Új Dunántúli Napló, 1998. szeptember (9. évfolyam, 239-268. szám)

1998-09-26 / 264. szám

Kultúra - Művelődés 1998. szeptember 26., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Zenei Világnap. Október 1-jén 19 óra 30-kor a Pécsi Bazilikában a Pécsi Szim­fonikus Zenekar Lickl György műveit adja elő, ve­zényel Szkladányi Péter. Komlón a Színház és Hang- versenyteremben az Erkel Ferenc Zeneiskola 18 órától rendez koncertet a város kó­rusainak és többek közt Deák Árpád (oboa), Kiss Gyula (gitár), Salát Mag­dolna (ének) és Szalai Klára (zongora) fellépésével. JAK-tanulmányok. A fia­tal írók József Attila Köre és a Pécsi Művelt Társalgó kétnapos találkozót rendez Pécsett a Művészetek Házá­ban „JAK tanulmányi Na­pok” címmel. Október 2-án 17 órakor az előadások és a vita témája az irodalom és filozófia. 3-án 15 órai kez­dettel az átírásról beszélget­nek. A találkozó szombaton 20 órakor felolvasóesttel zá­rul. A két nap előadói töb­bek közt Bagossy László, Thomka Beáta, Závada Pál lesznek. Zene szemeinknek. Ok­tóber 1-jén 17 órakor a Pé­csi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében a MATÁV „Zene szemeinknek” című pályázati tárlata nyílik. Az október 25-éig látogatható kiállításon Straub Elek, a MATÁV vezérigazgatója mond bevezetőt. Versekkel a pódiumon. Szeptember 28-án 19 órakor Pécsett a Művészetek Háza Fülep Lajos Termében Lá­zár Balázsnak, a Pécsi Nemzeti Színház művészé­nek előadóestjét láthatjuk. A főiskolai Ady és Radnóti szavalóversenyt megnyerve, most Bertók László a „Há­rom az ötödiken” és a „Deszkatavasz” című köte­téből választott versekkel lép a közönség elé. Az Ifjúsági Ház kínála­tából. Pécsett az Ifjúsági Házban szeptember 27-én 19 órakor romaest lesz, amelyen Dörömböző Géza és zenekara lép fel. Énekel Csonka Anna. Szeptember 30-án 19 óra 30-tól Tanac Táncház lesz Szávai József vezetésével. A rajzok szimbólumrendszere könnyebben érthető mint a zenéé (Egy beteg férfi alkotása) Megszabadulva a szó kötöttségétől „A művészeti terápiák és a kifejezés pszichológiájának pers­pektívái” címmel tart háromnapos konferenciát Pécsett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a POTE Pszichiátriai Klinikája, a Magyar Pszichiátriai Társaság Kifejezés-pszicho- patológiai és Művészeti Terápiás Szekciója, a Nemzetközi Kife- jezés-pszichopatológiai és Művészeti Terápiás Társaság és az Albert Schweitzer Zeneterápiás Társaság. A konferencián francia és amerikai tudósok is részt vesznek. Dr. Trixler Má­tyással (első kis képünk), a pszichiátriai klinika professzorával és Sasvári Attilával (második kis képünk), a zeneművészeti fő­iskola pszichológus igazgatójával beszélgettünk. T. M. - Még ennek a kliniká­nak a megalakulásakor, Reuter Kamilló professzor igazgatása idején alakult ki az érdeklődés az itt ápolt pszichiátriai betegek grafikus kifejeződései iránt. Az évek alatt komoly kollekció gyűlt össze, s a következő igaz­gató idején Jakab Irén kezdte feldol­gozni, lélek­tani szem­pontból ele­mezni a raj­zokat, mely­ből könyv is született; a klinikának tehát létezik egy olyan hagyománya, amelyet ma is ápolunk.- Milyen szerepe van a mű­vészeti terápiának a pszichiát­riai gyógyításban ? T. M. - Á művészeti terápiák a pszichiátriai gyógyításnak lé­nyeges részét képezik, de nem önmagukban, hanem komplex terápiás rendszerben található meg a helyük. Különösen azokban az esetekben, amikor a pácienseknek gondot okoz a verbális kommunikáció, a pszi­choterápiák ugyanis többsé­gükben szóbeli közlés alapján működnek, a szó az orvossal való kapcsolat eszköze. Bizo­nyos lelki zavarok esetében ez akadozhat vagy egyáltalán nem működik, ilyenkor nagyon jó kiegészítő csatorna a közlésre a rajz vagy a zene. Ezen az ágon fejeződhetnek ki belső lelki tar­talmak, ennek megértéséhez természetesen ismerni kell a be­teg élettörténetét. — Tehát lényegét tekintve nincs különbség rajz- és zenete­rápia között. T. M. - A rajz szimbólumrend­szere, megérthetősége köny- nyebb, kidolgozottabb, a zene vonatkozásában mindez nehe­zebb. A súlyosabb lelki zava­rokban szenvedő pácienseknél többségében kivitelezhetőbb a rajz, technikailag bonyolultabb nekiállni zenélni, amelyhez he­lyiség, eszköz kell.- Maga a passzív zenehall­gatás nem lehet a terápia módja ? S. A. - Az aktív zeneterápia so­rán a beteg meg is szólaltatja a hangszert, melynek révén a belső érzések kifejezésre juttat­hatók. Volt olyan, aki kizárólag dobon szeretett játszani azért, mert mint mondta, az anyósa iránti indulatait igyekezett kife­jezni. Volta­képpen a hangban jele­nik meg mindaz, amit érez és gon­dol, és ez le­fordítható szavakra. A passzív zene- hallgatást mi receptív, befo­gadó zenehallgatásnak hívjuk, mert nem hisszük, hogy passzi­vitásról van szó, hiszen a zene olyan emóciókat, emlékképe­ket, képzeleti képeket, élettör­téneteket indukál, melyek le­fordíthatok verbális nyelvre. Volt olyan páciensünk, egy amerikai hölgy, akivel sokáig nem sikerült kapcsolatot terem­teni, a terápiás csoportban is teljesen passzív volt. Egyszer viszont Albinoni Adaggiojának gyönyörű feldolgozását hallgat­tuk, s alig telt el másfél perc, sírni kezdett, s attól kezdve, hogy felszakadt benne valami, mintha kicserélődött volna.-Mérhető-e a művészeti te­rápia hatékonysága? T. M. - A súlyosabb esetekben természetesen nem önállóan, hanem a gyógyszeres vagy egyéb pszichoterápiás formák mellett, azt kiegészítve alkal­mazható, s ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mennyi írható a művészeti terápia, azon belül a grafikus vagy zeneterápiák ja­vára, azt roppant nehéz meg­mondani. Ehhez megfelelő kontrollcsoportokat kellene ki­dolgozni, de valójában ilyen természetű méréseket nem vé­geztünk. A klinikai tapasztalat alapján tudjuk azt, hogy a kü­lönböző terápiás formák, azok kombinációi mennyiben segítik elő az eredményességet. S. A. - Az eredményesség mé­rése mindenhol a világon prob­lémát okoz. Németországban például Herbert von Karajan áldozott hatalmas pénzeket ilyen jellegű kutatásokra, de nemigen értek el eredményt, még nem találták ki tehát a mé­rési módszereket. De minden­nek ellenére az eredményesség megléte vitathatatlan, és min­denképpen kézzel fogható. T. M. - Azt azért hangsúlyozni szeretném, hogy a művészeti terápia az abban részt vevő pá­ciensektől nem vár el egyfajta képzettséget, s nem szempont, hogy a megjelenő produktumok bírnak-e művészeti, esztétikai értékkel vagy sem; szerencsés esetben előfordulhat ez is, de a lényeg a kifejeződés, az a lehe­tőség, hogy megszabadulva a szavak kötöttségétől, érzéseit meg tudja jeleníteni rajzban, ze­nében vagy mozgásban és sok egyéb módon is. Cseri László Zord idők nyomában A történelmet ritkán látja, aki éli. Azt tartjuk, hogy kell az idő múlásával teremtődő tá­volság, a rálátás a sorsfordító történelmi eseményekre ah­hoz, hogy tisztán lássunk, vagy legalább emlékezni mer­jünk. A magyar huszadik század rendkívül gyors változásai azonban nem engedik meg, hogy évszázadokat várjunk az összegzésekkel. A Pannónia Könyvek új kötetében, mely Zord idők nyomában címmel jelent meg, nagy ívű törté­nelmi-társadalmi tablót tár elénk a szerző, Bozóky Éva, aki a világháború és a rend­szerváltás közti időszak szem­tanúja. De több is annál, hi­szen Donáth Ferenc, a hazai politikatörténet jelentős alak­jának feleségeként résztve­vője és hiteles krónikása is a korszak szellemi és politikai történéseinek. Emlékiratában a Nagy Imre-csoport tragikus történetét dolgozza fel sajátos szemszögből láttatva az ese­ményeket. A közel 400 olda­las munka irodalmi igénnyel megírt memoár, de olvasmá­nyos családregény is, s egy­ben kordokumentum, mely nemcsak az akkori politikai események hátterét világítja meg, nem csupán a Nagy Imre-per harmadrendű vád­lottjáról, Donáth Imréről vagy a börtönvilágról ír, hanem a mindennapok küzdelmeiről is. Ahogyan az írónő vallja: „erről a nemzedékek életét megtartó erőfeszítésről szól ez a könyv, meg a lét apró, mégis nélkülözhetetlen dol­gairól, és persze a legfonto­sabbról: a szereplőket egy­máshoz láncoló szeretetről.” A személyes hang, a szub­jektív szemlélet Bozóky Éva e munkájában is történelmi tényismerettel társul, s így a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával megjelent kö­tet a közelmúlt hitelesebb, tisztább megítélésének lehe­tőségét teremti meg. H. I. Gy. Képzelt látogatás Eszenyi Enikő otthonában címmel önálló esttel mutatkozott be a színművésznő Pécsett, az If­júsági Házban. fotó: wéber tamás Megjelent a Somogy A Somogy idei ötödik száma Fejér megye irodalmi és mű­vészeti életét mutatja be. Az írások a szerző személye vagy tárgyuk okán kapcsolódnak a megye kulturális múltjához és jelenéhez. A szerzők közül verssel - többek között - Péntek Imre, Simek Valéria, Gellén-Miklós Gábor, Weöres Sándor, Menyhárd Alfréd szerepelnek, szépprózai írással Kalász Márton, Kálnay Adél, Ke­mény Dezső, Dienes Ottó van jelen. A város irodalmi múlt­ját Bakonyi István értékeli, a színházi élettel Sobor Antal írása foglalkozik. A tanulmá­nyok közül kiemelkedik Csű­rös Miklós Kodolányi János tanulmánya, valamint Veress Dániel esszéje Cs. Szabó Lászlóról. A táci Kárpátia Parkkal foglalkozik Panyik István írása. Kiemelt figyelmet érde­melnek azok a költemények - Pintér Lajos és Galambost László versei -, amelyek Szent István alakját idézik az olvasó elé. Futnak a képek FILMJEGYZET Oroszlánkölykök, élők, meztelenek, holtak A Ryan közlegény megmentése című új Spielberg-opusz a normandiai partraszállás hősei­nek állít emléket. A háborús epika ősi hagyományainak megfelelően egyetlen, s az ügy szempontjából látszólag mellé­kes epizód tükrében ábrázolja - cseppben a tengert - a hatalmas történelmi eseménysor egészét. De más szempontból is klasszi­kus veretű és tradicionális reto- rikájú ez a film. Kompozíciója például a réges-régi hídszerke­zet szabályait követi hármas ívével: félórás háborús totálkép után (amely a manapság diva­tos „diszkószerű” vetítési mód­szerekkel, a mikrofonok fülsi­ketítő lármája következtében, sajnos, a szó esztétikai értelmé­ben élvezhetetlenné válik) s egy ugyanilyen teijedelmű csa­takép előtt, tehát a cselekmény két tartópillére között, laza - és helyenként bőbeszédű - epi­zódfüzért látunk. A film a történet elmondása során, s a rendező ebben is a műfaj előírásait követi, erkölcsi kérdéseket boncolgat: nehéz döntések elé állítván hőseit. Szabad-e egy emberért több éle­tet kockára tenni? Mit kell cse­lekedni az elfogott ellenséggel: kivégezzük-e, hiszen megölte bajtársunkat, vagy hadifogoly­nak tekintsük, s kíméljük meg az életét? És végül: mit tegyen a testvérei közül egyedül élet­ben maradt Ryan fiú? Enge­delmeskedjen-e a vezérkari fő­nök parancsának, aki, humánus meggondolásból haladéktalanul hazaszólítja őt, vagy pedig, egy másfajta emberi felszólításnak engedve, tartson ki társai olda­lán azon a hídfőálláson, amely a cselekmény logikája szerint a két világ összecsapásának szín­terévé válik. Spielberg a látvány megfo­galmazása során is egyfajta tra­díciót követ, ám ezúttal olyant, amiről a háborús témájú moz­gókép általában meg szokott fe­ledkezni: filmje az egykori ha­ditudósítók dokumentumfelvé­teleit idézi. A világítás nyers, általában fénytelen, sötét tó­nusú, a kamera meg-megbillen, izgatottan-kapkodva követi az eseményeket, mintha maga is azok részese lenne. Ez a látszó­lagos „megrendezetlenség” azonban, noha igen hatásos, merőben ellentétes a helyen­ként valóban sokkoló felvételek nagyon is tudatos, a plánok igen széles skáláját alkalmazó megoldásaival, s ezt a vizuális feszültséget a film nem mindig képes elfogadtatni velünk. Alkalmasint ebből a kettős - egyszerre dokumentáló és stili- záltan míveskedő - törekvésből következik, hogy a rendező a szükségesnél jóval kevesebb gondot fordít a jellemrajzra, s ezt főként a főhős, Miller százados esetében fájlaljuk. Tom Hanks így is súlyt ad a figurának, ám olykor bosszantóan nincs elég szövege. És, sajnos, a háborús filmek régi hibája is megmutat­kozik: az ellenség ábrázolása elmarad, egyetlen sematikus torzképpel kell beérnünk. A nyitó és záróképen mégis­csak méltán lobog a csillagos­sávos lobogó, a hősök emléke előtt úsztelegve. Nagy Imre Miller százados szerepében Tom Hanks k 1 * i i *

Next

/
Oldalképek
Tartalom