Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1999-03-27 / 85. szám
18 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. március 27., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Építészek tárlata. Két fiatal pécsi építész, Horváth András és Patartics György munkásságát bemutató tárlat nyílik a Pécsi Kisgaléri- ában április 1-jén 17 órakor. A május 2-áig látogatható kiállításon dr. Tóth Zoltán területi főépítész mond bevezetőt. Warlock-hangverseny. Pécsett a Művészetek Házában március 29-én 19 órai kezdettel a Pécsi Szimfonikus Zenekar ad hangversenyt Howard Williams vezényletével. A műsorban Bartók és Warlock művei szerepelnek. Színjátszó fesztivál. Alternatív egyetemi színjátszó fesztivál nyílik március 29- én 14 órakor a Pécsi Kulturális Központban dr. Visy Zsolt helyettes államtitkár bevezetőjével. Az április elsején záruló fesztiválon a pécsiek mellett szegedi, debreceni, szombathelyi, veszprémi felsőfokú iskolák színpadai lépnek fel a Bóbita Bábszínházban, a PNSZ Stúdió Színházában, a Janus Egyetem Színpadon és a Janus Klubban. Hóvirágimnep. A Parti Galériában Bohumil Hra- balra emlékezve, rendhagyó jelmezes bált rendeznek születésnapján, március 28- án, amelyre az író szellemiségét megidéző műveket várnak képző- és iparművész rajongóitól, írásművészete tisztelőitől, és egy-egy csokor hóvirágot is. A bál 19 órakor kezdődik. Zenés irodalmi délelőtt. A Pécsi Nyugdíjas Egyesület szervezésében március 29-én 10 órakor „A lélek egészsége” címmel zenés irodalmi műsor lesz a Kon- zum Áruházban a Nyugdíjas Pedagógusok Barátság Kórusa fellépésével. Országos fotótárlat. Március 28-án 11 órakor Pécsett az 508. sz. Kertvárosi Szakképző Iskolában fényképész szakmai nappal, előadásokkal egybekötött Országos Középiskolai Fotókiállítás nyílik. Egy hónapon át látogatható. A horror mint létszükséglet A hatvanas években kopogtatott be hozzánk Belfegor. Egy ország leste a televízió feketefehér képernyőjén, mikor bukkan fel ismét a Louvre termeiben, ha leszáll a sötét. Ismét láthattuk a Gázlángot, a Pszi- cho-t, ma pedig már csak egy gombnyomás a televízió holdkóros szédületében, és akár százával támadnak fel a hullák, kísértenek szellemek, ha borzongani vágyó lelkünk úgy kívánja. Dühödten jósolunk világvéget ennek a szellemnek, amely morbiditást és a gonosz jelenlétét sugallja; gyermekvédő ligák tiltakoznak. A kereskedelmi televíziók markában pedig „kuncog a fillér” - méltán hivatkozhatnak arra, hogy tömeges fogyasztói igényt elégítenek ki. Létszükségletünk lenne a félelem, amelytől szabadulni igyekszünk?-Amit a pszichológia félelemnek nevez, az már a szorongás redukciója - mondja dr. Kézdi Balázs pszichológus (kis képünkön), a JPTE tanszékvezető tanára. A tárgytalan, irány- talan szorongás az, amely paradox módon ugyan, de alapvető emberi szükséglet. A félelemnek már van tárgya. A szorongásnak nincs - de a túlélés, a fennmaradás szempontjából alapvető készenlétre kényszerít, amely az embert mint természeti lényt alkalmassá teszi a védelemre, a támadásra és a menekülésre. Antropológiai lényegünkhöz tartozik. A magyarban a szorongás szavunkhoz - félreérthetően - sajnos, csak negatív képzetek kapcsolódnak.-Kétségtelenül vannak kóros formái is, amit az individuum úgy próbál elviselhetővé tenni, hogy a szorongást konkrét dologhoz köti. Ez természetes reakció. A nyelv, a kultúra - a szimbolikus gondolkodás eszközeként is - végső soron azért jött létre, hogy megteremtse ehhez a túléléshez a feltételeket. Az ember úgy természeti lény, hogy egyben kulturális is. De a szimbolikus gondolkodásért nagy árat fizetett. Tudatában van az időnek, s így van haláltudata is. Amióta ember él a földön, ez a haláltudat szorongást indukál. Mások halála a mi halálunk lehetőségét is előhívja. És már ott is vagyunk a horrornál. Ez valamilyen formában mindig is az emberi kultúra, a folklór része volt a haláltánc, a rítusok formájában.-4 keleti kultúrák „meghittebb” viszonyban vannak sárkányokkal, hüllőkkel, melyektől mi annyira irtózunk. Honnan ez a félelem, amikor a „sárkányok” évmilliókkal ezelőtt kipusztultak?-Elképzelhető, hogy létezik genetikusán kódolt félelem is. De a zsidó-atlanti kultúra tulajdonképpen kelepcébe esett annak hangsúlyozásával, hogy az ember racionális lény. A felvilágosodás után végig azzal küszködtek, hogy mit kezdjenek az irracionálissal. Az egyik tétel szerint fejlődünk - ellentétben az ember megjobbítha- tatlanságának tételével. A fejlődés eszméjére ma is háborúk, rasszizmus - vagyis irracionális viselkedésmód - felelnek. Amikor az egyes ember a horror felé fordul - irracionális világát érvényesíti. A horror mindig kegyetlen, szadista, végzetszerű - feloldás, katarzis nélkül. Azért is fordul felé, hogy rosszul elfojtott hasonló vágyait kiélje. Korábban ezeknek az élményeknek a megszervezése társadalmilag jelentős, funkcionálisan fontos eseményekhez kötődött. A karneválok, farsangok is ezt szolgálták. Ezeknek az élményeknek a kiélésében, feldolgozásában a mai ember gyakran egyedül marad. A film, a video gyárt ehhez kliséket, amely egy pasz- szív befogadóhoz jut el. Egy indonéz szigeten úgy siettek a karácsonykor érkező európai turisták kedvében járni, hogy egy keresztre feszített Mikulással fogadták őket... A horrorban a halállal szembeni tökéletes tanácstalanságunk is kifejeződik.-Egy elképzelt „normális" társadalomban nem is volna szükség horrorra?- Biztosan nem.- És az Andersen- és Grimm- mesét hallgató vagy olvasó gyereknek?-A gyerekekben részösztönök működnek. A mese szörnyűségeit nem úgy élik meg, mint a felnőttek. Egyrészt tudják, hogy mesét hallanak, másrészt azért van szükségük történetekre, mert nekik még nincs történetük, amellyel az önreflexiójukat elmélyíthetnék. Az olvasás, és az olvasás révén a fantázia működtetése egyébként is a személyiség fejlődésének egyik alapvető feltétele, serkentője. Bóka R. Amphitryon Heinrich von Kleist drámájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban „Fekete éjben, mintha tízezer / ölnyire süllyedt volna a világ, / Bandukoltam hazafelé” - meséli Sosias, a szolga urának, kétségbeesetten próbálván mondatokba foglalni az el- mondhatatlant, s ezek a szavak akár a pécsi előadás mottójaként is értelmezhetők. Vigasztalan sötétség borul a parányi, síremlék nagyságú játéktérre. Lent vagyunk, lent, valami iszonyú mélységben, ahol a szereplők egy ismeretlen erő hálójában vergődnek. Nincs hova menni, nincs haza, semmi sincs. Lobognak a gyertyák, míg aztán az előadás végén Merkúr, ez az ördögi lélekvezető, fölényes-könyörtelen mozdulatokkal kioltja a lángokat. Vége az alvilági ceremóniának. Amit a Szobaszínházban láttunk, az a megsemmisülés lélektana. „A sátán igazi műremeke”, ahogy Amphitryon mondja Szabó Lőrinc fordításában, amit Jupiter, „a hazugság pokoli szelleme” hozott létre. A hős, a thébai hadvezér, egy számára ismeretlen erő csapdájába zuhant, de azt határozottan tudja, hogy megjelent az életében valaki, aki, mint mondja, ,Jd akar űzni a városomból, / Ki hitvesem szívéből, a világ / Emlékezetéből, és ha tehetné, / Kiverne a saját öntudatomból”. Tehetné? Teheti. A gyertyák kialszanak. Hol vagyunk már attól a hívő lélektől, attól az ártatlan és jóhiszemű pillantástól, amellyel Thomas Mann szemlélte a művet, kedves drámáját, még 1926-ban, s ma már úgy tűnik, nem is hetven, inkább hétszáz évvel ezelőtt. Ő még érzékelte a szöveg derűs misztikáját is, s megértette azt a játékos leckét, amelyben Isten részesítette Amphitryont, az a Jupiter, aki lemondó és ajándékosztó győztesként távozik a hős hajlékából. Kleist műve, ez a Moherétől elorzott, zavarba ejtően modem szöveg olyan, akár egy talányos, kettős perspektívájú portré: harmonikus arc tekint reánk, ám hirtelen elmozdulnak a kontúrok, s máris egy démoni figura mered felénk. Olyan ez a dráma, mintha két hangot hallanánk egyszerre. Annak a katartikus misztériumnak ünnepélyes zengését, amelyre Thomas Mann hívta fel a figyelmet, s azt az ördögi, deformáló beszédmódot, amelyre a mai értelmezések támaszkodnak. És bár én, nem titkolom, olyan összetett interpretáció híve lennék, ahol domináns szólamhoz jutna a katartikus elem (ennek jelenlétét a teljes szöveg határozottan igazolja számomra), elismerem, hogy Hargitai Iván destruktív olvasatának is van létjoga, különösen akkor, ha az általa rendezett előadás tudatosan és határozottan meghúzott textusát vesszük alapul. Az előadást egységesnek tartom, sőt ennek az évadnak alighanem ez a legátgondol- tabb és legkövetkezetesebben megmunkált produkciója e falak közt, ám hangszerelése, éppen szigorúsága következtében, szegényebb, mint a daGráf Csilla és Fillár István FOTÓ: MÜLLER ANDREA rab belső zenéje. Hargitai nem torzít, mert magából a szövegből bontja ki a kiűzetésnek azt a komor folyamatát, amely Amphitryon sorsában végbemegy, de leegyszerűsít valami bonyolultabbat, mert csak ezt a komor szólamot hallja meg a füle. Számomra úgy tűnik, hogy ez a koncepció, a szolgák kivételével, bábszerűvé teszi a figurákat. Fillár István merev arcú Jupiteré önző és hiú, aki kizárólag magával van elfoglalva. Rázga Miklós felnyírt fejű Amphitryonjáról pedig elhiszem, hogy bátor katona, ám Kleist hőse ennél összetettebb jellem. Gráf Csilla Alk- menéje is „féloldalas” figura a szememben: megalázott asszony, akit végül hanyagul visszalöknek a férje mellé, holott Héraklész leendő anyja is egyben. A szolgák plasztikusainak és életszerűbbek: különösen Füsti Molnár Éva, akinek józan és életerős Cha- risa az előadás legjobb alakítása, de Stenczer Béla tömzsi kis Sosiasa is eleven figura: elszenvedett néhány ütleget, de azért továbbra is kívánja a káposztát sült kolbásszal. Pedig Bajomi Nagy György lárva arcú Merkúrja asszonyával együtt őt is alaposan próbára tette. Lehet, hogy a káposztában életerő lakozik? Nagy I. Futnak a képek filmjegyzet „Shakespeare szent fájából édes ereklye” Az ifjú Shakespeare: Joseph Fiennes Shakespeare-ről, az íróról sok mindent elmondtak már, ennek egy része lehet, hogy igaz. Az emberről ellenben, akit e névvel jelölünk, néhány életrajzi adat kivételével szinte semmit sem tudunk, amit bizonyosságként könyvelhetnénk el. Ezért aztán ki-ki saját elképzelésének megfelelően alakíthatja kedvenc írójának portréját. Már szinte annyi alakmása létezik, ahány emléktárgy: dohány lenyomó, puncsmeregető, fogpiszkáló, pikszis és kupa készült abból a szederfából, amelyet állítólag még a költő ültetett házának kertjében. Hatalmas fává nőhetett ez a csemete, nem kétséges, merthogy többszáz efféle csecsebecse kikerült belőle. De hát lehet-e kételkedni e termékek hitelességében, mikor a legszebbekbe még egy verssort is belevéstek bizonyíték gyanánt: „Shakespeare szent fájából édes ereklye”. Némulj el tehát akadékoskodó értelem! Legalább ennyire hiteles az a „kegytárgy” is, amit Szerelmes Shakespeare (Shakespeare in Love) címmel John Madden rendező formált a neves drámaíró, Tom Stoppard közreműködésével, igaz, nem a legendás szederfából, hanem magukból a művekből. Feltételezték ugyanis, hogy a nagy angol bárd ízig-vérig romantikus költő volt, aki személyes élményeit írta meg drámáiban, és ha ez igaz, akkor, mondjuk, a Rómeó és Júlia szövegéből holtbiztosán visszakövetkeztethetünk egy édesbús szerelmi románcra, amely az ifjú költő és.. . ki is?, persze, Viola De Les- seps között szövődött, miközben a társulat éppen bemutatóra készülődött. Vagyis visszajutottunk a szederfához. Szóval mese? Dehogy. Színigaz f Nem azért, mintha mindez megtörtént volna, hanem mert ez a rendkívül szellemes és elragadóan bájos film képes elhitetni velünk, hogy akár meg is történhetett. De ha nem, az sem baj. A vásznon így van, és kész. Ebből fakad a varázslat, és abból, hogy a film egy percig sem titkolja: romantikus mesét látunk, kosztümös kalandokat, mámoros csókot, párbajt, sok humorral. Ám mivel minden a Rómeó és Júlia előadása körül forog - miközben Will és Viola valami hasonlót él át, merthogy az élet követi a költészetet - az áradó poézis megemeli a képeket, amelyek aztán röpülnek, szállnak a magasban, hogy aztán játékosan visszabukfencezzenek a földre. Remek mozi, amelyben mindenki meglelheti a kedvére valót. És ritkán láthatunk ennyi jó színészt együtt, akik egy rangos európai filmiskola hagyományait követik. Gwyneth Palt- row-t Viola szerepében (nagy tehetség s még szép is!), Judi Dencht Erzsébet királynőként, a szerelmes Will alakítójaként Joseph Fiennest, s mind a többieket, a dadogós Prológusig bezárólag. Mindenki a helyén van, teszi a dolgát, s közben még egy korhű Rómeó és Júlia előadást is láthatunk. Ennyi csak elég, hogy hálával és kalaplevéve gondoljunk arra a szederfára. Nagy Imre
