Új Dunántúli Napló, 1999. február (10. évfolyam, 31-58. szám)
1999-02-27 / 57. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. február 27., szombat Hírcsatorna Tízéves a „Forma 1”, Pécsett az Ifjúsági Ház tíz éve Rovó Attila vezetésével megalakult tánccsoportja, a „Forma 1” ma 18 órakor „Táncőrület” címmel tart gálaestet a házban. Zongoraest. A pécsi Művészetek Házában hétfőn 19 órakor Bogányi Gergely zongoraművész ad hangversenyt Liszt műveiből. Filmakadémia. Az „Új Hullám” filmklub ma 10 órakor Pécsett a Dominikánus Házban a képiség új lehetőségeiről rendez beszélgetést. 13 órától az Apolló Klubban Bódy Gábor, Szirtes András és Tímár Péter műveit vetítik. Új folyóirat. A Kárpát-medence fiatal magyar irodalmát reprezentáló folyóirat, „Az irodalom visszavág” mutatkozik be kedden 18 órakor a Művészetek Házában. Az est vendégei: Tomkiss Tamás fő- szerkesztő, Janox, Haklik Norbert, Hajnal V. Csaba és Zelei Miklós. Pécsett, a Lotz K. n. 13. alatti szalonban láthatók dr. Futó László szín-térhatású művei. Minden kedden 15- től 18 óráig. A mohácsi vésztől a Az elmúlt tíz év, úgy tűnik, még kevés volt ahhoz, hogy erős megyei identitást alakítson ki. Kincses Baranya most is „arculatra” vár, még akkor is, ha egyes mikrorégiókat tekintve ígéretes fejlődésnek voltunk tanúi. A továbblépés érdekében most megyei kulturális fejlesztési koncepció készül. Baranya az ország többi vármegyéje között elsőrangú helyet foglal el, legalábbis így volt ez még az első pécsi útikatovábbra is kérdés, hogy a megye vállaljon-e gondoskodó, segítő szerepet, vagy a „hagyjuk a dolgokat a maguk útján Idegenforgalmi Központ, valamint a Művészetek Háza ellátja jól megfogalmazott feladatait. A kifelé mutatott kép azonban a megye nyolc kistérségétől is függ, ezek pedig eltérő ütemű fejlődést mutatnak. A pécsi mellett a siklósi, a mohácsi és a pécsváradi feljövőben van, a szigetvári és a kornál pécsváradi leányvásár a fiatalabb korosztályt is vonzó rendezvény fotó: wébeht. lauz szerint. Ma ez a megye 4487 négyzetkilométernyi területen fekszik. Több, mint 300 települését közel 400 ezer ember lakja. Természeti kincsei, mediterrán éghajlata mellett tudományos élete, alkotóművészei, történelmi és építészeti emlékei teszik a többi megye közül is kiemelkedővé. Az egyébként is szűkösen finanszírozott kulturális területen menni” elvet gyakorolja. Az is kétségtelen, ahhoz, hogy Baranya megőrizze régiós vezető szerepét, és az Európába igyek- vés erőltetett menetében se maradjon le, szüksége van saját, jól felismerhető arculatra. Kérdések órája Az öt nagy megyei intézmény, a Múzeum, a Könyvtár, a Levéltár, a Művelődési és az lói stagnál, a sásdi és a sellyei az erőfeszítések ellenére is csak kis lépésekben halad. Persze a lemaradó terület is a megye része, bár éppen az Ormánság és a Hegyhát esetében tapasztalat, hogy ott, ahol a legfontosabbak lennének a beruházások, alig akad bátor vállalkozó. Nemrég kulturális intézmények, egyetemek, egyházi képviselők részvételével műhelyművészetig beszélgetést hívott össze a megyei közgyűlés alelnöke, Bokor Béla. Ezernyi kérdés merült fel az intézmények új formákat felmutató együttműködéséről, a kisrégiók, régióközpontok szerepének tisztázásáról, a kulturális vállalkozások és a kulturális turizmus kapcsolatáról, a tudományos és más értékek védelméről, a kisközösségek és a civil szervezetek szerepéről a megyei kulturális koncepcióban. Több résztvevőnek máris határozott elképzelései vannak. Még a volt járásoknál is kisebb térségekben és ottani körzetközpontokban kellene gondolkodni Köveskuti Péter szerint, aki a mohácsi művelődési központ igazgatóhelyettese. Saját területükről szólva a történelmi múltra emlékező események sorát emeli ki, a vagy százéves II. Lajos ünnepséget, az 1976 óta az emlékparkban rendezett megemlékezéseket, a busójárást természetesen, s a felújított, de máris sok érdeklődőt vonzó Nepomuki Szent János ünnepet. Az egykori nyári színházat talán már nem lehet visszahozni, de az olyan művésztelepet érdemes, mint amilyen a két világháború között a Glatz Oszkár-féle volt, Kolbe Mihály, Kelle Sándor, Mar- tinszky János részvételével. Sikeres mikrorégiók- A siklósi kistérségben a borút, az alkotótelep, a harká- nyi gyógyvíz adott, de Pécsvá- radot és környékét is zarándok- hellyé lehetne tenni, mint az egyetlen baranyai Szent István- i emlékhelyet. Szigetváron is ott a Zrínyi ünnepség, a vár, az amatőr filmfesztivál. Általános probléma, és nemcsak reklamírozási kérdés, hogy a megye értékeit kevéssé ismerik a megyehatárokon túl. Gyakori panasz, hogy az ön- kormányzati vezetés nem azonosul a polgárok ünnepeivel, s nem adnak olyan példát az egész közösségnek, mint mondjuk Ausztriában vagy Francia- országban, ahol a polgármester személyes jelenlétével ad hangsúlyt a kulturális eseményeknek. A mostani ínséges időkben azon is el lehetne gondolkodni, a turistacsalogató rendezvényeket szervező intézményeket a vendégekből élő szállásadók és kereskedők milyen módon tudnák támogatni, az iparűzési adóból felajánlható rész mellett. Európai színvonallal A prioritásokat fontos kijelölni Pál Zoltán szobrászművész szerint. Ez a finanszírozást is befolyásolná, hiszen igazából a pénz fölötti döntés számít, mert az elosztási elvek határozzák meg, jut-e valamire támogatás vagy sem. A Siklósi Alkotótelepek igazgatója úgy véli, az értékek versenyében lesznek vesztesek is, de azt tudni kell, hogy a magas kultúra olyan, mint a tudományban a kutatás, vezet és irányt ad. A kulturális szférában is kell a kockázatvállalás, erre az alkotótelepek is jó példa, hiszen a műhelyeket piaci módon kell működtetni, a szim- pozionokkal ugyanakkor a színvonalat is biztosítani lehet. Annyi biztos: akkor lesz jó polgárnak lenni Baranyában, ha politikai csatározásoktól függetlenül közös cél lesz a megye megtartó erőinek gyarapítása. Hodnik Ildikó Gy. az álomgyilkosra Krasznói Klára, Bódis Irén és Barkóné Bereczky Júlia a darab nyitójelenetében fotó: Tóth László Halál Vajon mit látnának a színészek, ha a televízió képernyőjén át valóban beleshetnének az életünkbe? Talán csak ülnénk, és bámulnánk egymást meredten, és lassan elmosódna az az amúgy is hártyavékony határ, mely a fikciót a valóságtól elválasztja. A realitás bomlik szét Erna, Gréte és Mariedl hétköznapi életében is Wemer Schwab Elnöknők című darabjában, melyet a Pécsi Harmadik Színházban Vincze János állított színpadra. Érdekes színpadra, hiszen a díszlet a Kvartettből már ismerős, a szereplők a tévé „fekete dobozában” ülnek, maguk is televíziózva. A 18-i premieren kiérlelt, átgondolt, kis részleteiben is aprólékosan kidolgozott előadást láttunk, melynek vonatkoztatási rendszere jóval túlnő egy kamaradarabnyi történésen. Ä színes tévé megünneplésére összegyűlt három takarítóasz- szony világában fő kérdés a szenny és a tisztaság valós és átvitt értelmű viszonya. Ezek a nők jövő nélküli emberek, elzárva a társadalmi felemelkedés elől, s a lehetőség elől, hogy tettben vagy utódban nyomot hagyjanak a világban. Egyéni mitológiák, hazugságok színesednek a magukról egyre inkább harmadik személyben beszélő nők világában, a kivetítések egyszerre groteszkek, ironikusak és fájdalmasak. Hogy büntetlenül nem lehet elrabolni mások álmát, arra a horrorba hajló befejezés mutat rá, a médiaterror fogságát is jelző záróképpel. Bódis Irén (Erna), Barkóné Bereczky Júlia (Gréte) és Krasznói Klára (Mariedl) karakteres figurákat alkot. Erna vallásos igavonó, Gréte élveteg delnő, Mariedl kissé félkegyelmű mártír. De ez persze, csak a héj, hiszen a három színésznő szinte csordultig tölti a szerep kínálta formát az érezhetően rendkívül mélyen átgondolt alakítás segítségével. Nehezen lehetne bárkit is kiemelni. Bódis Irén erőteljes, eszköztelen játéka, Bereczky Júlia harsány és árnyaltan ironikus megközelítése, Krasznói Klára fanatikus átéltsége egymást erősíti, miközben utóbbinak azzal is meg kell küzdenie, hogy az előadás jelentős részében a közönségnek háttal játszik. Az előadás érdekessége Szilágyi Mária és Parti Nagy Lajos fordítása. Sikerült ugyanis olyan nyelvi közeget teremteniük, mely egyszerre jellemzi az elnöknők saját törvények alapján teremtett világát, s az egyre primitívebbé váló nyelvi kommunikációs formákat. Hodnik Ildikó Gy. Lengyel plakát a kisgalériában A világhírű lengyel plakátművészet egyik legkiválóbb képviselőjének, Roma Ka- larus grafikusművésznek a műveiből nyílt kiállítás tegnap a Pécsi Kisgalériában. Kalarus a Katowicéi Képzőművészeti Főiskola professzora, főként színházi előadásokat, filmeket, kiállítások beharangozó plakátokat készít, színes egyéniség, akinek a képi motívumrendszerében az erotika fontos szerepet kap. A március 28-áig látogatható tárlatot Európa egyik legismertebb plakátgyűjtője és művészettörténésze, Krysztof Dydo, a krakkói Galeriu Plakatu vezetője és tulajdonosa nyitotta meg. FUTNAK A KÉPEK FILMJEGYZET Prolongált ostromállapot Tíz évvel ezelőtt Fukuyama immár alapkönyvnek számító művében még arról beszélt, hogy a kétpólusú világ megszűnésével és a liberális értékrend egyetemessé válásával lényegében véget ér a történelem. E felfogással többen vitatkoztak, mondván, hogy a korábbi szembenállás helyett valami új konfliktus válik majd a história ,Jiaj- tóerejévé”. Most Huntington azt fejtegeti, hogy a jövő századot szerinte a kultúrák, illetve civilizációk harca fogja meghatározni, a nyugati értékrend és az iszlám máris összebékíthetetle- nül áll szemben egymással. Edward Zwickről nem tételezem fel, hogy különösebben foglalkoztatnák teoretikus kérdések, sőt biztos vagyok abban, hogy Fukuyama és Huntington dacára ő nyugodtan alszik, de tény, Szükségállapot „The Siege, (vagyis Az ostrom) című filmje olyan politikai thriller, amely a terrorizmusról szól, pontosabban: fanatikus arab különítmények New York-i garázdálkodásairól. Korrekt módon, ám kissé fantáziátlanul elkészített akciómozi, amely a téma időszerűségét, sajnos, nem társítja az elbeszélés módjának újszerűségével, aminek következtében a filmbeli arabok végső soron lehetnének kínaiak vagy latin-amerikaiak is, és nem nagyon különböznek az egykori oroszoktól sem. Olyan ez a film, mint amikor egy közepes diák nekidurálja magát, hogy megmutassa, mire képes, és csakugyan lesz valami a dologból, amire az ember azt mondja, elnyomva néhány ásítást, hogy jó, jó, de hiányzik a „spiritusz”. A dramaturgia iskolásán szabályos: előbb egy kis merénylet, azután egy nagyobb, még nagyobb, végül az FBI két tisztje (kettő!) megfékezi a robbantót (egyet, mert több, úgy látszik, nincs, hálistennek). A színészek is átlagosak. Bruce Willistől már nagyon sokszor láttuk ezeket a gesztusokat, ezt az összehúzott szemű, enyhén gúnyos nézést, legfeljebb csak a parókája változik. Anette Be- ningről sokan mondják, hogy jó színésznő, s én ezt becsületszóra el is hiszem, elvégre már Oscar-díjra is jelölték, de nekem ebben a szerepében eléggé jellegtelennek tűnt, s bizony, nagyon látszik, hogy több évtized háborús konfliktusai állnak mögötte. Denzel Washington a „pozitív hős” alakítójaként most is megbízhatóan játszik, ám a szerepe nincs igazán megírva. Úgy vélem, a tárgyilagosság jegyében hangsúlyozni kellett volna a hős kereszténységét, hogy a vallást ne csupán iszlám fanatikusok képviseljék a filmben. Egyszóval Denzel Washington diadalával az amerikai szabadelvű értékrend legyőzi a fanatizmust, vagyis a Hunting- ton-féle civilizációs paradigma áthajlik Fukuyama elképzelésébe. Vagyis hát mégiscsak vége lesz a történelemnek? Ebben nem vagyok bizonyos. Ám hogy a film véget ér valahogy, az tény. Nagy Imre I 4 £ á f Gárdonyi Tamás „Lőj már!”, kiállja Anette Bening
