda Sztá­lin. Tegnap temették az 57 éves Sztálin-unokát. Vele eltűnik végképp egy név. Maga a kor, a név­adó generalisszimusz em­bertelenségével, a láge­rekkel, a tisztogatásokkal, a tö­meges éhhalállal, a rettegést szülő kétértelműséggel, és mindazzal, ami a Sztálin-kor- szakot jellemezte. Örökre meg­marad azonban a történészek, a politikusok, de mindenek­előtt az emberiség kollektív em­lékezetében. Valamit persze megérzett - nyilván utóbb, s már messze nem a hatalom közelében - magának a pártvezérnek a csa­ládja is. Bár nem szokatlan az orosz birodalom történetében, hogy a hirtelen jött, majd hosszabb-rövidebb ideig ural­kodó, korona nélküli cárok csa­ládi lobbit működtetnek, élve­zik ennek elsősorban vagyon­gyűjtés! lehetőségét, majd, ami­kor a hatalmat kiragadják a ke­zükből, a „cárt” eltemetik, a család süllyesztőbe kerül. Vagy, ha előre gondolkodtak, svájci bankjuk közelébe. Nagyezsdáról nem tud­ni, élvezte-e származásá­nak előnyeit. Súlyos be­tegség, a rák vitte el. Azt sem tudni, mennyit szen­vedett, hol, melyik kór­házban nyomta a rákosz­tályon az ágyat. Annyit azon­ban bizonyosan tudni, hogy ma már ő volt az egyetlen, aki visel­te a nagyapa, Sztálin nevét. A többi utód, mert jó páran van­nak, régen visszatért az eredeti családnévhez, a Dzsugasvi- lihez. Meglehet, Nagyezsda el­hunytéról sem szóltak volna a hírügynökségek, ha nem egy Sztálin hal meg. Ha simán csak Dzsugasvili, akár Moszkvában, akár Tbilisziben, most észrevét­lenül szállt volna a sírba. Ám a felvett név hagyatéka még min­dig megrázza a világot. Még nem vált a történelem legyin­téssel elintézhető korszakává a Sztálin-éra. Ám amit akkor Nagyezsda még nem tudhatott, tudta már Szolzsenyicin. Leült, és megírta a diktatúra halált hozó arcát. Rákosztály - ez a maradandó mű címe. Mészáros Attila Két kecske, egy klíma A résztvevők zöme a Föld légkörének védelmét szol­gáló jövendő tárgyalások szempontjából döntő fon­tosságúnak értékelte a Bonnban nemrég zárult 5. klímavédelmi világkon­ferenciát. Az értekezlet ugyanis azt mutatta, hogy világszerte erős a politikai akarat az 1997- ben Kiotóban elfogadott jegy­zőkönyv feladatainak megvaló­sítására. A fejlett államok ab­ban vállalták, hogy 2012-ig átla­gosan 5,2 százalékkal mérsék­lik széndioxid-, metán- és nitro- génoxid-kibocsátásukat. Ha nem szó szerint a bő­rünkről lenne szó, akár lelken­dezhetnénk is, hogy megint mi­lyen szép példája támadt a vég­zetes esélyű akadályokat el nem ismerő pozitív gondolko­dásnak, illetve a diplomatikus helyzetértékelésnek. Csakhogy a többség jó szándéka gyakran kevés a diadalhoz. Most olyan vitatott kérdésekben nem sike­rült előrelépni, mint például a szennyezőanyag-kibocsátási jo­gokkal való kereskedelem. (Ez úgy működne, ahogy hajdan a gazdag megvásárolta a szegény ember gyermekét, hogy a fia helyett töltse le a katonaidőt.) Ennek ellenére az Euró­pai Unió készen áll arra, hogy a maga részéről 2002-ben életbe léptesse a kiotói jegyzőkönyvet. Ám ahhoz már végképp nagyon erős pozitív gon­dolkodás kell, hogy az Egyesült Államok álláspontjával együtt is optimistán lássuk a klimaügy jövőjét. Az USA ugyanis nem hajlandó kötött menetrendhez tartani magát, ragaszkodik ah­hoz, hogy az egyezmények a költségeket tekintve is hatéko­nyak legyenek, és a fejlődő or­szágokra is terjesszék ki a klí­makonferencia előírásait. Tehát valójában ott tartunk, ahol a mesebeli két kecske a szakadék feletti keskeny pal­lón. A felfelé törekvő nagy or­szágok - Kína, India stb. - fej­lődésük zálogának látják ener­giafogyasztásuk fokozását, a legtöbb légkörszennyezést pro­dukáló legnagyobb legfejlet­tebb pedig nem fogja vissza magát, ha az előbbiekkel kivé­teleznek. Bár ez negatív gon­dolkodás, attól tartok, ez a faj­ta eredménytelen birkózás ket­tős leléptetésünkkel fog vég­ződni. Dunai Imre hetedik oldal holnap Riport A garéi örvény tovább fo­rog. Az ártalmatlanításra kiírt pályázaton nyertes konzorci­umról sokan úgy tudják, bár a felhalmozott hulladék külföld­re szállítását ígérte, ám erre nincs engedélye, s egyelőre szerződést sem tud felmutatni, melyik országban fogadnák a hulladékot. Portré Ifj. dr. Zeller Gyula, a JPTE KTK Gazdaságelméleti Tan­székének oktatója. A szemé­lyijében ma is ez áll: született Sztálinvárosban. „Mit csinál­jak. akkor így hívták. Most már ezzel a pedigrével kell le­élnem az életem. ” Portré Földrajz, sótartó és család Elsősorban a kisplasztika és a kerámia szakértőjének tartják vá­rosszerte, hiszen évek óta szervezi a témával kapcsolatos biennálé- kat és szimpóziumokat. 1993 óta a deForma Alapítvány vezetője.- A földrajz szakot kényszer ha­tására vette föl a rajz mellé?- Nem, érdekesnek találtam, és szerettem a földrajzot. A művészi pályához nem volt bá­torságom, ezért fordultam in­kább a művészettörténet felé.- És az ELTE?- Úgy véltem, fontos a szakmai képzés. Kiváló tanáraim voltak.- A művészettörténetben mi érdekli leginkább?- A századelő magyar avant­gárd művészete, talán azért is, mert Vajda Lajos és a kubista- expresszív Szobotka Imre lakó­helyem, Zalaegerszeg szülöttei.- Hogyan váltott át ez az ér­deklődés a kisplasztikára és a kerámiára?- 1984 óta dolgozom Pécsett a múzeumban. 1996 óta szer­vezem e két or­szágos biennálét. Szoros kapcsola­taim alakultak ki az alkotókkal. Új házasságomban társam Nagy Márta kerami­kusművész, akinek köszönhe­tően a kerámiával való kapcso­latom elmélyült.- Ezek a műfajok az iparmű­vészet és a képzőművészet hatá­rán billegnek.- Sok esetben igen. Ezért is szerveztem három éve három helyszínen művészi alkotó szimpóziumot a sótartóról. Cellini műve volt az inspiráló, mely inkább szobor, mint hasz­nálati tárgy. Számomra különö­Sárkány József 1955-ben született Nagykanizsán. Pécsett a Tanárképző Főiskola rajz-földrajz, majd az ELTE művészettörténet szakán diplomázott. A Janus Pannonius Múzeum Képző: és Iparművészeti Osztályának vezetője. Nős, két fia van, Dániel és Péter, s egy (nevelt) lánya, Vera. sen érdekesek az átmeneti ko­rok, a határterületek. Igen nagy szerepe van a művészi kvalitás mellett az alkotói szándéknak.- Nem csökkent az utóbbi időkben a művészet, a művészet- történészek súlya?- Inkább nőtt. Ma a művé­szet újra gazdasági tényező. Akik jól menedzselik magukat, anyagilag is sikeresek. Tíz év alatt sokszorosára nőttek a mű­tárgyak árai, s ebből a művé­szettörténészek is jól megélnek, legalábbis azok, akik galériákat nyitottak, vagy magángalériák szakértői. Ennek sajnos nincs ha­tása a szégyenletes bérű, hatal­mas anyagi és szellemi értéket óvó és gyarapító múzeumi kol­légák életkörülményeire.- Nem fárasztó néha az itteni munka?- Amikor egyre több energi­át kell egyre többször bizonyta­lan kimenetelű harcokra fordí­tani szakmailag fontos célok megvalósításáért, bizony az. És ilyenkor az ember rádöbben, hogy vannak más fontos dol­gok is. Mint például a család. Cseri László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom