Új Dunántúli Napló, 1998. október (9. évfolyam, 269-298. szám)

1998-10-24 / 291. szám

1998. október 24., szombat Kultúra - Művelődés Dhnántúli Napló 9 Disneyland lekörözte a Notre Dame-ot Vajon hova megy a legtöbb ember, ha Párizsba érkezik? A Notre Dame-ba? Az Eif­fel toronyhoz? Netán a Dia­dalívhez? Nem. Disneylandbe. Az AP jelentése szerint a vidámparkra már tavaly is többen voltak kíváncsiak, mint a patinás gótikus cso­dára, a Notre Dame-ra, pe­dig a Notre Dame-i toronyőr című rajzfilm is bizonyára sokakat csábított az „ere­deti” épülethez. Az előbbit 12,6 millióan, míg az utób­bit csak 12 millióan keres­ték fel. E számban benne vannak a francia belföldi tu­risták is, nem csupán a kül­földiek. Mégsem lett öngyilkos Marilyn? Ami biztos: Marilyn Mon­roe 1962. augusztus 5-én halt meg, 36 éves korában Los Angeles-i házában. Ami kérdéses: a hogyan. A hiva­talos közlemény szerint ön­gyilkos lett: nagy adag alta­tót vett be. A színésznőről most megjelent újabb írás szerzője szerint azonban in­jekcióval meggyilkolták Robert (Bob) Kennedy je­lenlétében. Don Wolfe 15 éven át dolgozott The Last Days of Marilyn Monroe (Marilyn Monroe utolsó napjai) című könyvén, amely egyidejűleg jelent meg az Egyesült Ál­lamokban, Nagy-Britanniá- ban és Franciaországban. Marilyn halála óta száznál is több könyv foglalkozott ha­lálának körülményeivel és ezek közül több felvetette a gyilkosság lehetőségét. Ez az első eset azonban, hogy belekeverték az ügybe Ro­bert Kennedy személyét. Wolfe arra a következte­tésre jutott, hogy Norma Jean (ez volt a sztár családi neve) idegnyugtató injekciótól halt meg, amelyet egy Bob Ken- nedyhez közelálló személy adott be neki. Az illető meg akarta szerezni a színésznő naplóját valamint a Kennedy családra nézve kétségtelenül kompromittáló dokumentu­mokat. A könyv szerzője sze­rint Bob Kennedy akkori igazságügyminiszter - aki, akárcsak bátyja, John F. Kennedy, pár évvel később merénylet áldozata lett - je­len volt, amikor a végzetes injekciót beadták a sztárnak. Két bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban A lovakat lelövik, ugye? Vannak színjátékok, amelyek­nek dramaturgiai szerkezetében nehezen leküzdhető ellentmon­dás feszül tárgy és megjelenítés között. A rendező, ha ilyen művet választ előadásra, ko­moly dilemma elé kerül, leg­alábbis a kritikus feltételezése szerint: a téma sugallatát kö- vesse-e, avagy egy adott színjá­téktípus követelményeinek en­gedelmeskedjen inkább? A válasz, bármelyik oldalra billenjen is a mérleg nyelve, mindenképpen veszteségekkel jár, miként ezt A lovakat lelö­vik, ugye? pécsi bemutatója ta­núsítja. A mű, mint ismeretes, egy maratoni táncverseny tör­ténete, amely a résztvevők számára megalázó mulatság, gyötrelmes procedúra, kétség- beesett harc a beígért dolláro­kért. Véget nem érő gladiátor­mutatvány, amelynek hasz- nát-jutalmát már akkor ellop­ták, amikor az első taktusok felcsendültek. Ez a téma! A show és a koreográfia itt tel­jesen mellékes. Sydney Pol­lack tudta ezt. A kamera egyébként is hajlamos a rea­lizmusra. A színmű alapjául szolgáló regény méltán vált bestsellerré. Szerzője, Horace McCoy jól megtanulta, hogy a sikeres lek­tűr centrumában egy viszony­lag könnyen értelmezhető jel­képnek kell állania, amelynek erőterében szinte magától el­rendeződik a történet, mint a vasreszelék a mágnes körül. Az Századunk legutolsó nagy há­borúja oly távol van ma már, hogy élő ember egyre kevesebb akad, aki emlékezne rá. Ez a megszépítő messzeség még nem tükröződhetett „A tizedes meg a többiek” filmváltozatá­ban, ahol az olyan művészek alakítása, mint Major Tamás, Sinkovits Imre vagy éppen Márkus László, jó időre megha­tározta a történet alaphangját. A pécsi előadáson Korognai Károly rendező nem akart erő­szakosan idomulni a nagy elő­dökhöz, de túlságosan eltávo­lodni sem, így sikerült egy olyan ezredvégi harctéri histó­riát összehozni, ahol viselke­dés, gesztus és hanglejtés ma­ian nyegle, a szereplőket csakis a túlélés vágya köti össze, nyoma sincs a filmbéli felhor- gadó heroizmusnak, megma­radt viszont az az üzenet, hogy a túléléshez együtt kell mű­ködni. A macska-egér játékot idéző adott sztori központi motí­vuma, a tánc ilyen ősrégi me­tafora, végzetes típusával együtt, amely halálba tánco- lásként-táncoltatásként isme­retes. Ungvári Tamás adaptá­ciója finoman sejteti a nézők­kel, hogy a cselekmény mélyén nagyvárosi ballada, groteszk románc rejlik, ám azt mégsem tudja elfeledtetni, hogy amit lá­tunk: közepes igényű elbeszé­lésként jelenik meg csupán. A rendező, Márton András, a történetnek ebből a (lehetőségei szerint) tragikus vonulatából főként három alakot emelt ki. Fábián Anita Glóriája, e rende­zői szándéknak megfelelően, sebzett cinizmussal idézi meg a törött lábú ló példázatát, búcsú­jelenete valóban megérdemelte a szcenikai kiemelést. Lipics Zsolt játéka Robert figuráját a naiv álmok és a jéghideg felis­merések feszültségébe helyezi, bár hangvétele talán túlságosan is visszafogott. Németh János Harryja pedig, igen helyesen, egyszerre volt fölényes idegen, más, mint a többi, és szánni való balek, talán még inkább, mint mások. Csakhogy az általuk képvi­selt sötétlő szólamot el-eíbo- rítja egy zenés játéknak ezzel lényegében ellentétes sodrása. Ebben mutatkozik meg a téma és a műfaj fentebb jelzett kont­rasztja! A rendező, úgy vélem, kiváló tárgyismerete dacára is, főként a színjátéktípus köve­telményeinek tett eleget. Azt kétrészes vígjátékban SS-tiszt és nyilas testvér egyaránt any- nyira becsapható, mintha soha nem lőttek volna ezreket a Du­nába, és nem küldtek volna más ezreket meghalni a Don-ka- nyarba. A hasuk, a selyembu­gyijuk és a mások pénze érdekli csak őket. A tizedes melletti többiek nem hősök, nem áldo­zatok, igazság szerint nem is nagyon tudjuk meg, kit mi mozgat, mi motivál, egyelőre még csak jelzésszerű maradt, hogy ki és miért menekül, vagy marad. Újdonság, hogy a sebe­sült orosz katona nő lesz ebben az előadásban, akit hol meg akarnak kapni, hol nem. Hogy mit keres a II. világháborús frontvonalban, rejtély. A legkidolgozottabb alakí­tást a tizedes szerepében Balikó Tamásnak köszönhetjük. Olyan figurát formál, akiről egy mai kismenedzser jut eszünkbe: jó tágan vett morális értelemben rendes, de pénzét gyanús úton tartotta szem előtt, hogy az, amit a színpadon látunk: „játék zenére”. És a néző, azt tapasz­taltam, így is könyveli el az előadást, ezért feleslegesnek tartom a színi eseményeknek a nézőtérre való kiteijesztését, ami nyilvánvalóan a sarokba térdepeltetett valódi témának szánt engedmény, ám nem tu­dunk mihez kezdeni vele, mint a lejárt bankóval. Ahogy a darabot nézzük, egyre szembe szökőbb ellent­mondást tapasztalunk. A lát­vány kétségkívül sokszínű, a zene változatos, csakhogy az szerezte, folyton alkalmazko­dásra kész, és megúszni akar mindenáron. Fillár István a komornyik szerepében finom és disztingvált, bár könnyen le­válik róla a máz, ha a grófi höl­gyekre terelődik a szó. Úgy tű­nik, Albert szerepe valóban csak szerep a számára, szabó­nak jobban érezné magát. Ko­rognai Károly alakítja a külö­nös Gálfyt, aki kissé olyan, mint egy angol beteg, ernyedt, távolságtartó, kiismerhetetlen, szuperérzékeny. Ä lógósok közül Fekete olyan fiú, akin még szinte érző­dik a tejszag, a háborút nem érti, a mamájához sietne. Ba­jomi Nagy György alakításában életszerű és megejtő. Pilinczes Józsefnek Gáspár kevésbé ka­rakteres szerepe jutott, játéka azonban megbízható. Szíjártó szerepében Ujláb Tamás küzd azért, hogy végre megteremtse kommunista iden­titását, a kényszer azonban úgy hozza, hogy még verőlegénnyé is muszáj válnia. (Érdekes megközelítés, tekintve az el­egyébként szép szólószámok elszakadnak a drámai esemé­nyektől, a tánc pedig túlkoreog- rafáltnak tűnik, amennyiben lestrapált, majd egyre inkább kimerült amatőrök „produkció­ira” kell gondolnom, márpedig a cselekmény szintjén erről lenne szó. Más kérdés, ami már a közvetlen dramaturgiát érinti, hogy a párjelenetek kiemelése is nehézkes kissé: amit Sydney Pollack filmjében oly természe­tesen megoldottak a közelké­pek, annak itt a dialógusoknak az előtérbe helyezése és a zene elhalkulása csak részben felel múlt évtizedek történelmét.) A Grísából lett Szása szerepelte­tése további alapozást kívánna, hiszen voltaképpen azért tart­ják, hogy ha megjelenik az orosz hadsereg, a „menlevelük” Balikó Tamás és Bacskó Tünde fotó: Müller andrea legyen. Az ármádia azonban bőszen elrobog, ügyet sem vetve rájuk. Bacskó Tünde Szá­saként férfipufajkában és baro­meg, a tánc felerősödő csoszo- gása pedig kifejezetten zava­róan hat. Hogy téma és forma ellentéte mégsem válik végzetessé, az részben Gráf Csilla Santa Mo- nicába tévedt, tört szárnyú Ophéliájának és - főként - Rázga Miklós Rocky-alakításá- nak köszönhető: úgy volt hűsé­ges a történethez, hogy a játék követelményeinek is megfelelt. A színműbeli tánc tehát va­lóban maratoni hosszúságú. 1930-ban kezdődött, és mint láthatjuk, még ma sem ért vé­get. Nagy Imre nesszruhában is helytáll, mint a jó, de pallérozatlan elvtársnő. A kis karakterszerepekben feltűnőknek ezúttal könnyebb a dolguk: Krum Adám őszinte er­désze még egy megilletődött pillanatot is képes kicsiholni. N. Szabó Sándor SS-hadnagya humorosan karikírozott, Urbán Tibor hidegen gyűlölő nyilas vezetője aggasztóan élethű, míg Stenczer Béla Krasznavölgyije érzelmektől és előítéletektől fű­tött. Egészében elmondhatjuk, hogy „A tizedes és a többiek” október 21-i előadása kelleme­sen élvezhető volt, bár az iga­zán nagy durranásokat a vaktöl- tényes fegyverek okozták. Sok karaktert sikerült felvázolni, s érezhető, ahogyan ezeket a szí­nészek fokozatosan élettel pró­bálják megtölteni, amint egy portréfestő is lassanként bontja ki az arcot a körvonalakból. Az előadás kamaradarab-jel­legét Vayer Tamás díszletei erősítették, a jelmez RippI Re­náta munkája. H. I. Gy. A tizedes meg a többiek Az aranyhangú fuvola Hiába készült tizennégy karátos aranyból az a fuvola, melyen Drahos Béla fuvolaművész ját­szik, ha nem a tehetség, a lélek, s a virtuóz mesterségbeli tudás jellemezné zeneművészi tevé­kenységét. Elismeréseit felsorolni is alig lehetne, többek között meg­kapta a Liszt-díjat, s a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiske- resztjét is, de nem a plakettekre a legbüszkébb. Ami igazán boldoggá teszi az az, ha zenéjé­vel örömet szerezhet az embe­reknek, s ezzel belső erőt ad nekik az élet megéléséhez és elviseléséhez. A zene, különö­sen Johann Sebastian Bach szonátái őt is energiával töltik fel. Azt mondja, ha Bachot ját­szik, mindig újabb és újabb csoda történik. 0 maga az ösz­szes Bach-szonátát el tudja ját­szani, de ezt nem mutatványnak szánja. Izgatja, hogy ez a mu­zsika még az ezredfordulón is képes újat mondani, s ahogyan maga is egyre érettebbé válik, folyton új összefüggésekre talál benne. Drahos Béla tudatos és energikus művész. E tulajdon­ságokra akkor is szüksége volt, amikor karmesterként, s Ko- bayashi Ken-Ichiro assziszten­seként az Állami Hangverseny­zenekarnál dolgozott. S hogy mit nem tud elviselni? Az éret­lenséget, a tehetségtelenséget, s a hatalmaskodást hozzáértés nélkül. A világ minden táján fellé­pett már, s most, hogy ismét tel­jes erővel a fuvolajáték felé fordult, megint egy újabb kor­szak kezdődött az életében. Az ország legjobb vonósaiból és fúvósaiból alakított együttesé­vel Haydn, Beethoven és Schu­bert életművének kiadásán dol­goznak, ő maga pedig szonáta­estekkel lép fel. A héten Pécsett játszott a Liszt Ferenc Hang- versenyteremben, de november 23-án újra visszatér. Hodnik I. Gy. Kulturális ajánlatok Mediterrán ős*. A hét végén zárul a Mediterrán Ősz ’98 című megyei kulturális és idegenforgalmi rendezvénysorozat. Ma Nagykozárban falunappal ünnepelnek, délelőtt sportrendezvéf nyék lesznek, 15 órától főzőverseny a kultúrháznál, 18 órától pedig mazsorett- és revüműsor kezdődik. Holnap Magyarluka- fán kerül sor a XIV. Vendel-napi búcsúra. Délelőtt kézművesek és kismesterségek művelői mutatkoznak be, 12-kor a faluház­ban kiállítás nyílik, 14 órától pedig ünnepi műsor lesz, melyben megemlékeznek a Magyarlukafai Néprajzi Műhely 20, és a Kaptár Egyesület 10 éves fennállásáról. (ly) Forrás-művészet. Ezen a néven nevezi alkotásait Chinmoy Kumar Ghose képzőművész, akinek munkáiból október 26-án 15 órakor nyílik kiállítás a JPTE Ifjúság úti aulájában. A mű­vész idáig világszerte 70 tárlaton mutatkozott be. Más típusú képekkel jelentkezik november 10-éig a Civil Közösségek Há­zában Halász Károly, akit a geometrikus formák, különösen a kör és a tér, illetve a színek viszonya érdekel. (ly) Még látható. Aki lemaradt volna róla, november 22-éig még megnézheti Pinczehelyi Sándor festőművész Ismétlések/Repe- titions című kiállítását a Janus Pannonius Múzeum Galériájá­ban. A hónap végéig látható a pécsi Művészetek Házában Kiss Ferenc tárlata is, a Tehetségkutató Galéria sorozatban. (ly)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom