Új Dunántúli Napló, 1998. szeptember (9. évfolyam, 239-268. szám)
1998-09-13 / 251. szám
A ma élő művészek közül másnak nincs állandó tárlata Tömör mondatok - bronzba öntve mek már képes arra, hogy érett művet hozzon létre. Példa erre a hatéves Giotto, aki juhokat rajzolt egy kőre, ezt meglátta egy festő, és hozzásegítette, hogy tanulhasson. Valamikor a festők és szobrászok műhelyében az inasgyerek az alkotóművész keze alá dolgozott, így észrevétlenül vehette át a mester mozdulatait, És nem kellett akkora botlókövön hasra esnie, mint amit a gyermekrajz boldog-bódult éveit követően a művészképzés gyötrelme jelent. 1937-es rajzaimról csak annyit érdemes elmondani, hogy egy párizsi családnál éltem néhány hónapig, megörökítettem az élményeimet, és ezeket kiállították. Ennyi az egész! Vajon a technikai század végén hol a helye a művészetnek?- A művészet helye ugyanaz, mint ahogy az ember sem sokat változik, csak a körülményei mások. Egy példával illusztrálom. Hatvan éve ritkaság volt az autó, így ha egy ember kellemetlenkedni akart a másiknak, oldalba lökte, rátaposott a lábára. Ma is hasonló cselekedeteket vált ki az indulat, legfeljebb száz lóerővel tapos egyik ember a másikra. Egész életünk nagyobb léptékű lett, legfeljebb még nem tudunk mit kezdeni ezzel a megsokszorozottsággal. Minden anyag és eszköz használható a művészi önkifejezésre, és teljesen lényegtelen, hogy egy mű miből van. Láthattuk, lehet akár illékony füstből is! Ha valaki a komputerével egy kontúrt meg tud forgatni a monitoron, ezzel máris alkotott egy új „szobrot”, hiszen közölni akart valamit és térélményt adott. A technikai haladás minden területét idővel majd helyére teszi az emberi agy, és felhasználja a művészetek eszköztárában. Kint a kertben Radnóti Miklós, Derkovits Gyula, Móricz Zsigmond és mások szobra áll, velem szemközt a Károlyi Mihály-emlékmű makettje. Megkockáztattam: személyesen nem ismerte őket, róluk alkotott szobrai mégis...- Ne is folytassa! Az emberek többsége abban a tévhitben él, hogy a szobor nem egyéb, mint az élő egyfajta kópiája. Ez nem így van. Ha az utcán egy ismerősére vár, már több száz méterről felismeri a tömegben az illetőt. A járásáról, a gesztusairól, a körvonalaiból: ott jön! Én is megkeresem azt a négy-öt jellegzetes karakterjegyet, A művész szobrai egy hajdani óbudai polgárházban és annak kertjében láthatók ami már és még elég, hogy a felismerés teljessé váljon, de egyben ugyanazt hordozza, amit én fontosnak tartok. A köztéri szobornak távolról meg kell ragadnia a járókelőt. Olyan ez, mintha kiterítenék egy piros futószőnyeget, és ezzel invitálnám az arra járót: jöjjön közelebb, akkor elérkezik a lényeghez is. Radnótinál például nem tehettem, hogy az „odavezetőben” ne támaszkodjon rá egy fakorlátra, és ne flaszterkő legyen a lába alatt. A nézőt így juttathattam el a téma „magjához”. A költő lecsukódó szeme jelzi: szembesült a ténnyel, hogy ez a halál pillanata, innen már sehová sem menekülhet, csak befelé. Ezért áll a Derkovits-szobor mellett az öreg, használt vaskályha, háttérben a kopott faablak, Károlyi Mihály szobra felett pedig, akit egy világgal meghasonlott emberként ábrázoltam, a megtört gótikus ív egy hosszú családi vonal végnapjait jelképezi. Sokan nem tudják, hogy Varga Imre egyházi iskolákban tanult, katonai akadémián diplomázott, a második világháborúban repülőtiszt volt, a gépét lelőtték, de túlélte. Vitézségéért kitüntették. Később gyári munkásként véletlenül találkozott Pátzay Pállal, akinek segítségével tanulhatott csak a főiskolán, majd 1956 után öt évre eltiltották a munkától. Úgy tartották sokáig számon, mint aki az előző rendszer Munkácsy- és Kossuth-dí- jas „hivatalos” szobrásza, tíz évig parlamenti képviselője volt...- Igen - bólogatott, majd folytatta a gondolatsort -, és akit megbíztak a vatikáni Magyar Kápolna szobraival, aki Bécsben Herder-díjat kapott, aki szobrot készített Raoul Wallenberg emlékére, aki kitalálta, hogy a Dohány utcai zsinagóga kertjében felállított Holocaust-gyászfa fémleveleire 50-100 dolláros adományokért rá- vésethetik az elpusztult hozzátartozók nevét. Kíváncsi voltam, hogy 1956 utáni kényszerpihenője alatt mit dolgozott.- Magamnak szobrászkodtam. Vagont raktam ki. Mindenfélét csináltam. Látja ott azt a félkezű, féllábú, „fejesincs” katonát? Ez a szobor akkoriban, ámbár véletlenül született, „antihős” létére A hős címet viseli. Amikor 1957-ben kizártak a szövetségből, „fülest” kaptam: házkutatás lesz nálam. Villámgyorsan elégettem a diplomáimat, a háborús kitüntetéseimet meg rászögeltem egy favázra. Ebből lett A hős. Adódott a kérdés: a Szoborparkban áll a ’19- es, vagy ahogyan ismerik, Kun Béla emlékműve. Mi van a Lenin-szobraival? A legismertebbel, a „lépegető Leninnel”?- A Leninekről semmit sem tudok, talán meg is semmisültek. De annak örülök, hogy a ’19-es emlékmű megmaradt, mert az ugyanúgy az én mondatom, mint a többi. Nincsen tilos szó, az én számból is elhangozhat minden vélemény! Akik az emlékművet elvitették, nem jutottak el a „magjához”, hogy szerintem a forradalmak nem hoznak semmit, csak áldozatokat kérnek. Ott áll Kun Béla a saját akasztófája, vagy ahogy az ismert Petőfi-verssor óta a magyarok asszociálják, a lámpavas alatt. Előtte vonul el a polgári lét, Károly Mihály a feleségével, ott masíroznak közvetlen áldozatai, a katonák, akiket maga ítélt halálra. Majd köddé foszlanak a szimbólumok a munkásságról, a pártban vakon hívőkről. Jó szobor az ma is, és jó helyen van! Sokat megért és megélt. Hogyan érzi magát ebben a mai világban?- Igazán jól! Csendesen örülök, hogy lehetőségünk van mindarra, ami régóta vágyam volt: nemzeti függetlenségre, fejlődésre, európai beilleszkedésre. Az életem gyönyörű volt, rengeteget dolgozhattam, évente nyolc-tíz szobrom született. Izgatott, hogy mit látnék, ha meglátogatnám az egyik műtermében.- Nagy baj lenne, ha látna valamit, mert az azt jelentené, hogy a munkámat nem tudtam eladni. Most éppen azon dolgozom, hogy „hazahozzam”, illetve itthon is felállíthassam II. Rákóczi Ferencről és Bartók Béláról készült emlékművemet... Nem bókolni akartam, amikor megjegyeztem, hogy november elsején lesz hetvenöt éves, mégis hihetetlenül friss és energikus. Mi lehet a titka?- Ugyan, hagyja már azt a hetvenöt évet, szerintem nem is kerek szám. Mondja, tehetek én a koromról? Aki nem vigyáz, megöregszik! Somos Ágnes Nyár végi zápor vert végig a városon, jutott cseppjeiből az óbudai Fő tér környékére is. Automata esernyőmmel éppen a krómacél paraplék alatt álldogáló Várakozók négy nőfigurája előtt vívtam komikus „magáncsatámat”, de még mielőtt odaálltam volna az egyik alak mellé, az ég kiderült, a meleg föld gyorsan beszívta az esőt. A tétován nézelődő, táskát szorongató négy nőnek - mint Varga Imre minden szobrának - érdekes története van. Amikor a ’70-es évek végén Jacques Chirac - aki Párizs akkori polgármestere volt - felavatta a művész Bartók-szobrát, egyben kiállítani is meghívta. Erre született a négy különböző, de egyformán a nők kiszolgáltatottságát sugalló alak. Varga Imre - amint elmesélte - velük akart Krúdy Gyula emléke előtt tisztelegni, hiszen az író prózai műveiben tragikus együttérzéssel ábrázolta a női sorsokat. Hazatérve felajánlotta, hogy a Várakozókat helyezzék el valahol Óbudán. Gesztusát elfogadták, de csak sok idő elteltével engedték meg neki, hogy véglegesen lebetonozza a szoborcsoportot, ami mára már elválaszthatatlan a városrész képétől. A művész szobrai makettben, zárt térben vagy a szabad ég alatt innen „macskaugrásnyi- ra”, a Laktanya utca 7. számú házban láthatók. Egy hajdani óbudai polgár átalakított házában 1983-ban rendezte be a Budapest Galéria Varga Imre gyűjteményes kiállítását. Ma élő művészek közül másnak nincs állandó szobortárlata. A szálfaegyenes, katonás tartású, a közeljövőben 75 éves Varga Imre percre pontosan érkezett. Harsány hangja természetes közvetlenséggel töltötte be a tág teret, elvégre neki nem kell hangfogót használnia, a szobrai között otthon van.- Siófokról jövök - harsogta, miközben hatalmas ibrik kávét rendelt az egyik kedves tárlatvezető asszonytól. - Mérges vagyok, mert egész éjjel hallgattam a műtermem ablaka előtt parkoló kocsikból bömbölő zenét. Node, milyen zenét?! Sajátom után az ő kávéjába is akartam cukrot tenni, de tiltakozott.- Maradok „oroszos” szokásomnál, csak bekapok egy szem cukrot, és arra iszom a kávét. Rögtön lecsaptam rá, hogy minden régi szokását így megőrzi-e.- Nem beszélek a szokásaimról, a magánéletemről - ingatta a fejét. Próbáltam puhítani, hogy a fiairól-unokáiról csak kérdezhetek valamit.- Felőlem kérdezhet, legfeljebb nem kap választ! Sehol sem olvashatott még életemnek ezekről a szeleteiről. Amit a világ számára elmondani akartam, mind itt van, illetve eredetiben valahol itthon vagy külföldön áll. Látható a római Magyar Kápolnában, Bad Kissingenben, Bad Neustadtban, Szentendrén vagy például az antwerpeni múzeumban... Egyezzünk meg, ne faggasson a magánügyeimről, jó? Megegyeztünk. De érdekelt, hozott-e a családjából művészhajlamot.- A családomban sokféle ember volt, képzőművész viszont egy sem. Kiskoromban nagyapám könyvtárát bújtam, onnan ismertem meg a klasszikusokat. Somogybán nőttem fel, és mint minden vidéki gyereknek, első számú eszközöm a bicskám volt. Botvégeket farigcsáltam, a vadgesztenye puha beléből pedig fejeket. A vadgesztenye idővel összeszáradt, így ezekbe a „remekművekbe” szerencsésen bele volt építve az önmegsemmisítés mechanizmusa. Rosszabb ötlet volt, amikor radírgumikból faragtam, mert ezek megmaradtak. Egyik osztálytársam elújságolta: ő még mindig őriz egy ilyen radírt. Szegény feje! Vajon ezekben a kezdeti próbálkozásokban gyökerezett, hogy 1937-ben, tizenhárom éves korában már bemutatták néhány rajzát egy párizsi kiállításon?- Dehogyis! - tiltakozott. - Minden gyerek próbálkozik hasonlóval, de csak azoknál magyaráznak bele visszamenőleg minden butaságot, akikből művész lesz. Pedig egy 12-13 éves gyer„Mintha a járókelők elé terítenék egy piros futószőnyeget...
