Új Dunántúli Napló, 1998. június (9. évfolyam, 149-177. szám)
1998-06-20 / 167. szám
10 DÜmántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. június 20., szombat Hírcsatorna Az Élőzene világnapja. Pécsett a Színház téren ma 18 órakor, az Élőzene világnapja előestéjén, a Mecsek Zenekar ad műsort, Völdi Izabella énekel. Vasárnap 10 órától és 15 óra 30-tól az Élőzene világnapján ír, kelta, breton fúvószenét hallhatunk, este 8 órakor a Pécsi Fúzió Jazz Group ad koncertet. A művészet és gasztronómia jegyében zajló fesztivál eseményét ökörsütés egészíti ki. Várfesztivál Siklóson. Ma 9 óra 30-kor a várban a vendéglátó város, majd Barcs, Dombóvár, Nagykanizsa, Szigetvár és Tamási fúvószenekarának fellépésével megnyílik a XII. Siklósi Nemzetközi Fúvószenekari Fesztivál. Külföldi zenekarok lépnek fel 10 órától a pécsi Sétatéren, 15 órától a harkányi Zsigmondy sétányon. Holnap a találkozó a várkápolnában 18 óra 30-tól hangversennyel, a várbástyánál 21 órakor tárogatózenével zárul. Fagottverseny. Pécsett a Művészetek Házában június 25-én 20 órakor Milan Tur- kovic fagottművész, bécsi professzor és Szecsődi Ferenc hegedűművész, valamint a Pécsi Szimfonikus Zenekar hangversenyével megnyílik a IV. Weidinger Imre Nemzetközi Fagottverseny, amely vasárnap zárul. Nemzetközi felnőttbábfesztivál. A pécsi Sétatéren június 25-én 15 óra 30-kor külföldi és hazai bábegyüttesek felvonulásával megnyílik a négynapos XI. Pécsi Nemzetközi Bábfesztivál. Előadások lesznek a Bóbita Bábszínházban, a Barba- kánban, a Sétatéren, az Anna udvarban, a Művészetek Házában és a PNSZ stúdiótermében is. Életmű-kiállítás. A Janus Pannonius Múzeum rendezésében június 26-án 17 órakor Mattyasovszky Zsolnay László életmű kiállítása nyílik Pécsen, a Káptalan utcai Múzeum Galériában. A tárlat augusztus 3l- éig látogatható. A város, amely kultúrára tanít Pécsnek nem koptak meg a tradíciói Itt a nyár, Pécsen június utplsó hete a fesztiválok hete lesz szinte minden műnemben-mű- fajban. Jelzőit - a zene városa, a színház városa, a múzeumok városa - nem érdemtelenül birtokolja, még ha akadnak is, akik gyanakodva a bőség zavaráról beszélnek. Erről elsőként dr. Újvári Jenő alpolgármestert kérdeztük (első kisképünkön), akiről köztudott, hogy korábban a Janus Pannonius Múzeum igazgatója volt.-Azzal kezdeném, hogy a pécsi ember a környezetére, a város történelmi múltjára, építészetére, éghajlatára tekintve elmondhatja, hogy jól érzi magát itt. Ez a körülmény a saját leikéhez a világhoz való viszonyát is meghatározhatja.-Más városokhoz képest el lett kényeztetve?- Számos művészt lehetne sorolni, akik ezért telepedtek le itt, és az értelmisége sem lett hűtlen a városhoz. Más kérdés, hogy sokan kiábrándultságuk vagy más okok miatt nem élnek ezzel a lehetőséggel.- Alpolgármester úr----ak i történészként és népművelői látásmóddal tekint a kultúrára - a sok program egybeesése nem osztja meg, szórja szét a közönséget?-Nagyon is tudatos, hogy most, az iskolaév végén, az idegenforgalmi szezon kezdetén sűrűinek ezek a programok. A tapasztalat szerint ez a legideálisabb időpont, amit a gazdag étlap csak vonzóbbá tesz. Egy holland vendégünk ámulva számolt be egy levelében arról, mi minden van itt. A másik csúcspont szeptember, a város napja. A népművelői alapállás számomra azt jelenti, hogy a kultúra minél szélesebb rétegekig jusson el. Munkámban is erre törekszem, az ismeret, a művészet „fogyasztása” nem sokat ér, ha nem válik szemléletté. — A „piac” Pécsett mekkora befolyással volt az intézmény- rendszerre?-Az intézményrendszer átalakulása még nem fejeződött be - gondolok itt az iskolákra is. Szükség lenne hangverseny- teremre és más létesítményekre is, sok a gond, de Pécs a kulturális karakterét megőrizte. Sőt. Például a kisgalériák elszaporodása a múzeumi értékké válás előszobáit jelentik, ahol a mű a piac szűrőjén is megmérődik. És óvni kell magunk az önhittségtől - az általam is kezdeményezett konferenciáknak - „tanuló társadalom”, „kelet-európai történelmi városok találkozója” — az is a céljuk, hogy ne váljunk provinciálissá, ne szi- getelődjünk el. A kulturális szférában számos nehéz döntés született. Dr. Kunszt Márta, a város oktatási és kulturális bizottságának elnöke (alsó kisképünkön) azt mondja, ezek közt is a kulturális központ árszervezése járt a legtöbb ütközéssel, különösen, hogy sok embert érintett egzisztenciájában is.-Az átszervezés bizottságra tartozó munkáját még Tillai Aurél vezetésével kezdtük meg, 1996-tól már én fejeztem be. Művészeket, „nehéz” embereket kellett meggyőzni az elképzelésünkről. Ma már jól működik a központ, kiadásainak felét FOTÓK: WÉBERT. „megtermeli’*, és az ahhoz csatolt Harmadik Színház is úgy érzi most már, hogy levettük a válláról a gazdálkodás nyűgét. A DOZSO körül is óriási vita volt, de már nem hiányolja senki. De például a Mecsek Táncegyüttest, az Ércbányász Fúvószenekart nem tudjuk anyagilag úgy támogatni, ahogy arra szükség lenne. Nagy bajban vagyunk az állatkerttel, ahonnan a patásokat ki kellene telepíteni a tervezett szafari parkba az ismert karsztvízszennyezés miatt. A hangversenyterem ügye viszont két éven belül megoldódhat, ha felépül néhány nagy üzletközpont, ahol rendszeres mozikínálat lesz. Ez a filmforgalmazókat arra fogja kényszeríteni, hogy egy-két belvárosi moziépületből kivonuljanak, ahol ilyen módon nyerhetünk helyet.-A rendszerváltás óta „olcsóbba ” van-e a kultúra az ön- kormányzatnak ?- Ma is jóval nagyobb az intézményrendszere, mint amivel meg tudna birkózni. Viszont nagyon sok együttes vált félprofivá, és a hihetetlenül kiterjedt kórus- és tánckultúra mögött már felsorakoztak a vállalkozások, amihez a város csak jelképesen tud hozzájárulni. Szívfájdalmam, hogy a peremkerületi művelődési házak bezártak. Különösen olyan hátrányos helyzetű kerületben hiányzik, mint Meszes, de Nagyárpádon is üresen áll. Komlói születésűként is elkötelezettnek érzem magam a munkásemberek iránt. Azt is hangsúlyoznám, a hatalomnak felelőssége meghatározni, hogy mit tekint támogatásra érdemesnek, s mi az, ami meg tud állni a saját lábán. Elvileg ebben egyetértés van, de én szigorúbb mércével mérnék. B. R. A Tájak-korok-múzeumok Egyesület tíz évéről A Tájak-korok-múzeumok 1977-ben indult országos mozgalma Pécsett 1988 május 16-án öltött egyesületi formát, tudom meg Tillai Gábortól, a pécsi Tájak-korok múzeumok titkárától. Maga a klub a Janus Pannonius Múzeum vezetésének támogatásával jött létre. A Várostörténeti Múzeumban elhangzó előadások, tárlatvezetések, a múzeumi műhelyekben tett látogatások mellett a tagság jubileumi műemléknéző kirándulásokat tett Széchenyi tiszteletére, ismerkedett Pécs testvérvárosaival, s rövidesen csatlakoztak az Európa Ház mozgalomhoz és szoros a kapcsolatuk a nemzetiségi klubokkal, társaságokkal is. A határon túli magyarsággal való személyes kapcsolattartást eszéki, zágrábi, lendvai, kalotaszegi, vajdasági útjaik jelzik. A már négyszáz fős egyesület tervei közt a kapcsolataik további kiszélesítése, a Normandia Lions Klub és más karitatív szervezetekben való aktív részvétel szerepel. Székhelyük ugyan a Civil Közösségek Háza, foglalkozásaikat azonban a Lenau Házban tartják. Elnökük Kö- vesdi Ibolya, A jubileum alkalmából ma 11 órakor emlékkiállítást rendeznek a Várostörténeti Múzeumban, az augusztus 23-áig látogatható tárlatot Eri István, az egyesület ügyvezető elnöke nyitja meg. B. R. Magyarul magyarán Elfajzott virágok A szólásokat, közmondásokat nyelvünk virágainak szoktuk nevezni. Gyakran szándékosan, tréfából változtatjuk meg őket. Pl. Ki korán kel, egész nap álmos; Addig jár a korsó a kútra, míg bele nem esik; Jobb ma egy veréb, mint holnap egy se; Olyan vagy, mint a fazék: aljas és nagyfülű. A beszélt és az írott nyelvben: az elektronikus és az írott sajtóban egyre gyakoribb a szólások, közmondások torzulása, nyilvánvalóan nem szándékosan. A hiba abból ered, hogy nem jól ismerik ezeket a közkeletű állandó nyelvi kifejezéseket, bár tudatában vannak a stílust hatásossá, elevenné tevő szerepükkel. Hadd bizonyítsam ezt az állítást gyűjteményem néhány „példájával”! „Nem nyilváníthat véleményt, akinek a bőrére megy a vásár” - hangzott el a Rádióban az iskolaszékekről folyó beszélgetésben. A legismertebb magyar szólás- és közmondásgyűjteményben 42-nek a kulcsszava a bőr. A bőrére megy köztük van ugyan, de a vásár nélkül. így ugyanis nehezen értelmezhető még akkor is, ha szóképnek fogjuk fel. Közismert viszont ez: Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra, azaz minden ember a saját tetteiért, mulasztásaiért tartozik felelősséggel. „Félnek és undorodnak tőle, mint ördög a szenteltvíztől” - állapította meg az újságíró egy politikai csoportról. Az ördög ellen a közhiedelem szerint minden szentelmény hatásos, de a legbiztosabb mégis a tömjénfüst. „Ez nem az az út, amelyet önöknek követni kell” - olvasható a jó tanács egy hetilapunkban. Az utat, még ha képes értelemben szerepel is, nem követni szoktuk, hanem járni. (Vö. Járom az utat, a macskaköves utat!) „A gazda szeme hizlalja a vetést” - hangzott el a Rádió Napközben c. műsorában. A vetés hizlalása még az agronómia szaknyelvében is szokatlan tevékenység. A közmondás szerint is a jószágra, a tenyésztett állatok közül is csak azokra vonatkozik, amelyeknek az értéke a súlyuktól függ. „Mindez még az olajügy 1995-ös és 1996-os parlamenti vizsgálatakor derült napvilágra” - olvasom az újságban. Ebben a fény derül valamire és a napvilágra kerül (esetleg nyilvánosságra jut) állandó szókapcsolatok keveredése ment végbe. A legbeszédesebb „példa” a következő: „... a feleségem felháborodva mondta, ha már fölkötötted a harangot, akkor menj is végig rajta” - szólt az erélyes felszólítás a bizonytalankodó házastársnak. Nyilván mindenki érti. De végigmenni még átvitt értelemben is az úton lehet, amelyre ráállunk vagy amelyen elindulunk. A felkötött harangot viszont meghúzni, megkongatni, megszólaltatni kell, ha önmagunkhoz és elveinkhez következetesek akarunk maradni. A nyelv csodája, hogy általában a hibás, helytelen megformálás ellenére is megértjük a szövegbe kódolt mondanivalót. Azért lehetőleg ne éljünk vissza ezzel a csodával! Rónai Béla Futnak a képek FILMJEGYZET Latin málnaszörp íme, „a jellegzetes latin szerszám”: a bumeráng. Jelen sorok írója jól emlékszik arra, hogyan ábrázolta egykor Vittorio De Sica az olasz vidéket, a kisembereket, s miként festette le Jacques Tati a francia kisvárost. Ki is feledhetné a jellegzetes szituációkat, a mulattató helyzeteket, életből ellesett figurákat, a vérbő, helyenként harsány, olykor vaskos, ám sohasem durva és közönséges humor sajátos ízét. De Sica áradó derűjét, Táti bölcs komédiázá- sát. Rég volt, de azért igaz volt. Nem tudom, tanítják e még ezeket a mestereket a filmakadémiákon. Mert például Leonardo Pieraccioni, a Latin vér (eredeti címén: 11 ciclone) rendezője vagy nem látta az említett alkotók munkáit, vagy pedig elfelejtette a bennük rejlő leckét. Ellenben annál többet nézheti az olyasféle tévécsatornákat, mint az RTL vagy a RAI, s mindenáron annak a publikumnak akarna a kegyeibe férkőzni, amely az ott látható, s többnyire analfabétáknak készített tévésorozatoknak hódol. Mert az rokonszenves lenne ugyan, hogy a rendező egy Firenze környéki toszkán kisváros életéből menti filmje témáját, ahová spanyol flamenco táncosnők képében beköszönt az a bizonyos címbeli forgószél, s azt is a történet javára írhatjuk, hogy az elbeszélő személyes, helyenként ironikus nézőpontot alkalmaz, csak hát többnyire hiányolnunk kell a régiek életismeretét és ízlését, ami egy igazi vígjátékban nélkülözhetetlen lenne ma is, legalábbis e sorok írója szerint. Mert, igaz, egy-egy groteszk, akár karikatúraszerű figura zamatot, ízt tud adni a cselekménynek, de ha csupa habókos alakot zsúfolnak össze egy helyszínre, az már inkább viszolygást kelt a nézőben. Ez a film el akarja hitetni velünk, hogy az említett olasz kisvárost egy féleszű szerelő, egy nimfomániás pincémő, egy leszbikus vénlány és egy közönséges, primitív boltosnő képviseli. Ami már csak azért sem sikerülhet, mert az igencsak gyönge színészi produkciók még a jól megírt szerepeket is hiteltelenné tennék, ezek a figurák viszont legfeljebb brazil szappanoperákban állnák meg a helyüket. Talán a nagyapa az egyetlen kivétel, ő a film egyetlen igazán eltalált figurája, jóllehet őt nem is látjuk, nem jelenik meg, csak a hangját halljuk. Nem tudom, hogy került ebbe a krédóba Pilátusként, „vak tyúk is talál szemet” alapon, avagy annak jelzéséül, hogy pieraccioni azért tudna filmet csinálni, ha akarna vagy ha hagynák. Talán ez utóbbit bizonyítja az a fanyar-önkritikus jelenet is, mikor a szereplők az Amo partjáról inkább egy roncstelepre mennek csókolózni. Szóval az egy nagyapa kivételével ezeknek a hősöknek az ereiben nem vér csörgedezik, legfeljebb málnaszörp. Az is piros, de azért mégsem ugyanaz. Ennyit romlott volna az ízlés De Sica óta? Nem merem azt válaszolni, hogy igen, bizony ennyit. Mert ha már az olasz filmekben sem lehetne bízni, akkor nagy baj van. Nagy Imre
