Új Dunántúli Napló, 1998. december (9. évfolyam, 329-357. szám)
1998-12-24 / 352. szám
BENCZE JÁNOS: Szenteste a Kisfogházban LAZÁR ERVIN: Titok és reménység Lehunyt szemmel feküdt a Kis- fogház egyik földszinti cellájában. Ott, ahol a halálraítélteket őrizték, s arra gondolt, nyár van. Augusztus eleje talán, és ők a si- kondai erdőben sétálnak Judittal. A biciklijüket lerakták a forrás mellett, aztán az ezüstös törzsű bükkök árnyékában megindultak fölfelé a szelíden .emelkedő domboldalon. Judit sárga kartonruhája szinte világított az erdő homályában. Ő pedig ágakat hajtqtj félre, pókhálókat kerülgetett és csak ment utána konokul, mert attól félt, valamelyik bokor mögül váratlanul kinyúl két jól megtermett fegyőr, hogy elragadják a lányt, s a kezét először durván hátracsavarva, aztán megszíjazva elvezessék a Kis- fogház keleti fala mellett álló bitófához. Lehunyt szemhéja mögött a lány barnára sült vádliját, vállig érő mézszőke haját nézte, s miközben madarak énekeltek körülötte, türelmetlenül várta, hogy elérjenek addig a tisztásig, amelyen augusztus elején mindig sárga virágok nyílnak, s ahol Judit majd olyan engedelmesen bújik hozzá, mint eddig soha. Karnyújtásnyira volt a lánytól. Már arra gondolt, csak egy lépés és megsimogatja a haját, amikor Judit váratlanul hátrafordult, s miközben tágra nyílt világoskék szeméből sütött a rémület, kifakult arccal azt mondta:- Rákezdte, aztán egyet sem szólt a kakukk.- A kakukk! - gondolta magában, miközben megfordult a priccsen, s anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, dühösen azt kezdte hajtogatni, a kakukknak pedig szólnia kell. Százat legalább, hogy száz évig élj. De az is elég, ha csak nyolcvanat szól. Vagy kettőt legalább. Juditot szerette volna látni ismét. De váratlanul kicsapódott a cellaajtó. Két fegyőr rontott be rajta. Rutinosan hátracsavarták a kezét, aztán megszí- jazták. Remegni és izzadni kezdett. Arra gondolt, eljött a pillanat, akasztani viszik. Tizennégy hónapja tartóztatták le. Ebből sok napot töltött a Kisfogházban. Tudta, hogy megy az ilyesmi. Tizenegy társával együtt ítélték halálra, s közülük hetet másfél hónapja kivégeztek. Maradtak négyen, egymástól elszigetelve ugyan, de azért tudták, ők egyelőre még élnek, pedig a Kisfogházban 1958 őszén szinte naponta akasztottak. A legrettenetesebb persze az volt, amikor a társaikat végezték ki. Mecséry János ezredest és a többieket. Katonák voltak valameny- nyien. A fegyőrök kivezették a folyosóra, ott másik két fegyőr csatlakozott hozzájuk, ő pedig, miközben elindultak a nem is annyira hosszú folyosón, azt próbálta kitalálni, hány centi még az élet. Igyekezett minél rövidebbeket lépni, s amikor a lélegzete egy kicsit lelassult, megtalálta az első vigasztalást. Arra gondolt, a Kisfogházban hajnalban szoktak akasztani. Számtalanszor hallotta ő is, ahogy az ítéletvégrehajtók - a szemét hóhérok, ahogy magában emlegette őket - még sötétben helyükré illesztik a bitófaként szolgáló oszlopokat, gondosan kiékelik őket, aztán döngő léptek konganak a folyosón, cellaajtók csapódnak, üvöltés hallatszik és búcsúkiáltások, majd rémisztő csönd lesz. Most pedig még szinte délután van, december 24-e. Holnap pedig karácsony. Ha szerencséje van, még két nap az élet.- A bitófáról leemelt holttesteket zsákokba csomagolják, aztán lovas kocsin viszik át a szomszédos köztemetőbe - mondta magában teljesen értelmetlenül, miközben a folyosó harmada már elfogyott. A következő másodpercben fenyőillatot érzett. Mintha csak az anyja hozta volna be oda- kintről a fagyos fenyőágakat, hogy apjával feldíszítsék őket, mint gyerekkorában annyiszor. Sajnálni kezdte magát, s nem értette, miért is kell őt kivégezni. Nem csinált semmit, csak katona volt. Tüzér. A hadosztályukat pedig 1956. október 23-án éjszaka riadóztatták és felvezényelték Budapestre. Ők parancsra jöttek, s nem akarták fegyveresen megdön- teni a Népköztársaságot. Ezt csak a szemüveges hadbíró állította, amikor halálra ítélte őket. A Soroksár melletti homokbányában is parancsra foglaltak tüzelőállást november 3-án. Az volt a feladatuk, hogy déli irányból védjék Budapestet. Másnap reggel tényleg orosz tankok érkeztek, rájuk lőttek, ők pedig tűzzel viszonozták a tüzet. Az összecsapás után elvonultak, s később - a fegyvereiket beszolgáltatva - leszereltek. Ő például 1956. november végén. S mert nem jártak a vonatok, a talpfákon gyalogolt haza Dombóvárról Komlóra. Egy hét múlva már dolgozott, visszament bányalakatosnak. Később találkozott Judittal, és sokszor kibicikliztek együtt Si- kondára. Gyönyörű volt az a nyár. Úgy tervezték, karácsonykor lesz az eljegyzésük, aztán 1957 októberében rendőrök jöttek érte és letartóztatták. Budapestre vitték. A Gyorskocsi utcába. A vád a Magyar Népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló szervezkedés. Ő azt mondta mindig, nem szervezkedett, sorkatona volt. Tüzér és visszalőtt, mert november 4- én reggel a Magyarországról való kivonulás helyett a Budapestre mégis bevonuló oroszok rájuk lőttek. A kihallgatok viszont az mondták, a soroksári összecsapásban tizenegy szovjet katona meghalt. Közülük is épp tizenegyet ítélt halálra a szemüveges hadbíró. Hetet az ítélethirdetést követő napon kivégeztek. Négyük kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elnökéhez terjesztették föl. Azóta mindennap várta, másnap reggel ő következik. A folyosó fele elfogyott, és semmit sem tudott felhozni a mentségére. A csuklójára és a könyökére kötözött szíjak a húsába martak. Szeretett volna rajtuk lazítani. Nem sikerült. Nyújtani akarta a megmaradt időt, ezért még rövidebbeket lépett, de az őrök nem hagyták. Durván taszítottak rajta. Mikor visszanyerte egyensúlyát, azt mondta magában, ne reménykedj, ha kell, ezek karácsonykor is fölakasztanak. Egy nagy terembe vezették. A folyosó félhomálya után hunyorgott a fényben. Alig vette észre, hogy egy hosszú asztal mögött ott áll a börtönparancsnok, a szemüveges hadbíró, az ügyész, a börtönorvos és az írnok törzsőrmester.- Kivégzés! - gondolta, mert a Kisfogházban megtanulta, az akasztásokhoz sok ember szükségeltetik. Hosszasan várakoztatták. A börtönparancsnok egy papírt tanulmányozott, az írnok pedig pálinkát töltött mindenkinek az asztal sarkán álló zöld üvegből.- Kellemes karácsonyi ünnepeket! - mondta a börtönparancsnok miközben magasra emelte a poharát. Ittak, aztán megint csend lett, s a magasan lévő rácsos ablakokon túl már sötétedett, amikor a börtönparancsnok kezébe vette a papírt, és olvasni kezdte:- P. János honvéd kegyelmi kérvénye ügyében az Elnöki Tanács elnöke meghozta döntését, és az elítélt ellen kiszabott halálos... Az írnok ismét teletöltötte a poharakat. Az asztal mögött állók a felolvasást félbehagyva mosolyogva koccintottak és ittak, előtte pedig elsötétült a világ, mert biztos volt benne, a kegyelmi kérvényre hozott döntés következő szavai így hangzanak majd:- .. . ítélet azonnali végrehajtását elrendelte. Az egyik fegyőr térítette magához:-Ne majrézzon már itt, P. Nem lógatják föl. A Kisjézus ezen a napon született, maga meg föltámadt, mert kegyelemből az akasztás helyett csak tizenöt évet kapott. Tizenöt év, mondta magában percek múlva, s megint Juditot látta. Ott állt a tisztáson, a sárga virágok elhervadtak, november lett, aztán december, s amikor szentestére már a lány gyönyörű állóig ért a hó, váratlanul megszólalt a kakukk, ő pedig megkönnyebbülten és hangtalanul sírni kezdett. Hirtelen az jut eszembe, hogy Al- sórácegresen a karácsony is olyan ... hogy is mondjam? ... olyan pogány volt. Persze Isten-szerette pogány. Egy kicsit sem hasonlított a karácsonyi képeslapok idill- jeire, a fenyőillatba belevegyült a pattogatott kukorica meleg szaga, igazi istállószag, a tömjén lebegő füstje helyett kihűlt télikabátok s hótól átázott cipők párája lengte be. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a városi kőrengetegbe szorultaktól először hallottam a „természet lágy ölé”-ről. Hogyhogy? Mi abban a lágy? - kaptam fel a fejem s gondolatban végig- száguldottam a Sió-parti legelő bökős gazcsonkokkal tűzdelt fii- csomói között, égető királydiny- nyetüskét bányásztam a talpamból, éreztem a hátamon a Hama- rászó galagonyabokrainak hetekig tüzelő karistolásait, a kezem szárán és a combomon sajogtak a megmászott fák kérgeinek tenyérnyi, vöröslő horzsolásai, alattomos mácsonyák, kolokánok, potrohos darazsak, vérszívó ba- gócsok, szemtelen légyrajok leb- bentek föl az emlékezetemben. Meg hát, persze, lepkék, a föld évszakonként változó súlyos illata, foszforeszkáló zöldek, esősuhogás, hóesés-béke. Ilyen pogány a természet is. Ilyen Istenszerette pogány. MÉtMfRgMKCMMIM Első betlehemes emlékem is pogány. A gyerekkori emlékezet legtávolabbi, félig-meddig ho- málybahulló foszlányai közül fénylik elő a kép: öt-hat férfi, rin- gyes-rongyos, kifordított nagykabátokban, szakadt báránybőrökben, fejükön kupolás kucsma, kezükben dübögő, csörgő szerszámok - láncos botok rémlenek, köcsögdudák - s csak mondják, énekük monoton, támadóan síró mondókájukat. Félig anyám mögé bújva állok, a szövegből nem értek egy szót sem, de tudom, hogy ezek itt magyarul beszélnek s mégis mintha valami távoli, titokzatos világ üzenetét hoznák. Évtizedek múlva nevetve mondja apám: „Nem betleheme- sek voltak azok, te, regölők.” Pedig felcseperedvén, amikor a magunk készítette, deszkából, pa- pundeküből eszkábált betlehemi istállócskával házról házra jártunk, mindig azt gondoltam, ezeknek a szakadt gúnyájú, csörgőbotos embereknek kései utódja vagyok, a járásomat is megpróbáltam olyan súlyossá formálni, mint az övék, s szerettem volna, ha a rám osztott szavak is olyan erővel hullanak, mint a regölők éneke. Nem tudom, milyen sikerrel, az biztos, a kócokkal, szöszökkel bélelt jászolból, a csuta- lovak és kukoricaszár tehenek közül Kisjézuska rám mosolygott. A karácsonyfák is pogányok voltak. Isten-szerette pogányok. Az asszonyok cukrot olvasztottak, kevercöltek-kavarcoltak, s nemsokára a párásüvegű, hűvös ablakokban dermedezett a tepsikben a szaloncukornak való. Fanyelű, éles késekkel vagdosták szét, selyempapírba, sztaniolba csomagolták - kinek mi volt - cémafülecskéket kötöttek rájuk s a fára aggatták, az ezüstpapír ruhás diók, sárga-piros cirmos aranyranett almák, s a cérnára fűzött pattogatott kukorica füzérek közé. Ha a csecsemők szemébe néz az ember, úgy érzi, a gyermek tud valami nagyon fontos titkot. Kimondani nem tudja, hiszen még nem tud beszélni. Aztán, mire felnő, elfelejti. Alsórácegresen a gyerekek is pogány módra születtek. Istenszerette pogány módra. Barta Miska anyja éppen a krumpli- földre igyekezett, amikor megérezte, hogy elérkezett az ideje. Ledobta a vékát meg a kapát, sarkon fordult, hazament. Egy nagy bádogfazékban vizet tett a tűzhelyre, odakészítette az ollót, hogy legyen mivel elvágni a gyermek köldökzsinóiját. Megszülte a fiát. „Mihály leszel, az öregapád után” - mondta neki és magához szorította, hogy ne bömböljön annyira. Az ágy szélén ülve megfürdette, ráadta a nagyobb gyerekek kinőtt kisréklijét, az apja szétfeslett, darabokra szaggatott ingébe bepelenkázta, bepólyázta. S gondolom, amikor szoptatta, meleg fény derítette föl a földpadlatú cselédszobát, mert egy másik kisgyerek egészen közelről nézte őket. így aztán nem csoda, hogy az alsórácegresi karácsonyt Kisjézus sohasem bízta az angyalaira, ő maga jött el mindig, sokat tudó szeméből ragyogott a titok, mosolyából a reménység. A csengettyű beszéde S árika néni nagyapám legidősebb nővére volt (vagy tizenöt évvel öregebb), s a férje Menek Lajos. Utóbbi jóravaló, becsületes vendéglős, aki bár a fáma szerint finom pacallevest tudott főzni - soha nem vitte semmire. Gyermekük sem lett, s ezért, amikor nagyapám gyerekként árván maradt, magukhoz vették és felnevelték. Szeretettel, kedvességgel. Később Lajos bácsi adósságokba keveredett, s a húszas években a nagy válság idején nemcsak a vendéglőt, a házukat is elárverezték fejük fölül. Mire én megszülettem, elhaltak mindketten, csak néha említett nevük maradt belőlük, s egy máig is őrzött fénykép. A kövérkés Menek Lajos pöd- rött bajuszával és Sárika néni a mosolyával. Valójában azt sem Judom, hogy kik voltak ők, hogyan éreztek, szerettek. Mint ■ ahogy sokakról sem a széles rokonságból. Egy részük Erdélyben: Kála, Emil, Bélus és Erzsébet meg a gyerekeik. Mariska Svédországba került; ő egy rövidebb levélkeként nővére imakönyvének örökös foglyává dermedt. Bözsi Bécsbe ment férjhez; megözvegyült keresztanyámról sem tudtunk semmit évekig. Levelezni nem lehetett a háború után, s átmenetileg vagy végleg megszakadtak a kapcsolatok. A címzett ismeretlen lett. Mégsem feledkeztünk meg róluk soha, s nem tudok én sem e múltba szakadt rokonidegenekről. Sohasem vagy csak ritkán látott arcukat, gyakorta hallott nevüket karácsony idején újra és újra felfesti elém az emlékezet. Családunkban szokásként öröklődött ugyanis, hogy a szentestén a fenyő előtt azokra a szeretteinkre gondolunk, akik nem lehetnek közöttünk. Nem lehetnek, mert távol vannak, vagy mert nagyon távolra utaztak már: végleg a végtelenbe, a csillagok közé. A fenyőfa közelségében olykor újra hallani vélem, ahogy nagyapám, később az édesapám miként emlékeztek meg róluk; családtagokról, egy-egy közeli jóbarátról, élőről vagy holtról. Isten áldja avagy Isten nyugosztalja őket. Anyám magyarázta: addig élnek, amíg lelkűnkben velünk vannak. Ötven-hetven esztendő; kinek mi jár. Kopjafá- nyi idő. Amíg nem korhad el, nem dől ki végleg, nem hal meg, akinek állították. Mostanra úgy esett, hogy én örököltem meg a családfát. Nálam már időnként botlik az emlékezet, de fölfrissítésére szerencsére maradt a múltból néhány karácsonyfadísz, köztük egy széphangú rézcsengő. Utóbbit talán éppen Sárika nénitől kapta nagyapám, s azóta velünk maradt. Sose hagytuk el, még a nehéz időkben se, s ettől nemcsak nekem, hanem gyerekeim gyerekkorának is emléke. Csilingelésében benne vagyunk mind. Századunk lassan egy újabb századra vált, kétezret írunk és egyre bővül a névsor, egyre sokasodnak az arcok, akikre gondolni kell. Beférkőzte magát közéjük feleségem rokonsága is; baranyai, szabolcsi jóemberek. Lídia néni Zágrábban él, sógorom pedig már kint fekszik a Dunára néző esztergomi temetőben. És vannak mások is. Jönnek és elmennek. Egyre nő az emlékezés terhe, s néha úgy érzem, ideje volna továbbadni már belőle másoknak, gyermekeimnek is. De még nem jutott időm. Nem értem rá. A munka és a mindennapok arra se adnak lehetőséget, hogy leüljünk, s beszélgessek velük. Ráérősen, odafigyelőn. Nem ütve, simogatva. Elővéve a régi albumot, s kimondani (kitalálni), hogy az egyik avagy másik kópián kit örökített meg a fotográfus. S aztán nemcsak a múltban, hanem kalandozva a jövőben is. A lányaim álmainak és vágyainak, jövőjének birodalmában. Eljutni velük legalább egy percre oda, ahova nem is biztos, hogy valaha eljutok. De fut velem is az idő, s nem tudtam megállni még. Majd egyszer elmesélem nekik; egyszer meghallgatom őket. A ddig pedig abban reménykedem, hogy talán meghallanak valamit szavak nélkül is. Egy gesztusból, egy mosolyból, egy ajándék-nap öröméből vagy a hűtő- szekrény oldalára tapasztott üzenőtábla grafitceruzás félmondataiból. S főleg, hogy karácsony estéjén megértik csengőnk beszédét. KOZMA FERENC * 1 k
