Új Dunántúli Napló, 1998. december (9. évfolyam, 329-357. szám)

1998-12-24 / 352. szám

1998. december 24., csütörtök

Karácsony

Dünántúli Napló 21

Vereckén, havas esőben

É

ppen egy héttel a nagy árvíz előtt jártunk Kárpátalján. Úgy ömlött az eső, hogy az ablaktörlőlapát a legserényebb fokozaton sem volt képes lesöpörni a vízfüggönyt a szélvédőről. A Tisza, az Ung, a Latorca vízgyűjtője ekkor telítődhetett meg, s a kö- ivetkező napok monszunjellegű felhőszakadása csak betetőzte a rsok tízezer embert nyomorba tdöntő istencsapást.

Nem mintha a nyomort özönvíznek kellett volna szülnie ezen a történelmi tájon. Megtermett az maga is, s termelődik újjá még sok esztendeig a klánok által felügyelt Ukrán Köztársaságban.

A lakosság? Fáradt, éhes, reményt vesztett. A napi túlélésért küzdő emberek. Magyarországi árak mellett ezerkétszáz forintos nyugdíjból, ötezer forintos fizetésből, de főleg szegényes konyhakertből és csen- Icselésből éldegélő, megfélemlí- rtett tömeg. Batyut cipelő, sárt , dagasztó, áruféleséget csereberélő felnőttek és kolduló gyerekek városon és falun.

De nem erről akartam beszélni, hanem Vereckéről.

Iszonytató sárban, havas esőben próbáltunk meg felkapaszkodni az emlékműhöz. Sorra akadtak el autóink, az utolsó pár száz métert már gyalogosan kellett megtennünk.

Az emlékmű - mint tudjuk - torzó. Tettek róla a derék galíciai soviniszták, hogy alapszerződés ide, hivatalos ígéret oda, semmiképpen se hirdethesse a magyar honfoglalás emlékét népi faragványokra emlékeztető kőpiramis. Csupán a két alsó pillér készülhetett el; tetején, mint sűrű tüskebozót, idomvasak meredeznek, várva az építkezés folytatását. És helyén áll az oltárkő is, melyet megpróbáltak ugyan elmozdítani az ukrán erős fiúk, ám a márvány minden kísérletüknek ellenállt.

Tiszta időben gyönyörű innen a kilátás, most azonban kegyetlen szél fúj és felhő bontja a hegytetőt. Ostorként vág végig rajtam a hideg eső, amíg lemaradt társaimat várom. Fedezéket keresek, nem a hely szellemét ebben az ítéletidőben. A Mégis: Vereckén lehetetlen nem gondolni arra, hogy innen, a „zordon Kárpátok” északkeleti kapujától az Adria sziklás partjáig teijedt egykor a magyar királyság, a magyar szó, a magyar törvény. Elindulhatott valaki gyalog, lóháton vagy hintón, folyót, síkságot, újabb és újabb hegyeket hagyott a háta mögött s még mindig nem

lépte át hazája határait. Nem volt ez másként a vonatos világ első évtizedeiben sem, amíg csak nem szúrt szemet valakinek ez a nagy magyar tágasság.

Vajon mi maradt meg nekünk, magyaroknak ebből a kárpát-medencei, olyannyira megszenvedett élettérből?

Tán legkevésbé a tér, hiszen még mindig határok szabdalják. S a határok - ismét csak dacára minden politikai fogadalomnak - nemhogy légiesednének, de egyre tovább szigorodnak. (Lám, most is nem azért kellett- e három órát várakoznunk az ukrán sorompónál, mert ismét bevezettek valami új szigorító szabályt? Szabad átjárása csak az egyenlők közt is egyenlőbbeknek van, nagyjából azoknak, akik Ungvár és Munkács határában a káderdűlőket építik.)

Hát akkor talán az anyanyelv?

Igen, a magyar szó hallik még a perifériákon is. Gyakran szebben, árnyaltabban, mint az oly sokat emlegetett és irigyelt budai városállamban. Trianon rátette maszatos pecsétjét a magyar írásbeliségre, egyre gyakrabban kell harcolni a magyar iskolákért, de Tinódi, Berzsenyi, Arany János, Reményik Sándor nyelvét a mindennapokból még nem sikerült kitörölnie.

Lám, mehetünk még sokkal keletebbre is Kárpátaljánál, hogy képekben és szókincsben gazdag magyar beszédet hallhassunk. Kovászna, Hargita megyében vannak olyan falvak,

ahol hovatovább az utódállam nyelvének használatáért aggódhatnak a regáti politikusok. Vagy Bánátban, Bácskában, a Drávaszögben és Szlavóniában - nem beszélve a hosszan elnyúló Felvidékről - nincsenek- e olyan nyelvi tömbök és szigetek, ahol muzsika a fülnek a szép magyar beszéd?

A nyirkos ködön át is látom azt a pólai tanárnőt, aki az iszt- riai magyar gyerekek számára kért nemrég meséskönyveket. Mert a horvát s az olasz tengerében, mint egy tutajban, anyanyelvűnkben szeretnének megkapaszkodni.

Csak innen, a vereckei emlékmű magasából látszik, mennyire szánalmas és nevetséges az az újmódi erőlködés, amely úgy próbál világvárost fabrikálni történelmi magyar

megyeszékhelyekből, szabad királyi városokból, hogy legszebb műemlékeiket csúfítja el anglomán reklámokkal, műanyagtetők neontábláival, ki- vagyi portáljaival.

Vajon hogyan lehetne megmagyarázni az anyanyelvűket és a nemzeti jelképeiket gyakran testi épségük árán védő beregszászi, marosvásárhelyi, rima- szombati, szabadkai magyaroknak, hogy az anyaország székes fővárosában ma az a korszerű, ha grafittinak becézett afroamerikai mázolmányokkal csúfítják el a legszebb középületeket? S mire vélje egy szentlászlói fiatalember, aki az Árpád-korban alapított, s a tatár-törökdúlást is átélt szülőfaluja védelmében sebesült meg, amikor az ország szívében, a Széchenyi-lánchíd kőkorlátjába vésett felirat a heroin élvezetére biztatja?

Talán a kísérteties helyszín, a csontig hatoló hideg eső, az építkezés viszontagságainak emléke teszi, hogy nem tudom elhessenteni a gondolatot: ha az utódállamok sovinisztáin vagy a globalizáció hívein múlna, már nemigen volna miről beszélni a magyar- és történelem- órákon. Számukra egy olyan emlékmű, mint a vereckei, közönséges provokáció, jobb esetben gúny tárgyává tett magyarkodás. Mert hát a képlet egyszerű: a Romániában élők románok, a Jugoszláviában élők jugoszlávok. Ahogy amerikaiak az USA-ban születettek, és automatikusan francia lesz az a török is, aki megkapta a francia állampolgárságot.

wmmmmmmmwmmmmm

Aztán eszembe jut egy friss nyári emlék. Anyanyelvi tábort rendeztünk a Mátraalján magyarországi és határon túli fiataloknak. Százhúsz általános és középiskolás a Kárpát-medence minden szögletéből. Sosem látták még egymást, többségük eleddig az országhatárt sem lépte át. Hét napon át csallóközi tájszólás keveredik vajdaságival, székelyföldi a palóccal. Divatos ruhát viselő kamaszok, nem tűnnének fel egy fővárosi diszkóban sem, ám ha megszólalnak, föltárul előttünk a magyarság néprajzi térképe. Rá-, csodálkoztak egymásra és nevettek: nálunk ezt nem így mondják. Aztán fényképeket és címeket cserélnek.

E

gy hétig sütkéreztünk, napoztunk ezen a virágos réten. Most, hogy rá gondolok, már nem is érzem any- nyira a Galícia felől fújó jeges szél hidegét.

HAVASI JÁNOS

KISS ATTILA GRAFIKÁJA

MOLNÁR ISTVÁN GRAFIKÁJA

MAKAY IDA:

A

Árnyéka sincs

Nézel utána. - Árnyéka sincsen. Ahogy a köd s a pára szétrezeg a fák fölött, és fölisszák a rétek. De konokon még keres a szemed. Hullócsillagok villanása augusztus bársony éjjelében, örökre elmerült hajók a mérhetetlen tengeréjben, a szó sírdermedt némaságba; Yjllant el léte, vele a tiéd. Összecsap fölötte, fölötted Atlantisz tengerhallgatása.

Fekete koszorú

Tovább a hóban. Nincs idó'.

Csak a fehér sík végtelenje.

Csak hull, szakad, temet a hó, szemünk - szívünket mind belepte. Fehér vakság. Már nem világít ablak, se csillag. Betemetve minden világ: Fagyott ereklye. Már nem találunk rá az útra. Köröz fölöttünk szúküló'n varjak fekete koszorúja.

Száznyolcvan éves a Csendes éj

Stille Nacht, heilige Nacht - Csendes éj, szentséges éj. A daloknak is megvan a maguk sorsa, ekként a világ legismertebb karácsonyi énekének is.

Sokáig ismeretlen szerző művének, réges-régi németosztrák népdalnak vélték. Mások Mozart gyermek- vagy ifjúkori alkotásának tulajdonították. Holott keletkezése mindegyiknél köznapibb, még ha a keresztény világ legnagyobb ünnepén éneklik is. Még ha eredetileg csak egyetlen alkalomra íródott is. Egy alkalomra, az éppen 180 esztendővel ezelőtti karácsonyra.

Két meséje is van a Stille Nachtnak. Az egyik szívet melengetőén romantikus, a másik egyszerűbb, ám a lényegen, a

Csendes éj népszerűségén aligha változtat.

Az első változat: a Salzburghoz közeli Oberndorf falucska templomi orgonája éppen az advent napjaiban elnémult. Szegény település lévén, mást már nem találván ehetőnek, a templom éhes egerei használhatatlanná rágták a bőr orgonafúj- tatót. Az orgonajavító a nagy hó miatt nem jutott el Obem- dorfba. Ám mit énekeljen a falu az éjféli misén orgona nélkül? Pár órája volt csupán a település kisegítő lelkészének, a 26 esztendős Joseph Mohmak a cselekvésre. Akkor, 1818. december 24-én délután vetette papírra a versikét (Stille Nacht, heilige Nacht. ..), és sietett át szánon a szomszédos Amsdorfba, jó barátjához, a nála öt évvel idősebb Franz Xaver Gruber kántortanítóhoz a kézirattal.

A bensőséges, karácsony- váró hangulatnak is köszönhetően, igen gyorsan megszületett a dallam Gruber gitáiján. Az obemdorfi St. Nikolaus templomban már gyülekeztek a hívek, mindenekelőtt a gyerekek - a kórus. Nekik tanította be a két lelkes fiatalember a Csendes éjt - orgona híján csak gitárkísérettel. Gruber énekelte a basszust, Mohr a tenor szólamot. Ennél kevésbé romantikus az utóbbi években kikutatott tényeken alapuló valóság. A Csendes éj szövegét valóban Joseph Franz Mohr (1792- 1848) írta - 1816-ban; a házasságon kívül született fiatalembert pápai engedéllyel szentelték pappá. A zeneszerző Franz Xaver Gruber (1787-1863), 12 gyerekes amsdorfi kántortanító volt; a Stille Nacht melódiáját valóban 1818-ban komponálta. Mindaddig, amíg Mohr meg nem írta a Csendes éjt, a Salzburg környéki falvak tanulatlan lakói is számukra érthetetlen, latin nyelvű dalokat igyekeztek énekelni az éjféli misén. Az obemdorfiak lelkes, fiatal papja éppen 1818 adventján vette elő a Stille Nacht versikéjét, és kérte meg a barátját: szerezzen hozzá dallamot.

Bizonyítható, hogy pontosan 180 esztendővel ezelőtt hangzott föl először a már nem létező obemdorfi öreg templom

jászolánál a Csendes éj: a két fiatalember adta elő gitárkísérettel. Fülbemászó, könnyen megtanulható melódiáját, egyszerű, meghitt szövegét az éjféli misén résztvevők a papjukkal együtt énekelték.

A véletlennek köszönhetően maradt fönn és teijedt el néhány évtized alatt a kedvesszép karácsonyi ének előbb német nyelvterületen, majd Európában és a világban.

Karl Mauracher orgonaépítő 1825-ben lekottázta, és magával vitte szülőhelyére, a tiroli Zillertalban meghúzódó Fü- genbe. Karácsonykor már ott is fölcsendült a Stille Nacht - Mauracher orgonakíséretével. A kitűnő hangú Rainer nővérek énekelték a szólót, majd világjáró tiroli népdalénekesekként sok százszor előadták a Csendes éjt.

A Rainer család egy kései leszármazottja írta meg először a Stille Nacht történetét, egy másik lelkes helytörténész, Manfred W. K. Fischer pedig éppen öt évvel ezelőtt nyitotta meg az obemdorfi Stille Nacht Múzeumot (Stille-Nacht-Platz 7, A- 5110 Oberndorf). A gyűjtemény a dal rengeteg változatát őrzi, ugyanis a családi boldogságot, békét, beteljesedést, az ünnep szentségét hirdető szépséges dalocskát csaknem 300 nyelven és dialektusban éneklik a nagyvilágban.

Akár népdal is lehetne, elvégre kis híján minden nép dalává vált.