Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1999-03-06 / 64. szám
6 Dunántúli Napló Tudósítás A Dunántúli Napló Székházavatójáról 1999. március 6., szombat Gratulálok ahhoz is, hogy új otthonba költöztek Páva Zoltán (balról), Komló polgármestere, dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke Munkatársak, kollégák az avatóünnepségen A Mecsek Fúvósötös az avatáson „A szerkesztőségbe viszont mindig szívesen megyek” Göncz Árpád köztársasági-elnök székházavató ünnepi köszöntője Kedves Barátaim! Szeretettel és tisztelettel köszöntőm valamennyiüket, akik itt jelen vannak a Dunántúli Napló székházavatóján. Istennek hála: nem érzem magam itt idegennek, mert sok kedves ismerős arcot látok. Ha az ember ismeretlen helyre érkezik, új helyre érkezik, akkor érzi magát otthonosan, ha talál szemet, amelyikbe bele tud nézni, és ha visszatükröződik azon a szemen a mondanivalója. Azért be kell vallanom: furcsa nekem, hogy most már nem ott van a szerkesztőség, mint ahol korábban volt. Ott életemben többször is jártam, és meleg emberi beszélgetések emléke fűz hozzá. Nagyon közel volt a központhoz. Mindig jólesett odamennem. Ha kilépett onnét az ember, pillanatok alatt bent volt a város szívében. Ha pedig belépett a szerkesztőségbe, akkor meg benne volt a világ szívében. Vagy legalábbis a mi Dunántúlunk szívében. Amikor az új székház folyosóin, termeiben jártam, többször is megütötte a fülemet az kifejezés, hogy itt folyik a gyártás. Ez borzasztóan meghökkentett engem, mert az emlékek alapján az én tudatomban még az ólomszag és az öreg nyomdász mind hozzátartozott az újság előállításához. A gyártáshoz, amely hajdan még kifejezetten kisipari munka volt. Harminc méterem volt, hogy gondolkozzam ezen a kifejezésen: hogy gyártás. És ennek a távnak a megtételéhez szükséges idő kellett ahhoz, hogy megbéküljek vele. A lap előállítása voltaképpen valóban gyártás. Az utolsó stádiuma pedig ennek a folyamatnak az, amikor az újság utcára, vagy közvetlenül az olvasóhoz kerül. Az már a kész terméknek a forgalmazása. Marketing is szükséges hozzá, és minden más, amit a gyártás szóba belefoglalunk. Csak éppen mi, újságolvasó emberek - mert én már elég messze elszakadtam az újságkészítéstől - elsősorban a nyersanyagot nézzük. És a nyersanyag az, ami a világban történik. A nyersanyag a hír. Úgy gondolom, a hírt gyártani nem lehet. Csak formázni, felnagyítani vagy kicsinyíteni, tehát az ösz- szes gyártási folyamatnak alá lehet vetni. Miután a hír elkészült az anyagból - és hozzá esetleg a kommentár is -, akkor kerül a fogyasztóhoz. Aki aztán vagy elfogyasztja, és saját magában megemészti, vagy nem. Az is lehet, hogy megfekszi a gyomrát. Azon is gondolkodtam a székházzal ismerkedve, hogy tulajdonképpen milyen is egy vidéki lap. Ha én egy vidéki lapnak a szerepét nézem, egy tükörhöz hasonlítom az újságot. A valóság tükréhez. Az semmiképpen nem lehet borotválkozótükör, amelyben csak önmagát látja az ember. De nem is lehet akkora tükör, amelyben elvész az ember. Tehát a lapban mindenképpen az ember, mégpedig a helyi olvasó arcvonásai kell, hogy visszatükröződjenek. De a hátuk mögött - nem elnagyoltan, hanem fölismerhetően - ott kell lennie a világnak is. A világ átfogható képe és előtérben a saját arckép: együtt ez jelenti a lapot. Ez az, amit önöknek a híranyagból le kell gyártaniuk. Az állandóan változó önarcképet, ami fiatalodhat, öregedhet, csú- nyulhat, szépülhet; és mögötte a világot, amely maga is - de lassabb mértékben - folyton változik. A munka gyönyörűséges, mert a híranyag először szóvá változik át, és a szó újsággá. Egyrészt ellenáll a faragásnak, másrészt, ha az ember tisztességesen faragja, akkor hűséges képet ad. Am rettenetesen torzíthat is. Ennek következtében a gyártás anyagának a kezelése az, ami technológiai ismereteket, és a technológiai ismeretek mellett az „anyag” lényegének, a helyi embernek és környezetének a teljesen biztos „kezelését” és ismeretét igényli. Ezért megítélésem szerint a vidéki lap fontosabb, mint az országos, mert abban valami módon - bárhogyan igyekszik - elmosódik az egyénnek a képe, túlhangsúlyozódik a táj, és akkora súly kerül a tárgyra, amitől elvész az ember és beleolvad a tájba. A kettőnek az egyensúlyát kell a vidéki újságban megteremteni. Ha ez sikerül, akkor barátjuk lesz az olvasó. Mert minden terméket, ezt is, fogyasztó - ez esetben az olvasó - számára készítjük. És mint minden terméknek, ennek is rendkívül megbízhatónak kell lenni. Mert ha elromlik akár az anyag, akár a szó, amelyből készítjük, akkor utána használhatatlanná válik a végtermék. És akkor minek újságírónak lenni? Akkor valamilyen módon megcsúfolja az ember a valóságot, megcsúfolja az Embert. És hadd tegyem hozzá: megcsúfolja magát is, és a maga szakmai tisztességét. Istennek hála, ez az újság - immár 50 esztendőnél hosszabb múltjával - nem ilyenre szolgált példákkal. Ez a fél évszázad, persze, rendkívül változó múlt, hiszen egy lap ugyanúgy és ugyanazt éli át, mint amit az ember. Egy vidéki lap ugyanazt éli át, amit egy város, vagy egy régió, vagy egy táj. Ötven esztendő nagyon hosszú idő egy újság életében. Nyugodtam mondhatom: történelem. Ehhez is gratulálni szeretnék, és ahhoz is, hogy több mint 25 esztendeje immár teljes a profiljuk, tehát vasárnap is megjelennek, vagyis a hét minden napján, így a magukra vállalt teher még nagyobb, mert a vasárnapi szám különszám: hétvégi családi olvasnivaló és családi szellemi táplálék. Gratulálok ahhoz is, hogy új otthonba költöztek. Lehet, hogy az egyik szemem sír - mert a megszokott régebbi helyükre már hiába megyek be. Mert meg kell mondanom: semmiféle hivatalba, bíróságra bemenni nem vágyom. A szerkesztőségbe viszont mindig szívesen megyek. Ha tehát a szükség nem kényszerít rá, már semmi esetre nem térek abba a régi házba. Itt viszont első pillanatban otthon éreztem magam, mert színes, mert világos, mert kedves arcok vesznek körül, mert örülnek az új otthonnak. Szívemből kívánom: székházukat tegyék ténylegesen otthonná, és az ábrázolt világot is tegyék otthonossá az olvasóik számára. Ehhez kívánok én Önöknek szerencsét és erőt. És Isten áldását munkájukra! ▲ ti
