Új Dunántúli Napló, 1998. november (9. évfolyam, 299-328. szám)
1998-11-07 / 305. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. november 7., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Pécsi portrék. Hamóczy Örs és Körtvélyesi László fotóművészek munkáiból november 9-én 19 órakor nyílik kiállítás Pécsett a Művészetek Háza Martyn Ferenc Galériájában „Pécsi portrék” címmel. A tárlat november 30-án 17 órakor a hasonló című könyv bemutatásával zárul. Tárlat az Anna utcában. A Pécsi Horvát Színház Csoport/Horda Galériájában, az Anna utca 17. sz. alatt november 12-én 18 órakor Elisabeth Varga szobrászművész munkáiból nyílik kiállítás. Bevezetőt mond Sokcsevits Dénes szobrászművész. Hangverseny Mohácson. A Nemzeti Filharmónia ifjúsági koncertjére kerül sor november 10-én 11 órakor' és 12 óra 30-kor Mohácson a Kossuth Moziban „Állat- hangok” címmel. Többek közt Schubert Pisztráng, Muszorgszkij Kandúr és Bartók Medvetánc című művét adják elő Failoni Donatello (zongora), Palásti Marietta (cselló) és Bukszár Márta (ének) közreműködésével. Könyvbemutató. Pécsett a Művészetek Háza Breuer Marcel termében november 11-én 18 órakor Varga Csaba „Film és story board” című könyvét mutatják be, a szerzővel Weber Kristóf zeneszerző beszélget. Pécsett a debreceni Kántus. Maróthy György, a református kollégium professzora alapította 1739-ben az ország egyik legrégebbi kórusát, a Kántust. Vasárnap délután 3 órakor Ber- kesi Károly karnagy vezetésével a kertvárosi református templomban lépnek fel. A Komlói Színház és Hangversenyterem programjában november 11-én 11 óra 45, és 13 óra 45 perckor ifjúsági hangverseny lesz. November 16-án 10 és 14 órától a Holló Együttes mutatja be „60 perc alatt a Föld körül” című összeállítását ugyancsak fiataloknak. Könnyek a kulisszák mögött A színházi előadás csak néhány óra az ember életéből. Színész és néző ekkor találkozik, s ekkor dől el minden: siker vagy bukás. A nézőt és a kritikust a végeredmény érdekli. De a munka, a hol keserves, hol boldog pillanatokkal megajándékozott felkészülés jóval előbb elkezdődik. A nyolcadik próbára érkezem. A kis szobában három színésznő, Barkóné Bereczky Júlia (első képünkön), Bódis Irén (második képünkön) és Krasz- nói Klára (harmadik képünkön) dolgozik együtt a rendezővel. Általában, mert amikor találkozunk, Bódis Irént nélkülöznünk kell. Váratlanul hívta forgatásra Szabó István, akinek persze, belátjuk, nem lehet nemet mondani. A Harmadik Színházban Vincze János az osztrák Werner Schwab darabját próbálja. A 35 évesen meghalt szerző „fekália- drámáknak” nevezte abszurd, groteszk munkáit, melyeknek hősei egyszerre sírnivalóan kisszerűek és hátborzongatóan szánalmasak, de furcsa módon tiszták is, mint az Elnöknők szereplői, a három takarítónő. Egyelőre a szöveg értelmezésénél tartanak. Olvasnak, elemeznek, húznak, mondatról mondatra haladva, most formálódnak a szavakból a szerepek, de még inkább azokból az érzésekből, emlékekből, fájdalmakból és megélt tapasztalatokból, melyekkel a színésznők töltik meg a jellemeket. A művész nyersanyaga, szerepeinek építőköve saját lelke. Nem csoda hát, ha az önboncolgatást is kívánó folyamatban időnként könnyek is hullanak. A színész ilyenkor szinte levetkőzik, meztelenné lesz a társai előtt, s ehhez rendezőben, kollégában meg kell bíznia. Ez a fajta föltárulkozás többnyire csak a jó műhelyekben lehetséges, ahol nem egy produkció „gyártása” zajlik csupán.- Egy előadás olyan, mint egy templom, fel kell építeni - mondja Júlia, aki különben határozott asszony, tudatos művész, és ironikus humorú ember, mindenről véleménye, sőt ellenvéleménye van. A rendezőben fel is merült már a gyanú, hogy talán éppen ezzel akarja segíteni a közös munkát. Gyanújával egyetértenek. S hogy miként építik magukban a szerepüket?-Amikor először elolvastam a darabot, már láttam a figurát, viszonyulásait a többiekhez Vincze János instrukciót ad emlékezik vissza Júlia. - Tegnap este még az ágyban is gondolkodtam rajta, ki is az az élveteg Grete, akit játszom. A lelkét kell megtalálni a figurának. Soha nem szabad rutinból dolgozni, mert az a színjátszás halála. A Mariedlt megformáló Klára viszont azt meséli:- Amikor készülök, először ösztönösen érzek dolgokat, és később kezdek vele tudatosan foglalkozni. Az előadáson is szinte magamra húzom a szerepet, azonosulok vele. Amikor például a Csirkefejben játszottam, nagyon nehéz figurát kellett alakítanom. Rengeteget kínlódtam, s amikor lement a függöny, nem ritkán egy órát is ülnöm kellett az öltözőben, mire visszanyertem önmagam. A próbákon gyakran elkanyarodnak a szigorú szövegtől. A rendező beszél a mindenkit megérintő félelmekről is: -Nagy a felelősségem, hiszen ha ezek az emberek idehozzák a saját sorsukat, felhasítják és ideadják nekem önmagukat, akkor nekem is meg kell felelnem az összes többi kívánalomnak, amit az előadás követel. Az ember persze szorong ilyenkor. A próbafolyamat elején ez még inkább így van. Vincze János ezért a kezdet kezdetén teret enged a színésznek, nem is maga olvassa fel a darabot, mert azt akarja, hogy minden félelmen, maníron és hazugságon essenek túl rögtön. „A gyarlóságok közel hoznak bennünket”, mondja. Míg folyik a munka, sok téma FOTÓK: TÓTH L. előkerül. A szereposztás kérdése is például. A rendező makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy valóban olyan korúak játsszák a három nőt, amilyen korúnak ő a szereplőket gondolja. Pedig, mint kiderül, sok színházban éppen a „fiatalítás” a divat, mert akár bevalljuk, akár nem, az idősebb emberrel több a gond: nem mindegy, hogy milyen az egészsége, vagy milyen állapotban van a memóriája. Vincze János azonban tudja, hogy a megéltség, a tapasztalat pótolhatatlan, s hogy az igazán mély tartalmakat az érett személyiségek hordozzák. Es Grete, Erna és Mariedl életre lehelésének fáradságos szakaszai között a színház mai feladatáról is szó kerül. Vincze János szerint míg a színházaknak korábban lehetett ellenzéki vagy újító feladatuk, most mintha kicsúszott volna a talaj alóluk. Pedig éppen most jött el az ideje annak, hogy a színház végre azzal foglalkozzon, ami mindig is a dolga volt, a művészettel, a művészet lényegével. Meg is érné mindez, hiszen a nézők nem szoktak le arról, hogy Thália templomát továbbra is látogassák. így van ez Pécsett is, ahol ráadásul még a közönség is jó. — Ennek a városnak csodálatos közönsége van - állítja Júlia. — Boldog lehet minden itt működő művészeti hely, hogy ilyen polgárságra számíthat. Es hát igaz is, a végső szót a néző mondja ki, a tapssal, mely megköszön, felszabadít vagy megbocsát. Hodnik Ildikó Gy. Táncvideofilm-fesztivál A híres svéd balerina, Carina Ari emléke előtt tiszteleg az a nemzetközi verseny, amely arra ösztönöz, hogy az új médiatechnológiákat minél szélesebb körben használják fel a táncművészetben, s ezáltal a művészeti ág minél szélesebb bemutatkozási lehetőséghez jusson. A megmérettetésnek négy kategóriája van, mindegyik kategóriában egy adott ország zsűrije dönt a legjobbakról és az általuk kiválasztott ör mű versenghet tovább a Carina Ari Nagydíjért. A legjobbat, kategóriáktól függetlenül, nemzetközi bírálóbizottság választja ki, s a kategóriagyőztesek, valamint a nagydíjnyertes január 24-én Párizsban veheti át jutalmát. Lehet médiára készített alkotással pályázni, klasszikus stílusra és iskolára épített balettművek is versengenek, akárcsak a tánccal kapcsolatos dokumentációk vagy azok az alkotások, amelyek az eredetileg színpadra készült koreográfiák feldolgozásai. A legutóbbi, Színpadról médiára elnevezésű kategóriát ebben az évben magyar zsűri értékeli. A világ minden tájáról érkezett alkotásokat, amelyek között jócskán akadnak magyar művek is, a verseny művészeti vezetője, Sylvie Artel hozza magával Budapestre. A dr. Dienes Gedeon elnökletével működő bírálóbizottság, amelynek munkájában Gombár Judit, Bozsik Yvette és két televíziós szakember vesz részt, november 17-én pedig már eredményt hirdet. Az eseményről a televízió részletesen beszámol és közvetíti a díjnyertes filmeket is. Ír népzene Dublinből Zenei kuriózummal szolgál a pécsi Dominikánus Ház november 13-i programja. Este 7 órától a „Never been to Dublin” együttes népzenei koncertjére várják az érdeklődőket. A házban november 9-én 19 órakor az „Új hullám” Laterna Magica Filmklub műsorán Pasolini ,Jómadarak és madárkák” című filmje szerepel. „Az eredendő világkép” című sorozat következő estjén, november 12-én 18 órától Molnár V. József grafikus a gyermekrajzok üzenetéről tart előadást. B. R. Pihenőhely, képekkel Nemcsak galériának, hanem a művészetet szeretők pihenőhelyének is szánják a tulajdonosok azt az új bemutatóhelyet, mely nemrég nyílt meg Pécsett, a Jókai utcában. Az első válogatás témája az akt, festményben, fában, kerámiában, toll- rajzban, sőt még textilszobrokban is. A kiállítók között találjuk Vata Emilt, Erdős Jánost, Kovács Ferencet, Fürtös Györgyöt, No- vák Andrást, Bán Tibort, Diener D. Rudolfot, Farkas Lászlót, és szerepel a közel 70 alkotás között képekkel és rajzokkal Bánkúd Gertrud is. A galéria vezetője, Lukács Beáta elmondta, hogy gyakKépek és szobrok főleg a gyengébb nem szebb képviselőiről fotó: Tóth László ran veszik igénybe művészet- történész segítségét. Szeretnének tehetséges, de még kevéssé ismert fiataloknak is bemutatkozási lehetőséget adni, persze csak alapos válogatás után. H. I. Gy. Futnak a képek FILHIJEGYZET Az angyalok városa és Berlin ege Az angyal és a doktornő: Nicholas Cage és Meg Ryan Vannak akik úgy képzelik, sőt határozottan állítják, hogy egy regény akkor fejeződik be, amikor a szerző kiteszi a pontot a legutolsó mondat után, egy film esetében pedig a „vége” felirat jelenti ezt a lezáró pontot. Ezzel szemben gyakran azt tapasztaljuk, hogy a regény később tovább íródik, nemegyszer a szerző halála után, és a szereplők makacsul folytatják életüket, sokszor más közegben, a színpadon vagy a tévé képernyőjén. Egy jó filmnek pedig szinte mindig akadnak utánzói. Vagy egyszerűen újraforgatják. Különösen Amerikában divatos megoldás, hogy efféle kópiákat készítenek, mint mondják, az ottani közönség ízlésének megfelelően. Kérdés, milyen ez az ízlés. És valóban a közönség elvárásainak tiszteletben tartásáról van-e szó, vagy inkább, mint gyanítom, a producerek gusztusa játszik itt meghatározó szerepet, akiknek legtöbbször nem érdekük, hogy az eredeti művel való szembesülés esetleg megváltoztassa a nézők értékítéletét, amelyet ők, a producerek már jól ismernek, és abból élnek, hogy kiszolgálják azt. Számukra minden változás e téren csak veszélyforrás. Legegyszerűbb konzerválni a régit. Persze, a hagyományos értékrendet kihívó jelentős művet nehéz lenne letagadni, ezért meg kell szelídíteni, mint az oroszlánt, hátha cirmos cica lesz belőle, így készült el Wim Wenders korszakalkotó remekének, a Berlin fölött az ég-nek tenge- rentúli-háziasított változata, az Angyalok városa (City of Angels). Az átdolgozás során, miként az várható volt, minden ki- lúgozódott a történetből, ami igazán „wendersi” volt: nyoma sincs a súlyos filozofikumnak, elpárolgott a lélekrajz, s az új változat rendezője, Brad Silberling, úgy tűnik, észre sem vette, hogy a Berlin-fdm egyik leglényegesebb problematikája a történethez s az élethez mint elbeszélt történethez való szemlé- lői-narrátori viszony volt. Marad tehát egy eléggé szentimentális szerelmi história egy racionálisan gondolkodó fiatal orvosnő és egy angyal között. Két különböző lény szerelme, amit egyébként Amor és Psyche óta milliószor elmondtak már, ám ez Wendersnél nem jutott eszünkbe, míg most igen, vagyis a Berlin-film eredetisége hiányzik leginkább az új változatból. És mégis... Ahogy még egy gyengébb műfordításon is átragyog olykor az ihlető vers szépsége, úgy fénylik át az Angyalok városá-n Berlin ege. Vagy mint a film egyik jelenetében az égi lényt játszó Nicholas Cage arca a tejüveg ablakon. Amikor az angyalok feltűnnek a könyvtár folyosóin, vagy mikor összegyűlnek a tengerparton, hogy megnézzék a napfölkeltét, miként a Csoda Milánóban szegényei, az most is benne marad a szemünkben. Vagy a kamera légi vonulása a torony felett, a két angyal a Boe- ing-számyán, a haldokló kislány a film elején s a kedvesétől búcsúzó Maggie könnyei. Egy nagy történet mozaikdarabkái. Ennyi maradt. De ez megmaradt. Mint a szegény ember aranytallérja, amit jobb napokat látott nagyapjától örökölt. Nagy Imre
