Új Dunántúli Napló, 1998. december (9. évfolyam, 329-357. szám)
1998-12-24 / 352. szám
1998. december 24., csütörtök Karácsony Dhnántúli Napló 19 GALAMBOSI LÁSZLÓ: Fejed fölött az éjféli harangok Télapó lettél apám. Karácsonyfát szánkáztatsz ablakok alatt. Nyakadban megszólalnak a csengők, fejed fölött az éjféli harangok. Meggyújtod a misére menők lámpájában a gyertyát. Világítasz a földre boruló asszonyoknak, a vattaszemöldökű pásztoroknak. Unokádnak megmutattam az orgonát, melybe én fújtattam a levegőt, hogy a havasi-kürt-nagyságú sípok muzsikáljanak. Nem törhet szét a szánkód. Nagy madárként nem csapódhat sárba a karácsonyfa. Nem zúzhatják cafattá. Kell a fészekpuha ünnep, a zöld legenda, a fenyőillatú mese: bitangságtól kerített, kénkőszagú zaklatottságaink ellen. Eljön a nyughatatlanság temetése, a fekete zászlók hanyatlása. A földre boruló asszonyok, az éjféli harangok köszöntik Betlehemet. BERTÓK LÁSZLÓ: Dinoszaurusz A félelem, mint a véraláfutás üt át a padlón, pedig megint az emeleten történt valami. Talán paradicsomot főznek, s nyitva felejtették a képzeletüket. Talán fölismerték a vérébe fagyott végtelen öregasszonyt, akit a tévében mutogatnak. Talán csak megsimogattak egy dinoszauruszt, s nem fér el a falakban. Szégyelld magadat. Mosolyognod kellene, s ülni a fenekeden, várni, hogy elmúlik ez is, de te úgy érzed, megölnek, s ha nem nevezel ki azonnal esküdt ellenségeket, vagy csak egyet is, . akit fokozatosan óriássá növeszthetsz, hogy emberfeletti erővel kelljen küzdened ellene, ha nem rúgod égre a csigolyáidat, ha nem húzod arrébb a szőnyeget, véged van. Miért nem mindegy, hogy miképpen csapod be magadat? Honnan a csomó a pengeszálon, ami elveszett benned, amit sem kibogozni, sem kettévágni nem lehet? Mit akarnak az órában a sejtek, ha az időt a dobogó mennyezet mutatja ? BODOR PÁL (DIURNUS): „Ne császárkodj...” (Idézetek a keresztényüldözések korából) Csak e jegyzet címét veszem tőle, Marcus Aureliustól, a nekünk különösen kedves császártól, filozófustól, aki „Elméikedései”-t jórészt Pannóniában, a Garam völgyében írta, s úgy tetszik, nagyon nekünk való uralkodó volt. Már ha igaz, hogy nem kedveljük uralkodóban az önteltet, aki kéjjel élvezi hatalmát. Önmagát is szerénységre intette; mostanság gyakran idézem: „ne császárkodj” - írta; úgy is fordíthatnám, hogy „ne császároskodj”. Mai szóval: humanista volt: erős, bölcs és türelmes. Néhány évtizeddel lapozzunk most még hátrébb a római időben: a Krisztus utáni második évszázad elejére. Traianus császár ifjabb Pliniusra jelentős feladatot bíz a keresztények üldözésében. Ifj. Plinius - erkölcsi aggályoktól szenvedő értelmiségi! — nagy bajban van. Hűséges a császárhoz, a megbízás lényegét tekintve nem is lázad, de kibúvókat keres. Leveleket ír a császárnak. A császár pedig - voltak ilyen császárok is! - válaszol. Némileg már-már ingerülten, zavarja a dilemmáz- gató szép’ ilek, türelmét mégsem veszt: el. S bizonyára nem azért, meit az akkor mintegy ötveneszte idős költő, író, ügyvéd neves közéleti méltóságokat viselt nár - mit számít az egy császi r szemében? - volt quaestor, : léptribunus, praetor, consul, ai gur és proconsuli jogkörű he lytartó Bithyniában. Traianus ízt sem feltétlenül tudta, hog/ alattvalója tizennégy éves korában görögül írt egy tragéd át, verseskötetet jelentetett m ;g, mai ismereteink szerint le: ;alább hét kötetet adott ki t írósági beszédeiből (hivatkozás a tehát jogi bizonytalanságára különös). Traianus nem tudha :ta, hogy levelező- partnere spp tíz kötetnyi episztolájái ak köszönheti majd halhatatlan: ágát, s e tízből az utolsó épp a vele folytatott levelezés köt :te. (Pompeji pusztulásának 1 íírását is neki köszönhetjük. Hadd oh ássunk bele a császárhoz a keresztények üldözése ügyébe n írott leveleibe . . . „ Uram, i lapelvnek tekintem, hogy mindt n kétes ügyet eléd terjesszek. 1 lert hiszen ki tudna jobban élig, izítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanság imban? Keresztét yek ügyében folytatott törvén széki eljárásokon még sosem vettem részt; ezért nem is tud >m, mit és milyen mértékben l Untessek vagy akár nyomoztassi k. Igen fennakadtam például izon, hogy tekintettel kell-e let ni a vádlottak életkorára, va, y pedig egészen zsenge korú k és a már meglett emberek kö. ött nem kell-e különbséget t nni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen- e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt nem követett el, avagy pedig a keresztény névhez tapadó bűnöket? Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, ke- resztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvény- széki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy hogy több eset nem került elém. (...) Mások (...) bevallották, hogy keresztények, de azt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások pedig több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait és káromolták Jézust. A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg; ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból - ezeket ők diakonisz- száknak nevezik - még kínvallatás árán is kivegyem az igazsáHINCZ GYULA GRAFIKÁJA got. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan ba- bonaságnál. Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását és hozzád fordulok ■ tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybéli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babona- ságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is köny- nyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra. ” S hadd emlékeztessek a császár válaszára. Nem pusztán a szellemi mulatság kedvéért, meg annak újbóli átgondoltatá- sára, hogy minden időkben voltak ártatlanul üldözöttek, bűnös följelentők, taktikázó - s olykor jóindulatú - végrehajtók, de szerencsére még császárok és közrendű emberek is, akik azt képzelték, hogy koruk az idők csúcsa, amelyhez már nemigen illenek bizonyos cselekedetek: „Secundusum! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek - bár gyanús a múltja megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképp sem méltó korunkhoz". (Kiemelések tőlem — B. P.) A névtelen följelentések tehát „nem méltók korunkhoz” - írja időszámításunk második századának elején a római császár. Úgy tetszik: maga is örvendene, ha kialakulnának számára is a mentő körülmények: „a gyanúsnak is megbocsátani hát, ha lehet”; mindenképpen csökkenteni a vádolhatok körét! Például: fütyülve a névtelen följelentésekre. Elég erős volt, hogy ne élvezze a diadalmaskodást, ne is legyen szüksége rá. Karácsonykor különösen üdvös emlékeztetni arra, hogy a türelmetlenek, a mohók, a ha- talmaskodók és engesztelhetetlenek saját gyöngeségüktől félnek. Jól ismerte őket Machiavelli; róluk mondta, tanáccsá formálva az észrevételt, hogy ellenfeleiket nem megnyerni igyekeznek, hanem elpusztítani. Van benne hatalmi logika. Akit a hatalom elpusztít, az biztosan nem lázad többé. Ám halottak seregével a legjobb, legnemesebb ügyekért sem lehet szövetségre lépni és győzni. A hivalkodóan magabiztos és erőszakos uralkodókat nem szereti a történelem. Le a fáról, repedt farmerben Karika az ajkán vagy karika az orrán, karika a mellbimbón ... hát a jó ég tudja, nem mindig felemelő látvány ez az újkori divat, főként a szájra aggatva gusztustalan, megőrizve a napi menü rászáradt maradványait, tökfőzelék és egyebek ... De hát mindenki olyan karikát aggat magára, amilyent csak akar, véleményt persze nyilváníthat az ember, de sértőt, megalázót - már épp ideje - soha. Az idősebbek még emlékezhetnek a fiatalok bohókás divatjaira, amelyeket eleinte én is megvetettem, ez akkor volt, azokban az években, amikor mindig és mindent elhittem, „csalhatatlannak” minősítve a Hivatal álláspontját. A „reakciós” ifjonc természetesen arról volt felismerhető, hogy hegyesorrú olasz cipőben villogott, a későbbi vastag nyersgumitalpú cipőt csak a jampec viselte (ezt magastalpú már hivatalból leparancsolták az amikor azt li én lábamról is, nyilvánosan szi- nadrágján há dalmazva), aztán jött a csőnad- tői lefele ar< rág, amikor a Hivatalnok jó íz- hasadék ékte lést bizonygatva trapéz-széles- szép bőre. szárú nadrágot viselt, majd - ez mondom a ki volt a röhej - amikor a jampik is szerencsétlen trapézoztak, akkor az előbbi til- is tudja, hog; takozásképpen csőnadrágot vi- kadt a nadrá seit. A lányok már felhúzták a hogy valakik szűk miniszoknyát s ez a divat - - javasoltam hál’istennek - ma is él, évtize- mosolygott: . dek múltán. Igaz, vannak midi- repedést ő vá szoknyák, vannak bokáig érő és ki is szála? nyári szoknyák, és a kiscsajok rongyosnak h mindig szépek benne. No persze Én már rég kiálltam a múló, végül is nen de nagyszerű divatok mellett, kötötte benn amikor néhány éve majdnem hanem a szán. felkiáltottam meglepetten, a Vá- dom-még-mii radi Antal utcában. Kolléga- dalmi keretek nőmmel csörtetek a járdán, szigorítani, m előttünk egy fiatal tinilány billeg elviselhetetler „lópata” cipőben, tóm, hogy farmerul - úgy a combtő- tznyira - egy-egy mkedik, kivillanva Megsajnáltam, s lléganőmnek, ez a kislány talán nem két helyen elsza- ja. „Ne engedjük, s kiröhögjék ...!” mire fölényesen Ne hülyülj, a két ;ta rá a nadrágjára a, hogy rojtosnak, isson. Éz a divat.” -, dünnyögtem, az elmarasztalás m a tiltakozást, lom, meg a mittu- >oda. A társa- :t sohasem szabad :rt ez előbb-utóbb kényszert, uramisten - diktátumot szül. Mindenki szedjen magára olyan göncöt, amilyenre vagy van pénze, vagy éppen ízlése. Én jóleső mosollyal nézem az utcán elémbukkanó lila, zöld, rózsaszín hajviseleteket, tarkótól homlokig nyesett ösvényt - kétoldalt - hajbozóttal, annak örülök, hogy e viseletek - végre - már hivatalból nem üldözendők. Igaz, ma is előfordul, hogy valami törvényen kívüli cselekmény résztvevőit néhányan úgy jellemzik, hogy „felnyírt tarkójú elkövető”. Valamikor az volt a baj, ha hosszú volt a fickó haja, most meg az, ha felnyíratott, vagy esetleg egy szál sincs ne- kije, tökkopasz az egész fiú. Mintha a rablók, gyilkosok, útonállók kivétel nélkül kopaszságra ítéltettek volna. Frászt! Tudják milyen picurkák vagyunk? Képzeljük el a világmindenséget - ha ez egyáltalán lehetséges - a hatalmas földgolyót, zömében gyönyörű tengerekkel, kontinensnyi földrészekkel, óriási országokkal-hegyek- kel-folyókkal, aztán kicsi kis országok, mint a miénk és a kicsi országba egy még kisebb kis városka, és a városkának keskeny, ódon és kedves utcái, és ott megjelenik a szájkarikás fiú, a zöldhajú kiscsaj, a világmindenséghez mérten tömegük egyszerűen észrevehetetlen, akkorák. Hát ennek a „paránynak” ne lenne joga, hajszínhez és repedt nadrághoz? Nem mondom, hogy minden csodabogarat szeretnünk kell. Jómagam sem szeretek minden embert. Nagyon sokat egyenesen utálok. De nagyon sokat meg szeretek. De azokat aztán nagyon. Az idő végtelenjéig. Amikor annak idején lecsúsztunk a fáról - mi férfiak elsőként - jó időbe telt, míg a kéreg okozta horzsolás begyógyult a tenyerünkön. A nők - nézzék csak meg saját tenyerüket, a bőr még őrzi a nyomokat - jóval később ereszkedtek le közénk, csak úgy kibukkantak a haragoszöld lombok közül, szép fehér keblekkel, bájosan kócosán és tőlünk kissé távolabb, szipogva ülve figyeltek bennünket. Alkalmazkodtak, hogy aztán később átvegyék a hatalmat a derék férfinépség fölött, a mai napig is, az idő végtelenjéig. Szeretni kell őket, majdnem mindenkit, szabadon és tisztán. i k 1
