Új Dunántúli Napló, 1999. február (10. évfolyam, 31-58. szám)
1999-02-25 / 55. szám
1999. február 25., csütörtök Háttér - Riport Dhnántúli Napló 7 Maga szerint életnek lehet ezt nevezni, uram?- Az anyád hétszentségit, hal- kítsd le azt a rohadt tévét! - üvölti a zárt szobaajtó felé ingerülten a borostás, hiányos fogazató ötvenes férfi. Az indulattól a nyakán kidagadnak az erek. A tévé valamicskét halkabb, a férfi megnyugszik, majd felém fordulva kér egy cigarettát. Rágyújtunk. Olyan mohón szív, mint aki jó ideje nélkülözni kénytelen az olyannyira áhított füstöt.- Tegnapelőtt fogyott el a cigim, .nincs miből venni - kér elnézést. A panellakás konyhája, ahol egy koszos, szakadozott viaszosvászon borítású asztalnál ülünk, ragad a kosztól. Szanaszét a tűzhelyen, a kredencen, de az asztal fal felőli részén is mosatlan edények, tányérok, száraz kenyérdarabkák. A műanyagpadló is ragad a mocsoktól. Mindenütt üres italosüvegek. Még jó, hogy legalább a radiátor ontja a meleget.- Mióta nem dolgozik? — kérdezem, míg újabb cigivel kínálom. Azt is olyan mohón szívja, akár az előzőt.- Mióta is? - töpreng. - Ha jól emlékszem már vagy öt éve. Elhallgat a tévé, nyílik a szobaajtó, erős testalkatú fiatalemberjön ki.-A nagyfiam - bök felé a férfi ő is a napnál fűtő, akárcsak én. Láthatja, most épp nincs műszakunk. A konyhaablakon át látni, odakinn a szél kavarja a havat, szinte éji sötétbe borult az égbolt, pedig kora délelőttre jár az idő. Napok óta téli álmát alusz- sza a nap. Az apa iménti megjegyzése mosolyra késztet, még hogy a napnál fűtők, és épp nincsenek műszakban.-Megdobna engem is egy bagóval? - kérdi a fiú, miközben az egyik székről lerámol néhány szennyes ruhát és közénk telepszik. Hárman pöfékelünk és verjük a hamut egy csikkekkel teli hamutartóba.-Miért lettek munkanélküliek? - folytatom az imént feltett kérdést.- Mert megmondtam a főnökömnek, hogy hová menjen, de mielőbb - néz rám ártatlan tekintettel az apa. Néhány slukk- nyi szünetet tart, arcvonásai megkeményednek. Keserű hangon idézi a nem is oly rég történteket: - Meggyanúsított, hogy elloptam az egyik drága műszert. Még hogy én!? Életemben nem volt enyves a kezem. Azonnal kirúgott. Enyhén remeg a keze. Vajon az éhségtől? A megaláztatása felidézésétől? Az alkoholtól? Mindenesetre kiteszem a csomag cigit és az öngyújtót, gyújtsanak rá amikor csak akarnak.- Az a rohadt szemét - fakad ki a fia. - Amikor apám az esetet követően bement a főnök titkárnőjéhez elintézni a papírokat, meglátta az egyik széken félig letakarva azt a műszert, amit állítólag a faterom lopott el. Az öregemnek uralkodnia kellett magán, hogy jogos felháborodásában ne verje szét se a berendezést, főleg ne a főnök hazug, ocsmány pofáját. Pedig megérdemelte volna.-Úgy kellett lefognom magam akkor is, amikor a főnök hangját hallottam a nyitva hagyott ajtón át. Valakivel telefonon közölte, küldheti az emberét, megvan az állás - idézi fel élete leggyötrelmesebb perceit.-Miért rúgták ki? Ivott? Nem jól dolgozott? - faggattam, mert sehogy sem értettem az egészet.- Csak azóta iszom. Ha van miből. Az ottani másfél évtizedes munkaviszonyomról meg annyit, rendszeresen kaptam prémiumot, sokszor külön jutalmat is. Sosem volt velem baj. Nem értem az egészet. Miért épp az én helyem kellett másnak? Azóta rajtam ül az átok. Csend. Pöfékelünk. A fiú kevésbé megalázó és hazug módon lett munkanélküli. Létszámleépítés. Eleinte járták az állást hirdető cégeket, a munkaközvetítőt, de nem pártolt melléjük a szerencse. A szakmájuk nem keresett. A munkanélküli járadékból még úgy-ahogy megéltek, aztán az is megszűnt. Maradt az önkormányzati segély.- A lakbért és a távfűtést néhány éve nem fizetjük. Nincs miből - mondja beletörődve az apa.- A gázra, a villanyszámlára valót még összekaparjuk valahogy. Ezeket azonnal kikapcsolnák, ha nem fizetnénk - veszi át a szót a fia.- Alkalmi munka legalább akad néhanapján ? - kíváncsiskodók.- Legutóbb a múlt hét elején jött be nekünk egy kétnapos meló. A zsebbér tegnapelőttig tartott. Csütörtök van. Még megtudom, a férfi derék, rendes asszonya hat éve halt meg rákban. Mutatják a lakásban róla készült fényképét. A háttérben rend és tisztaság honol. Most meg?- Csak ő ne ment volna el! - szakad ki a fájdalmas sóhaj a férfiból. Látom, a fia is hasonlóra gondol.- Maga szerint életnek lehet ezt nevezni, uram? - szegezi nekem az apa a kérdést. - Legalább valami rendes munkánk lenne. Az értelmet, célt adna. így meg szép lassan csúszunk le a lejtőn, s ki tudja hol van még a gödör alja? Elköszönök. Szándékosan az asztalon felejtem a cigarettacsomagomat és az öngyújtót. Ha beosztják, talán holnapra is jut belőle kettőjüknek. Kint még mindig éj sötét az ég, kavarog a hó, vacogtató a hideg. Legalább a nap kisüthetne. A ház magán viseli a nyomor minden jegyét. A külső falon borostyánként kúszik fel a víz, a kisebb-nagyobb darabokban lehullott vakolat alatt vacog a nedves tégla és a vályog. Vajon mikor látott utoljára meszelőt? A hajdani vakítóan fehérre meszelt ház kívül fekete a sárlétől. A düledező kapufélfát szinte támasztja a láncra kötött, vicsorgó eb. Hiába nyugtatom, egyre dühödtebben ugat. Már- már feladom, amikor a ház mögül előjön az elhanyagolt külsejű házigazda. Hetekkel ezelőtt futottam vele össze, és akkor meghívott hozzájuk. „Jöjjön csak bátran, ha érdekeset akar hallani és azt meg is meri írni” - búcsúzott akkor tőlem.- Nicsak, az újságíró! - köszönt, mint aki maga sem hitte, hogy valaha is viszontlát. A rozsdás színű kutyát hátrazavarja, odaláncolja jó messzire, nehogy elkapjon. - Hozta isten! - tárja ki, pontosabban fogalmazva emeli ki a deszkából tá- kolt kiskaput, hogy betérhessek hozzá. A családi házat akár háborúból visszamaradt szegénytanyának is nevezhetném, ha nem ragaszkodnék a valósághoz. így viszont nehéz leírni, hogy valójában milyen kép fogad. Ha le tudnám élethűen festeni, tán díjat is nyernék a „Nyomor az élet” című képemmel, melyben több lenne a fekete-fehér, mint a színes részlet. A gazdagság a színpompát kedveli. A nyomor színe, akár a gyászé, fekete.-Mi az, ami olyan érdekes, hogy a megírásához bátorság kell? - faggatom a barna képű férfit, abban a reményben, hogy megírhatom életem eddigi legszenzációsabb riportját.- Hát, a nyomorunk - válaszolja gondolkodás nélkül.- Láttam már belőle eleget, a magáéban mi a különleges? - szegezem neki a kérdést, mert tényleg nem tudom, mi a fenét keresek én itt. Ő türelmes. S hogy engem is azzá tegyen, leültet egy kopott asztalhoz, jóféle kisüstit hoz, két ragyogó csillogásé kupicába tölt, egészségemre kívánja és belekezd a mondandójába. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt még ő is volt valaki. Haj- nalonta jött érte, értük a munkásbusz és repítette őt is meseországba, a távoli város éppen soros építkezéséhez. Szeretett dolgozni, értelmét is látta, a főnökség is elégedett volt a munkájával. Igaz, nyolc elemi és szakma nélkül csak segédmunkás volt, de rövid betanulás után alapozásnál, betonozásnál, ácsmunkáknál egyaránt bizonyított. Az elismerést a borítékban is megtalálta hónapról hónapra, a pénzt büszkén hozta haza az egyre gyarapodó fészekaljat nevelő asszonyának.- Nem éltünk úgy, mint az urak, de sose éheztünk. Ruhára, lábbelire és tüzelőre is tellett belőle - idézi a létbiztonságával ma már hihetetlennek tűnő, csodaszámba menő éveket.- Egyszer csak felszámolták a céget. Igaz? - kérdem, összevetve magamban a számára hajdanvolt szépet és a jelenét. Mennyország és pokol.-Először csak értünk nem jött a munkásbusz, mondván, az túl drága a cégnek, aztán már a városiakat sem fogadták. Lapátra kerültünk több ezren - s hogy a leikéből kiszakadt sóhajt elnyomja, a kupicákhoz hangosan koccintva az üveget tölt újra. Arca a tényleges koránál sokkal vénebbnek tűnik. Mélyszántásé ráncok a homlokán, az arcán, a szája szegletében. Fekete hajában - már ahol van még - mind több az ősz szál.-Én megszoktam, megszerettem a munkát. Igaz, szakmát soha sem tudtam szerezni, mégis sok, néha nem is egyszerű feladatot nyugodt szívvel rám mertek bízni a művezetők. És sose kellett csalódniuk bennem - büszkélkedik, vagy tán kesereg a múlton. - Na, egészségére! Ahogy a kincskereső tűvé tesz minden talpalatnyi földet az aranyért, ő úgy járt mindenhová, minden lehetséges állásért. „A kutyának sem kellettem heteken, hónapokon, sőt éveken át” - kesereg. Annyira dörzsöltté vált a több évtizedes folyamatos munkaviszony alatt, hogy fel tudta mérni: a családját, a gyermekeit nem teheti ki a teljes nincsnek.- Nehéz volt meggyőzni az asszonyt és a gyerekeket, költözzenek vissza az Alföldre az apó- somékhoz, neki még hoz annyit a vállalkozása, hogy náluk nem halnak éhen - mondja most már szinte szenvtelenül, közben a hangja meg-megcsuklik. Nem keveset kellett győzködnie. Végül győzött. Ennek három éve.- Miért nem ment velük, itthagyva csapot-papot?-Maga csak úgy ebek har- mincadjára hagyná az élete művét? Ha látta volna ezt a viskót, amiből én csináltam házat! Ezt csak úgy nem hagyhattam itt. Megkértem az árát. Most már olyan szerény áron kínálom, hogy nekem is többe van, de a kutyának sem kell. Az apósom most üzent utoljára: hagyjam az egészet, menjek a családom után. Ha egy héten belül nem leszek náluk, akár rám is dőlhet ez a ház.-Árulja már el, mi az az érdekes, amit el akar mondani, s aminek a megírásához bátorság kell? - szegezem neki a kérdést, mert még mindig nem tudom, valójában mire akar kilyukadni.- Hát, csak az, hogy találkozott egy szerencsétlen flótással, aki tíz éven át építgette a családi fészket, aztán évekig reménykedett, hogy legalább anyagilag valamit visszament belőle a családjának. Most meg örül, hogyha ingyen is, de itt hagyhatja végre. Legyen vele és benne boldog, akinek épp csak ez az egy valami, ez a porta hiányzik, hogy meglelje a paradicsomot - jelenti ki. Hangja határozott, állítom nem csak beletörődött, de boldog is.-Ott enné meg a fene! Még nászajándékba kaptam az ipa- méktól ezt a szép és pontos láncos faliórát. A házásságunk ötvenöt éve alatt sose felejtettük el felhúzni. Hát a múlt héten nem kiszakadt a falból és ripi- tyomra tört?! - méltatlankodik az öt éve özvegy asszony. Most csak egy halom kacat az, ami hatvan éve az apósáék hozománya volt. Ahogy elnézem a parkettán a fadarabkákat, a réz és vasrúgó, fogaskerék és felhúzó lánchalmazt, tényleg akár hozhatnám is a partvist, a szemétlapátot, és ki vele a kukába. Hajdan az csilingelt a három gyerekük születésekor, csengő hangon jelezve a fél és az egész órákat, vezérelte a család életritmusát. A gyerekek kirepültek, családot alapítottak, az unokák, a dédunokák is megcsodálták és megszerették a nagy, majd déd- papa által csingilinginek nevezett szerkentyűt. És most tessék! Öt évet kivárva követte a ház urát. A lakásban az idős nő végképp egyedül maradt. Már csak az élteti, hogy a férjét és a közös órájukat mielőbb követi. B. Murányi László Nehéz megkapaszkodni ILLUSZTRÁCIÓ: MÜLLER ANDREA Klímakatasztrófa várható? A tudósok immár évek óta vitatkoznak arról, valóban léte- zik-e üvegházhatás, globális felmelegedés. „Megállapítottuk, hogy a középkorban soha nem voltak világméretű felmelegedések” - jelentette ki Jonathan Over- peck, az amerikai légkörkutató intézet programigazgatója az amerikai geofizikai társaságok San Franciscóban tartott találkozóján. „Elképzelhető - tette hozzá -, hogy 1300 táján Észak-Európa térségében mintegy száz éven keresztül volt kisebb felmelegedés, ám a jelenség csak az adott térségre korlátozódott és távolról sem volt globális jellegű”. Overpeck bejelentette: a tavalyi év volt a legmelegebb az elmúlt 1200 év közül. Az esztendő első tíz hónapja egyenként is rekordot döntött. December első heteiben Európába, legalábbis az északi területekre beköszöntött a tél, nem sokkal később azonban 23 fokra emelkedett a hőmérő higanyszála New Yorkban. Semmi sem támasztja alá, hogy a Föld időjárásának melegedése természetes okokra vezethető vissza. Sokkal valószínűbb, hogy a klímaváltozásért a fokozott szénmonoxid- kibocsátás a felelős, azaz a féktelen és meggondolatlan iparosítás. Az amerikai kutatók mindeddig vonakodtak attól, hogy az átlaghőmérsékleteket 1500 évnél távolabbi időkre vonatkozólag is megbecsüljék. Tudniillik a hajósok mintegy másfél ezer évvel ezelőtt készítették első meteorológiai tárgyú feljegyzéseiket. Csakhogy időközben született egy új eljárás, amelynek segítségével a távolabbi múltba is „vissza lehet küldeni a virtuális hőmérőket”, például a sarki jégből kiemelt fúrásmintákból, vagy a tengerfenéken lerakodott rétegek vizsgálatából is adatók nyerhetők. Mindez arra a következtetésre vezette a szakértőket, hogyha a felmelegedést a természet rendjébe történt emberi beavatkozás okozta, akkor ellenkező irányú emberi közreműködés szükséges a káros folyamat megállítására. Ha ez nem történik meg, klímakatasztrófa fenyeget. Ferenczy Europress Lakatlan szív? FOTÓ: MÜLLER ANDREA
