Új Dunántúli Napló, 1998. október (9. évfolyam, 269-298. szám)
1998-10-22 / 290. szám
Dunántúli Ünnepi emlékezés 1998. október 22.,csütörtök Nagyobb ügyeimet a történelemórán 10. oldal Hétszáz emlékmű világszerte ll. oldal Köztársasági elnökök: gróftól az íróig ll. oldal Az ÚDN melléklete 1956 forradalma A múlt még a jövő ködébe vész Megtorlás - egy egész ország ellen Dr. Kutrucz Katalin, a Történeti Hivatal elnökhelyettese hatalmas aktatömeg felett ül. A jelenleg még a Belügyminisztérium pincéjébe zárt dokumentumhegyek részben arra várnak, hogy a hivatal végleges helyére, az Eötvös utcába szállítsák őket, de még inkább arra, hogy hozzáértő kezek végre kinyissák, osztályozzák, hozzáférhetővé tegyék őket, s adataik az egész ország közkincsévé váljanak.-Mint a rendszerváltás egyik szereplője, az 1989. évi, a koncepciós pereket felülvizsgáló bizottság tagja, ön már korábban is ismeretséget kötött jó néhány titkos aktával. Hogyan lehet ezekből kihámozni a múltat, az ország, mindannyiunk történelmét?- Jogászként is, politikusként is, s mostani szerepkörömben, állami hivatalnokként is csak azt mondhatom: rendkívül óvatosan szabad csak kezelni és értékelni a különböző dossziékban található adatokat. Ennek több oka is van. Az első ok az, hogy rendkívül terjedelmes, szövevényes, s ugyanakkor meglehetősen hiányos iratanyag fölött rendelkezünk. Bár a dossziék keletkezésének idején is érvényben voltak bizonyos iratkészítési és archiválási szabályok, ezeknek a nyilvánossága erősen korlátozott volt, s a különböző időszakokban és a különböző szolgálatoknál nem egyformán tartották meg őket. A fenntartások emellett azért is szükségesek, mert mint említettem, az iratanyag meglehetősen hiányos, s a kutatóknak, a történészeknek a meglévő dokumentumok alapján kell kikövetkeztetniük azt is, hogy mi lehet a már megsemmisült, megsemmisített, vagy éppen még lappangó iratokban. Az óvatosság legfőbb indoka mégis az, hogy a dossziék s egyéb titkos iratok, amellett, hogy a kor által diktált szellemben íródtak, s tartalmukkal is, puszta létükkel is a diktatúra létjogosultságát kellett igazolniuk, a történészek által felhasználható információkon kívül rengeteg dezinformációt, téves adatot, s szándékos ferdítést tartalmaznak. Hogy ne mondjam: hazugságot.- Tehát a Történeti Hivatal „alatt” fekvő iratanyag olyan, mint a bomba ? Akár fel is robbanhat?- Inkább úgy mondanám, hogy érzékeny anyag, amelyet elővigyázatosan kell kezelni. A Történeti Hivatalt életre hívó törvény azonban leírja azt is, mit és hogyan kell gyűjtenünk, osztályoznunk, kutatnunk, s kutatásra, publikálásra biztosítanunk. Nekünk, a hivatal vezetőinek és munkatársainak ennek a törvénynek a szövegéhez kell igazodnunk: meg kell tartanunk és meg kell tartatnunk azt.-Az iratokban, dossziékban egy bizonyos nézőpontból megközelítve megragadható az elmúlt évtizedek, a kommunista diktatúra története, de legalábbis annak egy-egy jellemző része, például az erőszakszervezetek működése. Mégis, a részletek mintha nagyon lassan kerülnének a felszínre, a nyilvánosság elé. Még mindig tart a titkolózás?- A törvények bizonyos mértékig korlátozó rendelkezései mellett az anyag egészének nyilvánosságra hozatalát a már egyébként részben említett Kutrucz Katalin, a Történeti Hiva tál elnökhelyettese okok is hátráltatják. A hivatal még alig egy éve dolgozik, egy nagy költözködés előtt állunk, a létszámunkat még mindig nem sikerült teljesen feltöltenünk, rengeteg és kevéssé rendszerezett, ám ugyanakkor hiányos is a rendelkezésünkre álló anyag. Erőnkhöz képest igyekszünk folyamatosan számítógépre vinni az adatokat, s ez a munka belátható időn belül annyira előrehalad, hogy jelentős mértékben megkönnyítse a hozzánk forduló kutatók és magán- személyek igényeinek kielégítését. Tehát a létező fékező hatások ellenére úgy gondolom, egyre több és érdekesebb anyag kerül felszínre, folyamatosan segítve az ország és a térség múltjának jobb megismerését. gászként, kutatóként és a Történeti Hivatal elnökhelyetteseként ismerem. Magánemberként is megtapasztaltam, mint az ország lakói közül oly sokan. Édesapám egy Sopron környéki, határmenti kis falu Nemzeti Bizottságának elnöke volt 1956-ban. Akkoriban az egész falu egyet akart, egy véleményen volt - egyetlen ember, a párttitkár kivételével. A forradalom utáni véres megtorlás - valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán - a mi családunkat elkerülte. Arra már csak az iratok kutatása közben találtam bizonyítékot, hogy mennyire orwelli világban éltük le ezeket az évtizedeket. Nemcsak a szigorúan vett megtorlás éveit, amelyeket az 1963. évi, úgynevezett „nagy” amnesztiával sokan lezártnak tekintettek, hanem mind a negyvenöt évet, amely a háborútól a békés rendszerváltásig telt el. A dossziékban ugyanis nemcsak konkrét személyekről, „gyanús”, rendszeresen megfigyelt emberekről találtunk anyagot, hanem minden határmenti faluról, minden nagy- és számos kisebb üzemről, iakó- kerületekről, munkahelyekről, esetenként egész városokról is. Hatalmas mennyiségű és sokszor egészen semmitmondó anyagot. Az iratok ismeretében szinte azt mondhatnám: nemcsak az ügynökök figyeltek minket, de egy egész kis önkéntes hadsereg, amelynek „katonái” sokszor névtelenül, ám mégis tevőlegesen járultak hozzá az elnyomó rendszer fenntartásához, zökkenőmentes működéséhez. Ami pedig az 1963. évi am- nesztiarendeletet illeti, arról is Szovjet páncélosok járőröztek a budapesti utcákon Azt gondolom, a jelenleg még feltáratlan dokumentumokból megszerezhető tudás előbb- utóbb a helyére, a történelem- könyvekbe kerül majd.- A negyven-egynéhány éven keresztül meghatározó diktatúrának voltak keményebb és „puhább” szakaszai. Hogyan helyezné el ön, a kutató, az iratok kiváló ismerője az 1956 utáni megtorlás éveit ezen a szigorúsági skálán ?- A korszakot nem csak jomegvan a saját véleményem: szerintem ez a világtörténelem egyik legaljasabb amnesztiája volt, mert nemcsak a szerencsétlen áldozatok egy részét mentesítette a további jogkövetkezmények alól, hanem ugyanakkor felmentette azokat a valódi bűnösöket is, akik a diktatúra védelmében követték el tetteiket, közöttük gyilkosságokat is. Ezeket az embereket sem addig, sem azóta soha senki sem vonta felelősségre.-A forradalom utáni megtorlás rengeteg névtelen kisembert is sújtott, köztük többnyire munkásokat és parasztokat, akikre egyébként mint legfőbb támaszára hivatkozott a rendszer. Az ő sorsukat is nyomon lehet követni a dossziékban?-A rendszer egyik legnagyobb hazugsága az volt, hogy a munkás- és parasztrétegek képviselőjének vallotta magát. Éppen az 1956-os forradalom, s annak résztvevői bizonyították be a legélesebben, hogy ez egyáltalán nem igaz. De a munkások és a parasztok megfigyelése, internálása, bebörtönzése, kisemmizése, emberi jogaik lábbal tiprása már jóval hamarabb elkezdődött. Ez ma már széles körben ismert, s ezt támasztják alá az általunk őrzött dokumentumokból kiolvasható tények is.- Az áldozatok számosán voltak, sokuknak a nevét is ismerjük, másokról pontosan tudjuk, hogy mely társadalmi csoportok tagjai, s hogy hogyan büntették meg őket. De kik voltak a valódi bűnösök, s vajon megismerhet- jük-e valaha a bűneiket? Azt már nem is kérdezem, hogy nekik miért nem kell bűnhődniük.-Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, hogy mi itt a hivatalban a politikai-rendőrségi anyagokat őrizzük. Ezeket azok a politikai rendőrök, köznyelven szólva ávósok készítették, akik a megtorló gépezet kulcsfigurái voltak, de többnyire csak végrehajtók. A fő bűnösök nyilvánvalóan a politikusok, a hierarchia magasabb posztjain állók voltak. Ä közéleti szereplők nevét ismerjük, korabeli tetteik is egyre világosabban állnak előttünk. Az alacsonyabb beosztású végrehajtók - a vonatkozó törvény értelmében - többnyire meg tudARCHíVFOTÓ ták őrizni névtelenségüket, akárcsak az alighanem százezres nagyságrendű besúgóhad „közkatonái”. Ami pedig a büntetőjogi felelősséget illeti: az egyetlen, ma is felelősségre vonható rétegbe azok tartoznak, akikre rábizonyosodik, hogy emberiség elleni bűntettet követtek el. Ma is folynak ezzel kapcsolatos perek, például az úgynevezett sortűzperek. A többi néma csend. Tardos János A Forradalom lángja a fővárosi Kossuth téren „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.. (Részletek dr. Buzády Tibornak az 56-os Diákparlament mai pécsi ülésén elhangzó beszédéből.) „. . . 1956-ról, mint politikai eseményről számos kimentő elemzés született. A fényes napok előtti, alatti és utáni társadalmi mozgásokkal is számos szakember foglalkozott. A 60-as években kezdődött enyhe javulást, majd a rezsim folyamatos szétesését is a forradalom és szabadságharc indirekt eredményének tekinthetjük. Hogy hazánk 1989-ben végleg le tudta vetni nyakáról a kommunista igát, azt a harcoló szabadságharcosoknak és a tevékeny szellemiség géniuszának a túléléseként értékelhetjük. Országunk mind az ötvenhatos népfelkelés, mind a nyolcvankilences rezsimváltás óta megkülönböztetett tiszteletet bír az egész világ lakossága és politikus társadalma szemében. Október 23. robbantotta szét a szovjet terror kontinensekre kiterjedő hatalmát, és ezáltal utat nyitott Európa közös fejlődésének is. Magasztos szellemű népfelkelésünk olyan fényesen igazolódott be a történelem jelenségei között, mint ahogy 1848 tette egykoron. Valami azonban még hiányzik. Éppen a házunk táján lenne még elintéznivaló. Ez pedig 56 lelkületének végső elismerése és a jövő évtizedekre szóló kiterjesztése. Országunk lakosságának nagy része ódzkodik ennek a lelkületnek az alapos megismerésétől és annak követésétől. Pedig, ha nem lett volna 56-nak belső szellemisége és dinamikája, akkor nem lett volna maga a népfelkelés sem! Azon októberi és novemberi napoknak sajátságos pszichológiája volt. Nemcsak azok lázadtak fel, akik legtöbbet szenvedtek a kommunizmustól, hanem a társadalom egészében lobbant fel a láng. A fiatalok és a felnőttek szívében kigyúlt a hazaszeretet. Nem karriert, pénzt vagy hírnevet akartak az 56-osok, hanem - Petőfit idézve így mondhatjuk: „Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon!” - önnön népükért és országukért keltek fel. Megjelentek a klasszikus értelemben vett honfiak és honleányok, akiknek a szívében benne volt a hazaszeretet erénye. Akik munkát és felelősséget vállaltak a közügyekért, akik bátrak voltak és életüket is tudták kockáztatni. Akiknek az egyéniségében, a szuper- egójában, szellemi szférájában benne volt a másokkal való törődés érzése. A hazaszeretetet gyakorlatilag is és elvont értelemben is átélték. Igen, az 1956-sok különös anyagból voltak gyúrva. Gyorsabban vagy lassabban, de döntöttek, mert érezték, hogy itt volt az idő, hívott a haza. Munkások, értelmiségiek, fiatalok és öregek, elnyomottak, de becsapottak és csalódottak is felismerték a pillanat nagy- szerűségét. Sokan jöttek az ideológia által félrevezetettek közül is, olyanok akik megvilágosodtak ama napokban, meggyóntak saját maguknak, és önként vállalták lelkűk tisztító tűzét... ... Te mit tettél 56-ban a hazáért? Szép tőled és közénk tartozol, ha akkor boldog voltál és lelkesedtél. Könnybe lábadt örömödben a szemed, amikor a szovjet csillagok lehullottak az épületekről? Kint voltál az utcán, a Bem szobornál, a Parlamentnél? Repdesett a szíved a tüntetéseknél, a munkahelyi és egyetemi gyűléseken? Vettél-e boldog lélegzetet, amikor érezted, hogy vége lett a félelemnek? Nos, akkor Te is 56-os vagy! ... Akár ha csak pirinyót is lelkesedtél és cselekedtél a hazáért, akkor már te is derék magyarnak számítasz. A szíved, az érzületed a fontos! Ilyenek milliónyian vagytok, közénk tartoztok! ...
