Új Dunántúli Napló, 1999. július (10. évfolyam, 178-208. szám)
1999-07-11 / 188. szám
8 ★ EMBERMESÉK ★ 1999. július 11. „Tolókocsiból felállni, egy-ket lépést tenni is csak segítséggel vagy két mankóval tudtam, és azt mondták, örüljek, ha nem fordul az állapotom még rosszabbra...” be. Beszéltem a doktornőjével, érdeklődtem a hogyléte felől. Természetesen tolókocsival mentem be a kórterembe és az orvosi szobába is. Másnap az első utam anyámhoz vezetett, hogy megmutassam neki a gyógyulásomat. Az egész Kadét Józsefné Olga:- Egy évig és nyolc hónapig voltam lebénulva, tolókocsihoz kötve. Lajkó adjunktus úr az utolsó műtét után azt mondta, rajtam már nem tud segíteni. Ő egy aranyos orvos, aki sokszor őszintén beszélt velem. Ha maga nem tud rajtam segíteni, akkor kicsoda? - kérdeztem. Ráfelelte: „Én nem vagyok Isten...” Aztán Kertész főorvos asszony tanított arra: a tolókocsiból hogyan tudok kiszállni, beszállni, az ágyra feküdni, cipőt felhúzni, de semmi jóval nem biztatott. Csaknem négy éve, 1995 októberében Hatvanban, egy karizmatikus keresztény istentiszteleten az első sorban ültem a tolókocsiban. Kicsit késve érkeztünk, a lelkész úr épp a gyógyulásokról beszélt, hogy ha tem vissza a tolókocsiba. Abban a pillanatban mindenem meggyógyult, a lábam, a csigolyáim, a hangulatom, a közérzetem, és még a depresszióm is elmúlt. Fél évre rá egy helyi újság riportot készített velem, és a fotós arra kért, hogy néhány pillanatig üljek be a tolókocsiba. Mondtam neki: dehogyis ülök! Még a lakásból is elvittük a mankókkal együtt, mert felfordult a gyomrom, ha ránéztem. A gyógyulásom után két hónappal a körzeti orvosunk és az ismerőseim noszogatására egy mindenre kiterjedő kontrollvizsgálaton vettem részt. A kezelőorvosaim megállapították, hogy gyógyult vagyok. A csodás gyógyulás előtti napon meglátogattam a hatvani kórházban az édesanyámat, akit a vérnyomása miatt vittek Dr. Lajkó Albert idegsebész adjunktus, János kórház, idegsebészeti osztály: 1980: idegszál-becsípődések miatt injekciókat kap. 1988. augusztus: a lábfeje lebénul. 1988. november: porckorongsérvvel operálom. A műtét során részleges csigolyaív-eltávolításra kerül sor. 1994. február: újabb műtét során a csigolyaívet teljesen eltávolítóm. A porckorongot feltárva nagy méretű, kizáródott és elmeszesedett porcsérvet találok, ezt eltávolítóm, és a porckorongot radikálisan kiürítem. 1994. október: állapota rosszabbodott, teljesen járóképtelenné vált. hiszünk, Isten által meg is gyógyulhatunk. Ez engem nagyon szíven ütött. Annyira szerettem volna meggyógyulni! Borzasztó volt bénának lenni. A szemem csukva volt, a tolókocsiban ülve kinyújtottam a kezemet, és abban a pillanatban olyan érzésem támadt, mint amikor az embert megrázza az áram. Rögtön tudtam, hogy meggyógyultam! Félrehajtottam a tolókocsi lábtartóját, ráálltam mindkét lábamra, és még csak meg sem inogtam. Elkezdtem egyedül le-fel járkálni a teremben, és mikor visz- szafordulva szemben álltam a többiekkel, csak azt láttam, hogy sokan a könnyeiket törölgetik, mindenki felém mutogat, és valaki még tapsol is. Azóta egyszer sem ülcsalád velem jött, Zoli és Géza öcsém, mindenki. Amikor édesanyám meglátott egyedül járni, lépcsőzni, sőt az ő kedvéért még futni is, annyira sírt örömében, hogy abbahagyni sem tudta. A faluban engem mindenki ismert és szeretett, a gyerekek is mindig jöttek: „Olga mama, hadd toljalak.” Nagyon aranyosak voltak, de ez engem megOrszágos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) 1995. 12. 06. Ambuláns kontrollvizsgálat (részletek) Dr. Kertész Györgyi osztályvezető főorvos: „Segítség és segédeszköz nélkül, önállóan járva jelenik meg a vizsgálaton. Mindkét alsó végtagban 5-ös (azaz maximális) izomerő mind a csípő, mind a térd, mind a bokamozgásokat illetően. A reflexek kiválthatóak, kóros reflex nem tapasztalható. Lábujjhegyen állás, sarkon állás hosszan és jól megy. Semmilyen érzészavar a végtagokban nem észlelhető. Teljesen önellátó, hangulata jó, vidám, személyisége kiegyensúlyozott. ” alázott, fájdalmat okozott. Amikor nem látták, mindig sírtam, sokszor nagyon kevés kellett hozzá, hogy öngyilkos legyek. Olyan is volt, amikor már a kezemben fogtam a pengét. Aztán hirtelen eldobtam. Miért vagyok púp a családom hátán? Erős és egészséges asszony voltam, most ahhoz is mások segítsége kellett, hogy vécére menjek, megfüröd- jek... Amikor meggyógyultam, a faluból sokan még a körzeti orvoshoz is elmentek, hogy megkérdezzék: a gerincemet tényleg négyszer műtöt- ték-e, tényleg nyomorék voltam-e, merthogy ők ezt nem hiszik. Az orvos mindent elmondott nekik, és ezután sokan kezdtek hinni Istenben. Kadét József, Olga férje:- Akkor kedden, amikor megérkeztünk, már nem nagyon volt hely a teremben. Mi éppen hárman voltunk, mert Hajni, a nagylányunk is velünk jött. Leültem a szélső székre, a feleségemet a elkezdtek sírni... Ő nem látta a saját járását, de én igen. Kérem szépen, lehet, hogy rossz a hasonlat, de úgy ment, mint a cirkuszos lovak. ElegánDr. Molnár Attila orvos, dr. Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos, dr. Gáspár Judit pszichiáter főorvos: „Vélemény: a beteg teljes kortörténetét és betegségének jellegét, valamint annak következményeit (depresszió, neurózis) figyelembe véve a vizsgálatunkon megállapított teljes tünet- és panaszmentessé válás a betegség természetes lefolyásaként nem értelmezhető. ” kocsival odahúztam magam mellé, Hajni meg a hátunk mögött ült. Egyszer csak a lányom megbökött, azt mondta: „Apu, apu, figyelj!” Jobbra néztem, és láttam, hogy az asszony a tolószék előtt áll, két keze az ég felé és mosolyog. Aztán meg elindult előre. A hátunk mögött néhányan san, egyenes tartással, a fejét föltartotta, a lábait szépen és könnyedén rakta, mint azok a balet- tos lovak, akik táncolnak a porondon. Utána még három-négy napig minden pillanatban a háta mögött voltam, és vártam, hogy mikor esik el. De nem esett el. Egyszer sem a gyógyulása óta! Pedig fut, lépcsőzik és pa- lántázni jár... Dr. Lajkó Albert adjunktus:- Sokszor kezeltem, négyszer operáltam Kadétnét. Amikor már gyógyultan beszaladt hozzám a kont- rollvizsgálatra, nagyon megrökönyödtem, ugyanakkor örültem is. Csak azt tudom elismételni, amit a kollégák a zárójelentésben leírtak. A műtétjeit ismerve, ezt a totális gyógyulást orvosilag nem tudom megmagyarázni. Kadétné azt mondta, őt az Isten gyógyította meg. Isteni beavatkozás élményeként élte meg a történteket, amit nem cáfolhatok meg... Mi nem tudtuk meggyógyítani, viszont most teljesen ép és egészséges. Én orvos vagyok, aki nem hisz a csodákban... Pedig ez a gyógyulás oda sorolható. Tihanyi Péter fám Az utcán találkozott Bíró Ica a tündérrel. Volt szeme, hogy észrevegye, mert álruhában mutatkozott; középkorú, székely asszonynak álcázva bóklászott a fővárosban. Azt sem tudta, hol hajtsa le a fejét. A manöken azonban megsajnálta, és megszólította. ■jurta®" Kiskegye skönyvtára * i f
