Új Dunántúli Napló, 1998. augusztus (9. évfolyam, 209-238. szám)
1998-08-16 / 224. szám
Egy csillagzat alatt a lakihegyi adótoronnyal Bachtól hipp-hopp a Beatleshez Kedvenc időtöltése a zene•a a 7- Bársonyos volna a hangom? Ez talán túlzás - szabadkozott. - A hangszínem maradt, de rekedtebb, fátyolosabb, mint régen. 1933. december 2-án születtem, ami csak azért érdekes dátum, mert éppen ezen a napon avatták fel a lakihegyi adótornyot. Hát nem sorsszerű, hogy egy csillagzat alatt születtünk? Amikor még a ’80-as években fel akarták rob bántani az adót, és a rádiósok tiltakozására a füle botját se mozdította senki, életem egyetlen „hősi” lépésére szántam el ma gam: gyerekeimmel kimentünk, letelepedtünk a torony tövében, hogy azt csak velünk együtt repíthessék a levegőbe.- Kezdettől tudatosan készült arra, hogy rádiós legyen ?- Pici koromtól megszoktam, hogy otthon szól- jón mellettem a doboz. A hangjáról felismertem | Gecsőnét, a háború előtti évek legismertebb be- * mondónőjét, de el se tudtam volna képzelni magam, amint farkasszemet nézek egy mikrofonnal. A zene bűvölt meg, szeretetét a Vörösmarty Gimnáziumban oltották belém. Kezdettől a romantikus zene vonzott, mégis az orgonatanszakot választottam, mert a hátamon futkosott a hideg, ha mennyeien felzengett ez a bazilikákat betöltő hangszer. De Komjáthy Györgyöt az utca forgatagában, az üzletekben arcról nem ismerik fel, de ha megszólal, az emberek odakapják a fejüket. Ez a bársonyos hang ismerős! Hát persze, a hajdani Vasárnapi koktél és a Csak fiataloknak! műsorból. ülök, nyakig merülve a levelekbe. Ismét szerkesztek, vezetem a műsort, aminek Zoli, a harmincegy éves fiam a technikai rendezője. Külön örömöm még, hogy amíg ebben a közegben a ’60-as, 70-es évek dalaival foglalkozhatok, szerdánként a váci Infórum Rádióban a ’80-as, ’90-es évek zenéjével szórakoztathatom a hallgatókat. «I - Tudtommal a lánya, Dóm is rádiós. “ ' *y - Az egész családom rádiós, vagy az volt. Néhai apósom, Csillag Gyula már az 1920-as f FEB/KOVÁCS ZSOLT ' ki ____«xOSÉM A k . ’ ^ j években a rádió technikai fejlesztési osztályán í # dolgozott, boldogult feleségemmel a rádiós f** f munka során ismerkedtünk meg, és házassá- gunk kezdetén a cég Benczúr utcai vendégházában laktunk. Jelenleg a mártonhegyi rádiósházban élek, rádióműsorok adminisztrációját végző, huszonhét éves lányommal, a fiamnak pedig egy emelettel lejjebb van lakása. Családi tragédia volt, amikor súlyos beteg feleségem itt hagyott minket. £ A két gyereket egyedül neveltem fel. jr - Soha nem gondolkozott azon, hogy újra megnősüljön?- Mondtam, hogy monogám vagyok. Ezen a téren is. Nekem ott voltak a gyerekek, a háztartás, egész embert lefoglaló munkám. Dórival, Zolival töltötöt-hat évi tanulás után rádöbbentem: hiányzik belőlem az az elengedhetetlen „plusz”, ami előadóművésszé emelhet egy muzsikust.- Nyergelj, fordulj, és irány a Magyar Rádió?- No, nem egészen! A szerencse játszott a kezemre, mint annyiszor. Ha nem megyek el 1957-ben, azon az esős, novemberi estén a Zeneakadémiára, hogy meghallgassam tanárom, Gergely Ferenc orgonaművész koncertjét, ha nem sétálok ki a szünetben a büfébe, és nem futok össze Sebestyén Jánossal, aki elújságolta, hogy munkatársat keresnek a rádió zenei főosztályára, talán soha életemben nem lépem át a Bródy Sándor utcai épület küszöbét. Ha az utóbbi négy nyugdíjasévemet is beleszámítom, kerek negyvenéves múlt áll mögöttem a Magyar Rádióban.- Nem lehetett egyszerű az út Bachtól hipp-hopp a Beatleshez!- A könnyűzene világába úgy pottyantam, mint tejbe a légy! Komolyzenei műsorok technikai rendezője voltam, és az élet fintorának tekintettem, amikor be kellett ugorjak megbetegedett kollégám helyett. Meglepő gyorsan megkedveltem a műfajt, miközben sejtelmem se volt, hány méltatlankodó levelet kap a rádió főnöksége meg a magas minisztérium, hogy a hallgatóknak nem tetszik az akkori magyar tánczene. 1961-et írtunk, amikor egy minisztériumi „főember” dühösen leszólt, hogy fél évet ad, addig csináljanak valamit, mert ő több ilyen lesújtó véleményt nem akar olvasni. A főnöki szobákban lázas kapkodás kezdődött. Végül rájöttek: nincsen semmi rossz, pláne „ártalmas” a nyugati tánczenében. Elképedtem, amikor nekem szóltak: nézzek utána, hogy az ördögben lehetne beszerezni azokat a felvételeket, amiket a Szabad Európa Rádió vagy a luxemburgi adó sugároz. Elvégre mindenki tudta, hogy onnan fúj a szél.- Abban az időben nem volt „piskóta” ez a feladat. Hogyan sikerült? '- Mindenkit meg kellett mozgatnom, hogy hozzák haza, vagy postán küldjék a nyugati slágerlisták sikerdalait. Csatasorba álltak a rádió külhoni tudósítói, sportolók, újságírók, zenészek, külkeres lemezgyűjtők. Gyűlt a hanganyag, egyre alaposabban ismertem Caterina Valente, Vico Torriani, Adriano Celentano, Cliff Richard, Adatna, Rita Pavone, az Everly Brothers vagy a Shadows együttes számait. Még alig telt le a fél év, amikor hétköznapokon délidőben, szöveg nélkül, elindult a Tánczenei koktél.- Ebből született a későbbi kívánságműsorok ötlete?- Pontosan! 1964 októberében ment adásba az első Vasárnapi koktél, amiben komoly lelki vívódások után kénytelen voltam én is megszólalni. Ömlöttek a levelek, naponta száz is jött. A hallgatók „étvágya” kielégíthetetlen volt. Sokasodni kezdtek a speciális Apró részlet a hatalmas reklámgyűjteményból Két gyermekevei és a lakihegyi könnyűzenei összeállítások, a kollégák meg ugrattak: hamarosan úgy kell bekonferálni az adást, hogy Komjáthy Rádió, Budapest. Tény, hogy heti 800- 900 percnyi adásidőm volt, csupa külföldi számmal, és a hozzá való szöveggel, amit nem volt könnyű összekaparni. Nem volt tiltólista. Számtalanszor forgott például a Raszputyin, de senki sem szólt rám. Rádiós rekord, hogy a Vasárnapi koktél harmincnégy éven át, 1998 tavaszáig élt.- Híres lett, akit csak a vezetéknevén emlegették.- Sosem akartam híres lenni. Nem jártam le a zenészklubokba, nem is „bratyiztam” egyik hazai együttessel, énekessel sem. Ösztönösen elszigeteltem magam mindenkitől, ne érhessen az a vád, hogy bármilyen érdekem fűződik hozzájuk.- Nem akarták „kiemelni”?- Jaj, dehogynem! Amikor szóltak, hogy válasszak magamnak főnöki pozíciót, azt mondtam: felejtsenek el, hadd maradjak tekercseket cipelő kuli, mert én nem vagyok főnöknek való. Visszahúzódó, monogám természetem van: képes voltam egy életen keresztül ugyanazt csinálni, és nem kényszerből, hanem boldogan... Nem rajtam múlt, hogy abbahagytam: 1994-ben, egy hónappal hatvanadik születésnapom után nyugdíjaztak.- Rádiós pályafutásának még sincs vége, hiszen vasárnaponként ismét hallhatjuk a hangját a Sláger Rádió kívánságműsorában.- Újra szerencsém volt. Év elején telefonáltak: a Sláger Rádió vezetői beszélni szeretnének velem. Régebbről ismertek, de a nevem mégis csak akkor „ugrott be” nekik, amikor a zenei kívánságtesztet kitöltő hallgatók annyiszor leírták: az én korosztályom a Komjáthyn nőtt fel; nekem mindig az a fajta műsor tetszett, amit Komjáthy csinált. Kiderült, bennem még van lendület, nekik van hanganyaguk, szupermodern technikájuk, tehát most otthon tem a szabad időmet, kirándultunk, bevásároltunk, főzőcskéztünk. Édesanyám hajdanán azt mondta: fiam, ha tudsz lecsót csinálni, megy majd a pörkölt és a gulyásleves is. Szombat-vasárnap én vagyok a szakács. Az egyszerűbb dolgokat meg tudom főzni, csak a palacsintával lehet kikergetni a világból, mert leragad, olajbűzös lesz a lakás.- Vannak barátai?- Hogy is mondjam? Nincsenek. Nem járok kártyázni, sörözni, hozzám sem jönnek. Szeretem a csendet, a magányt, kiülök az erkélyre, elnézem a várost. Kisgyerekként imádtam a villamosokat, a motorkocsi hangjáról felismertem őket. Felnőtt fejjel belekezdtem, hogy fából kifaragjak egy villamost, de a „mű” máig sincs készen. Gyűjtöttem a plakátokat, a reklámokat, tengernyi diafelvételt készítettem róluk, és a szobámban most is ott áll a ne- onvilágítású, forgó kis hirdetőoszlop, amin ké- nyem-kedvem szerint cserélgethetem a századforduló körüli, pompás reklámgrafikákat.- Mondták már mások is, hogy különös természetű ember?- Nem kell mondani, mert tudom! Ez abból fakad, hogy óriási ellentétek munkálnak bennem. Amikor az én hangom ömlött még a vízcsapból is, mindenki azt hitte, hogy könnyed, csevegő világfi vagyok, a társasági élet központja, miközben én inkább elképzeltem volna magam egy ferences rendi szerzetes barna csuhájában, a hallgatási fogadalom csendjébe burkolózva...- Találkozott személyesen is a műsoraiban megismertetett sztárokkal?- Ugyan már! Sose számítottam arra, hogy rám kopog Paul McCartney, mert lovaggá akar ütni a Beatles magyarországi népszerűsítéséért... Komolyra fordítva a szót: volt egy fantasztikus találkozásom, amikor George Bush amerikai elnök látogatása előtt Budapestre érkezett Ekecs Géza, azaz Cseke László, aki a Szabad Európa Rádióban azt a Teenager par- tyt vezette, amit a magam szerény eszközeivel megpróbáltam magyarítva „lekoppintani”. Egymás melletti stúdióban dolgoztunk, majd amikor a rádió „pagodájában” leültünk egy kávéra, rögvest közös hullámhosszon voltunk. Úgy éreztük: az idők kezdete óta ismerjük egymást. Később együtt léptünk fel Baján, Kiskunhalason és sok más helyen, ahol Cseke László így mutatott be a közönségnek: „Komjáthy György nekem nem az ellenségem, hanem mindig a nemes ellenfelem volt!” Hát nem ér fel ez egy lovagrenddel? Somos Ágnes „Rádiós rekord a Vasárnapi koktél harmincnégy éve...
